Alig három hónappal az április 28-ai parlamenti választások után meghiúsult a kormányalakítás Spanyolországban: az ügyvezető kormányfő, a szocialista Pedro Sánchez sem hétfőn, sem csütörtökön nem kapta meg a szükséges szavazatokat. Hétfőn még abszolút többségre lett volna szüksége, de csütörtökön már az is elég lett volna, ha több igen, mint nem voksot tud hozni, de ez sem sikerült: nemcsak az általa „preferáltnak” nevezett szövetséges, az „újbaloldali” Podemos tartózkodott, hanem más potenciális támogatói is. 124 igen szavazat mellett 155 képviselő voksolt nemmel, 67-en pedig tartózkodtak.

Ez nemcsak a baloldali vagy progresszívnek mondható erők számára nagy bukta, akiknek sikerült többséget szerezniük a madridi Kongresszusban, miután a polgárok magas részvétele megakadályozta a jobbos-szélsőjobbos többséget, és a Spanyol Szocialista Munkáspártot (Partido Socialista Obrero Español, PSOE) hozta ki győztesnek, díjazva az elmúlt hónapok balosabb politikáit, illetve a megosztó retorikák helyett egyesítő vagy legalábbis kompromisszumkereső hangvételt.

De a kormányalakítás kudarca meghosszabbítja azt a labilis intézményes állapotot is, amely 2015 óta állandósult az országban: azóta nincs olyan kormánytöbbség, amely hosszabb távú projektekre tudna koncentrálni, hiszen még a költségvetés elfogadása is komoly nehézségekbe ütközik évről-évre.

Épp a legutóbbi büdzsé megszavazásának kudarca miatt döntött úgy a tavaly júniusban egy bizalmatlansági szavazás nyomán hatalomra került szocialista párt, hogy új választásokat ír ki, és április 28. be is váltotta reményeiket. Korábbi 85 képviselőjük számát 123-ra tudták növelni, miközben jelentősen visszaestek baloldali riválisaik – a Podemos és szövetségeseinek – koalíciói szerte az országban (35+7 képviselő). Ráadásul, az egyre elaprózottabb és komplikált színtéren továbbra is ők maradtak az egyetlen kormányozásra képes erő.

A végsőkig feszíteni a húrt

Április végén tehát elég egyértelműnek tűnt, hogy a 2011 óta 7 éven át tartó jobboldali uralom után stabil balos kormányzás jöhet. De a szocialisták egyáltalán nem siették el az egyeztetéseket. Továbbra is az egyedüli kormányzás stratégiáját követve, és valamennyire visszaigazolva azt a jobboldali propagandát, amely diszkvalifikálni próbálta potenciális szövetségeseiket – a „kommunista” Podemost, a „szeparatista” és „ETA-barát” katalánokat és baszkokat – kivárták a májusi tartományi és települési önkormányzati, illetve uniós választásokat.

Ezeket is sikerült megnyerniük, bár néhány fontos hatalmi központban alulmaradtak: így a fővárosban és a madridi régióban is jobbos-szélsőjobbos koalíció kormányozhat, Barcelonában pedig végül az újbalos Ada Colau polgármesterrel fogtak össze, harmadik erőként. A májusi választások után a helyi purparlékra fogták, hogy továbbra sem tárgyalnak érdemben nemzeti szinten: a régiós egyeztetések még jelenleg is folynak, nemcsak a balos, hanem a jobbos együttműködések is nehezen állnak össze több helyen.

Lassan azonban eljött az az időpont, aminél tovább már nem lehetett húzni az első ún. invesztitúra-szavazást, és a július 22-ére kitűzött előzetes vita előtt két héttel csúnya üzengetés vette kezdetét a médián keresztül, ami gyakorlatilag az utolsó pillanatig kitartott. Úgy tűnt, hogy mind az Unidas Podemos (UP) pártszövetség (az elsősorban az egykori kommunistákból kinőtt Egyesült Baloldallal összefogó Podemos), mind a szocik a másikra próbálják kenni a kudarc felelősségét. Közben a többi szövetséges párt, akárcsak a balos kormányzást váró véleményformálók elhűlve figyelték az eldurvuló chicken game-et.

A publikussá vált információk alapján a konfliktus lényege az volt, hogy a szocialisták egyáltalán nem akartak koalíciót, és ezért szinte megalázó ajánlatokat tettek az UP-nek, miközben elsősorban a személyes ambíciókkal magyarázták a konfliktust. Értelmezésük szerint az UP ragaszkodott több miniszteri tárcához és egy kormányfő-helyettesi pozícióhoz is, ők pedig legfeljebb államtitkári funkciókat ajánlottak, és független, szakértő jelölteket kértek, majd közölték, hogy legfeljebb másodvonalbeli politikusokat fogadnának el.

Megegyezésre voltak ítélve

Ebben az elég abszurdnak és öncélúnak tűnő kakaskodásban végül Pablo Iglesias, a Podemos főtitkárának gesztusa hozott fordulatot múlt pénteken: miután Sánchez csütörtökön közölte, hogy a közös kormányzás legfőbb akadálya Iglesias személye, az utóbbi bejelentette, hogy lemond arról, hogy miniszter legyen.

Ekkor úgy tűnt, hogy ezt az ajánlatot a PSOE már nem utasíthatja el, a párt ebben a szellemben jelezte is, hogy most akkor tényleg lezavarják a tárgyalásokat:

azaz több mint 80 nappal a választások után, és 48 órával az invesztitúra-vita előtt megkezdődtek az érdemi egyeztetések.

A sietség azonban ezúttal sem érződött annyira, és a szombat délután indult tárgyalásokról megegyezés nélkül álltak fel a felek vasárnap éjfélkor.

Ami az elmúlt két hétben két, végső soron rivális erő csúnya szkanderjének tűnhetett, a hétfő-keddi parlamenti vita után már más színt öltött. Ugyanis Sánchez minden potenciális szövetségese, azok a baloldali, illetve nacionalista pártok, amelyek tavaly megszavazták a bizalmatlansági indítványt, és amelyek tartózkodására most is, jóindulatára pedig a jövőben is szüksége lesz, mind azt hányták a szemére, hogy semmit nem tett le az asztalra az együttműködés érdekében. Sőt, hetek óta már a telefont se veszik fel a szocik, hogy szóba álljanak a kisebb formációkkal.

A legnyíltabban a jobboldali, baszk nacionalisták (PNV) szóvivője fogalmazott, amikor azt mondta Sáncheznek: „Akinek szövetségeseket kell keresnie, az ön. Ez nem egy csatlakozási szerződés.” „Ha kormányfő akar lenni, kénytelen lesz tárgyalni”, húzta alá a valenciai baloldali nacionalisták, a Compromís képviselője, akinek pártja eddig a szocialistákkal kormányzott koalícióban, a tavaszi választások után pedig a Podemost is bevették, mert a cél egy stabil kormányzó többség megteremtése volt.

Még a függetlenségpárti katalán republikánusok (Esquerra Republicana de Catalunya, ERC) – akiknek támogatásától Sánchez úgy tart, mint vámpír a fokhagymától – is azt üzenték, hogy „megegyezésre vagyunk ítélve”.

Az, hogy a szocialisták még a forma kedvéért sem keresték azoknak a pártoknak támogatását, amelyek tartózkodása szükséges a kormányalakításhoz, arra utal, hogy vagy lemondtak erről, és már hetek óta nem is gondolják komolyan, hogy a mostani szavazás sikeres lehet. Vagy úgy ítélték meg, hogy ezek az erők úgyis, „ingyen” is megszavazzák őket, ha ezzel elkerülhető a számukra rosszabb perspektívát jelentő jobbos-szélsőjobbos-spanyol nacionalista pártok hatalomra kerülése.

Vagy esetleg Sánchez látott esélyt arra, hogy a jobboldali erők egy része, az establishment nyomására végezetül mégiscsak tartózkodásával segíti hozzá, hogy egyedül, radikálisabb baloldali partnerek nélkül kormányozhasson.

Kétségtelen, hogy a gazdasági elit ezúttal is nyíltan, több ízben is kiállt a Podemos kormányra kerülése ellen, és a jobbközép Ciudadanosra (Polgárok, C’s) óriási nyomás nehezedett annak érdekében, hogy adja fel a jobbos szövetségeket, és álljon Sánchez mellé. A pártelnök Albert Rivera viszont ragaszkodott ehhez a stratégiához, még azon az áron is, hogy csaknem tucatnyi vezető hagyta ott, a korábban a szocialistákkal és a Néppárttal egyaránt egyezkedni kész, magát liberális-progresszív erőként pozícionáló C’s-t.

Megkockáztatnák az új választást

A hétfői vitából tehát világossá vált, hogy a szocialisták vagy lemondtak erről a játszmáról, vagy úgy gondolták, hogy erőfeszítés nélkül is kikényszeríthetik a többiekből a támogatást. Erre utalhat az is, hogy már korábban jelezték, kvázi megzsarolva a Podemost, hogy ha most nem jön össze a többség, akkor a rendelkezésre álló két hónapban már nem akarnak próbálkozni, hanem új választásokat preferálnak.

A jelenlegi kutatások szerint ugyanis a PSOE tovább erősödne, az UP tovább gyengülne. Csak épp az nem bizonyos, figyelmeztet rá számos elemző, hogy a baloldali szavazók újra ilyen nagy számban járuljanak az urnákhoz, és újra többséget adjanak azoknak, akik most eljátszottak egy esélyt.

Hétfő óta arról is többet tudunk, miben állt a politikai konfliktus a kormányalakítás kapcsán. Iglesias ugyanis kemény hangnemben vázolta az ő verziójukat a plénum előtt, ahogy aztán Sánchez reakcióiból is kiderült, hogy a két vezető személyes kapcsolata mélyponton van.

Eltérő víziók

A Podemos már a választások éjjelén jelezte, hogy a program és a kormányzó csapat tekintetében is teljes koalíciós kormányzást szeretne, az eredménynek – a PSOE 28, és az UP 14 százalékának megfelelően arányosan. Ehhez képest Iglesias szerint Sánchez azt mondta, ne is álmodjon róla, hogy a „szocialista” tárcáknál pozíciókat kaphat a Podemos a második vagy harmadik vonalban.

Az újbaloldal eleve más koncepcióban gondolkozott, úgy vélték ugyanis, hogy az általuk szükségesnek tartott politikák érdekében transzverzális kompetenciákra van szükség. Konkrétan, a számukra elsődleges szociális és környezeti jogok érdekében egy kormányfő-helyettesi pozíciót kértek, amely több minisztérium munkáját koordinálná, a jelenlegi gazdasági kormányfő-helyetteshez hasonlóan. Ezért akarták az egyenlőségi, a munka, a költségvetés és az ökológiai átmenet tárcáit: hogy „növeljék a minimálbért, elfogadtassanak egy bankadót, csökkentsék a háztartások áramszámláit, kiterjesszék a 0-3 év közötti közoktatási intézményrendszert, és megreformálják a gyes rendszerét”, megnövelve az apák hozzájárulását.

A párt szerint ez volt kezdő javaslatuk, afféle tárgyalási alap, amelyre az első érdemi választ csak szombaton kapták, ami egy szociálpolitikai csúcsminisztériumra vonatkozott, de az UP szerint üresen, tartalom és lényegi kompetenciák nélkül.

Ezt visszadobták, majd a keddi szavazás kudarca után, szerdán kaptak egy újabb ajánlatot azzal, hogy ez az utolsó. Egy kormányfő-helyettesi pozíciót, szociális jelleggel és három minisztériumot (a 17-ből): lakhatás és szociális gazdaság, az egyenlőség, és az egészségügy és fogyasztás kombinált tárcáját. Az UP úgy találta, hogy ez sem elégíti ki igényeiket, így szerda este hivatalosan bevégezték az egyeztetést.

Majd csütörtökön, két órával az újabb vita és szavazás előtt érkezett a hír, hogy a Podemos újabb javaslattal állt elő: a szociális „csúcsminiszterséget” és 3 minisztériumot kérnek, a felajánlott egészségügyi mellé a munka és a felsőoktatás és tudomány területét, mindegyik esetben megjelölve, milyen baloldali reformtörekvéseik lennének. Plusz a történelmi emlékezet, azaz elsősorban a polgárháború és a diktatúra örökségének kezelését, ami Spanyolországban rendkívül kényes politikai kérdés. Ezt az opciót a PSOE egy órán belül elutasította.

Bár Iglesias a választások esetén diszkréciót kért és ígért, valójában az UP stratégiája vált inkább nyilvánossá: a pártvezetés azért ragaszkodott kezdettől a koalícióhoz, mert úgy gondolták, csak ez lehet a garanciája a baloldali politikák előmozdításának. Tavaly június óta kívülről támogatták a szocialistákat, és a számos előrelépés ellenére úgy élték meg, hogy így gyengébb pozícióban vannak, mintha kormányon lennének. Ezért már a kampány során is kifejezetten erre kérték a szavazatokat.

Ugyanakkor a párton belül sem volt e téren teljes egyetértés, pl. az ún. antikapitalista szárny, az alapítók egyike, inkább a portugál modellt támogatta volna (itt a balközép Szocialista párt kormányát kívülről támogatja a radikálisabb Baloldali Blokk), és az elmúlt hetek felfokozott feszültségében újabb belső konfliktusok és kritikák lettek publikusak. Iglesias visszalépése után az is kiderült, hogy mind a katalán „comuns” mozgalom, mind az Egyesült Baloldal erre szólította fel a háttérben. Az utóbbiak azt is jelezték, hogy ha a Podemos nem tesz engedményeket, nem garantált a szavazási fegyelem a képviselők körében.

Miközben az UP programjellegű, szakpolitikai elképzeléseit is nyilvánosságra hozta részben a párt, részben a szocialisták, az utóbbiak konkrét terveiről keveset tudni. Inkább a sajtónak névtelenül nyilatkozó források magyarázták a bizonyítványt. E szerint a PSOE nem bízik a Podemosban, de azt sem értékelte, hogy szerintük a baloldali programot nem garantálja Sánchez. A pártvezetés úgy gondolja, hogy alapvető kérdésekben áthidalhatatlan a véleménykülönbség. Elsősorban persze a spanyol baloldal átkáról, a katalán válságról van szó: e téren a Podemos skót mintára egyeztetett népszavazást szeretne, a PSOE erről hallani sem akar.

Ráadásul ősszel várható az ítélet a katalán politikusok ügyében, akiket a Podemos is politikai foglyoknak tekint – ami Sánchez szerint antidemokratikus hozzáállás. Mindenki súlyos büntetésekre számít, ami a szocik szerint forró őszt hoz majd Katalóniában. Könnyen lehet, hogy a kormány újra rákényszerülne az autonómia felfüggesztésére, amit a Podemos korábban sem támogatott. Egyszóval a PSOE nem szeretné, ha a viharban még a legénység egy része is fellázadna… bár Iglesias lojalitást ígért.

Amiről szokás szerint kevesebb szó esik, az a gazdasági-hatalmi struktúra, amelyet a Podemos többé vagy kevésbé, de egyértelműen átalakítana. Hiszen, amennyiben a programban megegyeznek, a személyi kérdések már kevésbé átütőek.

A munkajogi reformot illetően a szocialisták más eszközökhöz nyúlnának, mint Iglesiasék, és a Podemos szerint jelezték is, hogy a nagyvállalati érdekképviselet számára „túl ijesztő” lenne, ha a „radbal” kapná meg a tárcát – de az is valószínűsíthető, hogy az elmúlt néhány nap „tárgyalásai” során részletesen nem igazán vitathatták meg az alternatívákat. (A regionális kormányok esetében sok helyütt több héten át folytak, egyes szakterületekre lebontva az egyeztetések – ehhez képest az „ország dolgaira” nem szenteltek túl sok időt a felek.) Bár az fel sem merült, hogy a külpolitikát, a gazdasági, a védelmi vagy a belügyminisztériumot kérné a Podemos, de a szocik szerint még az utolsó ajánlatukkal is lényegében „leuralnák az egész kormányt”. Holott még sosem volt koalíciós kormány Spanyolországban, és igazán értékelhetnék, hogy a fenti minisztériumokat felajánlották nekik.

A végső szavazást megelőző beszédekben Sánchez olyan formulákkal védte a mundér becsületét, mint a „meggyőződéseim megtagadása révén nem akarok kormányozni”, Iglesias pedig újra engedett: hajlandó lenne lemondani a munkaügyi tárcáról is, a foglalkoztatást aktívan elősegítő politikákért cserébe. A főtitkár arra is felszólította Sánchezt, hogy a rendelkezésre álló 2 hónapban igenis van mód megegyezni, ne mondjon le ennek esélyéről. A PSOE-t ez sem hatotta meg.

Status quo kontra transzformáció

Európai perspektívából az elmúlt hetek szomorú spektákuluma tehát újabb kudarcot hozott az újbaloldali erőknek. Az, ami 3 hónapja még hihetetlen végkifejletnek tűnt a helyi véleményformálók számára, ma megvalósult: a magukat baloldaliként definiáló formációk képtelenek voltak egyezségre jutni.

Bár nyilván a Podemos is követett el hibákat, ahogy általános stratégiája is megkérdőjelezhető, de az elmúlt napok alapján egyértelmű, hogy a szocialisták nem akartak komolyabb erőfeszítéseket tenni a szövetségesek megnyerése érdekében. Nem véletlen, hogy csupán egyetlen képviselőt sikerült maguk mellé állítaniuk, és még az egyébként konstruktív erők is a tartózkodás mellett döntöttek, a PSOE ugyanis „nem adott nekik esélyt az igenre”.

Ebben a kudarcban nyilván jelentős szerepe van annak, hogy a spanyol politikai elit számára nehéz feldolgozni az új módit, tehát azt, hogy a sok részre szakadt és számos pici, de karakteres erőt felvonultató parlamentben egyetlen pártnak sincs már kormányképes többsége. Tehát nemcsak a színfalak mögött vagy fű alatt, hanem nyíltan, intézményes formában is dolgozni kell a kompromisszumokon, ahogy az a periférikus régiókban már megvalósul.

De nehéz lenne alábecsülni azt a tényt, hogy a PSOE továbbra is elsősorban a status quo őrzője, akárcsak hagyományos ellenfele, a Néppárt (Partido Popular, PP). A balközép gyűjtőpárt praxisa nemcsak a „középre”, hanem a jobboldal mérsékeltebb szárnyára is kiterjed, és ez gazdasági, hatalmi és a legfontosabb ideológiai kérdésekben is alkalmasint közelebb állhat a konzervatív állásponthoz – lásd Katalónia –, mint ahhoz a baloldali ideálhoz, amely a társadalmi erőviszonyok és struktúrák transzformációját célozza az igazságosság, az egyenlőség, a valódi szabadság és a fenntarthatóság érdekében.

Csütörtökön minden potenciális partnere azt kérte Sáncheztől, „mozduljon el” a jelenlegi álláspontjáról, és „ne dobja be a törölközőt”. Mostantól kezdve két hónap maradt egy kompromisszumra, hogy a katalán baloldal szóvivőjét, Gabriel Rufiánt idézve, „a baloldalnak ne kelljen évekig bánnia a mai napot”.