Az új brit miniszterelnök terveit és programját megannyi ellentmondás övezi: több pénz iskolákra, rendőrökre és közszolgákra, ugyanakkor gigantikus adócsökkentés a gazdagoknak. De mindezt egyszerre mégis hogyan? A Johnson háttérembereinek számító toryk már tulajdonképpen elárulták: a nagy szavak mögött az alacsony adó-alacsony költekezés tisztán thatcheri politikája térne vissza, még nyersebb formában.

2016 után immár másodszor került sor új miniszterelnök kijelölésére a brit Konzervatív Párton belül. Akkor, Boris Johnson népszavazás előtti utolsó beszédét „Britannia Függetlenség-napjáról” sokan a médiában úgy értelmezték, mint az egyetlen lehetséges „Brexit-miniszterelnök” székfoglalóját.

Azonban a brexites szövetséges Michael Gove „árulásával” és Theresa May megválasztásával a párt és főleg a pártelit akkor még sikeresen kerülte ki az elkerülhetetlent:

hiszen az inkompetens, véleményét a szélirány, tengerjárás szerint változtató Borist mindenki alkalmatlannak, sőt rémisztőnek tartotta a hatalom közelében.

Most, 3 és fél évnyi Brexit-válság után azonban a Konzervatív Párt szakértői „elfáradtak”, May kormányának teljes szétesésével pedig Boris Johnson – néhány rivális próbálkozást leszámítva – valóban egyedül maradt a pályán: eljött az ő ideje.

Már megválasztása előtt minden jel erre mutatott: noha számos pártbeli kihívójából egyedül a már szinte minden poszton leszereplő, de mind David Cameronhoz, mind Theresa Mayhez és a párt elitjéhez hűséges Jeremy Hunt maradt,

de a Brexit melletti hullám minden szereplője által támogatott Johnson volt az egyetlen esély arra, hogy a 200 éves Tory párt ne essen végleg szét, ez pedig végül mindig, minden érvet lever a brit jobboldali politikában.

Érdemes tehát végül komolyan elgondolkodni azon, mi mindenhez vezethet Johnson miniszterelnök tényleges hatalomra jutása az utóbbi egy évtizedben már amúgy is sok válságba belekeveredő, azokon magát egyelőre túltenni nem tudó brit szigeteken. Még akkor is, ha a vezetőválasztást minden előzetes hír szerint azonnal újabb időközi általános választás is követheti – ezen Jeremy Corbyn egyértelmű favorit, azonban mindez még korántsem bizonyos.

Johnsont a teljes brit közvélemény alapvetően botrányhősként, majd a 2016-os népszavazási kampányt követően az új EU-ellenes nacionalizmus arcaként ismerhették meg. Mostani kampányában próbálta ezt az imidzset gazdasági ígéretekkel felpuhítani.

Ezek nagyrészt mind a Munkáspárt szinte töretlen előnyére próbálnak reagálni a közvélemény-kutatásokban, hiszen egyszerre ígér az állami szolgáltatások, a közoktatás és a rendőrség számára juttatott plusz költségvetési milliókat és óriási adócsökkentéseket is, miközben Johnson azt is hangsúlyozta, hogy október végére megegyezéssel léptetik ki az országot az Európai Unióból.

Például eredeti, pártvezetői programjában a rendőrségre 1,1 milliárd fontot szán, hogy 20.000 új rendőrt béreljen fel, a lassan összeomló állami iskolai rendszerre pedig a 2015-ös szintű költést, tehát 4,6 milliárd fontot ígért. Ugyanakkor viszont szeretné ha a mostani, évi 50.000 fontot keresők helyett 80.000 fontnál kezdődne a legmagasabb adókulcs. Gazdasági szakértők szerint ez utóbbi terve összesen további 6.6 milliárd fontba kerülne.

Több, mint kérdéses tehát, hogy mindezek hogyan férnek majd bele egy Brexit-Britannia költségvetésébe.

Richard Vize a Guardianen ráadásul nemrég mindenkit figyelmeztetett: ha Johnson tényleg belép majd a Downing Street kapuján, a szomszédos, kancellári irodát az a Liz Truss foglalhatja el, aki Margaret Thatcher gazdaság- és szociálpolitikájának óriási rajongója, egészen pontosan Nigel Lawson nyolcvanas évekbeli kancellár „alacsony adó, alacsony befektetés”-politikáját hozná vissza.

Mindez erősebb megszorításokat és még sokkal gyengébb állami beavatkozást jelentene, mint amit Cameron, George Osborne kancellár és Theresa May összehoztak.

Truss egy munkaebéden pár napja lelkendezve beszélt például Lawson 1988-as költségvetéséről, amely a nem-radikális libertárius közgazdászok szerint akkora katasztrófa volt, amely még az 1991-es pénzügyi válsággal is szoros kapcsolatba hozható. Lawson akkor, Thatcher utolsó évében megszüntette a 40% fölötti vagyonadót, ezzel óriási vagyonokat hagyva a leggazdagabbaknál és egyben egy akkori körülmények között már túlzottan nagyra növekvő ingatlanárrobbanásra öntött még több olajat.

Truss és köre azonban most mégis a pénzügyi hatalom közvetlen közelébe kerülhet, amely nemcsak a legradikálisabb gazdagpárti adópolitika visszatérését jelentheti az általuk vágyott Brexit után, de azt is, hogy az Egyesült Államok végre megkaphatja Nagy-Britanniában azt a britek számára rendkívül hátrányos kereskedelmi szerződést, amelyre már az Obama alatt dugába dőlt TTIP óta vágynak.

És hogy Boris Johnsontól mit várhatunk? Vajon inkább az állami költekezésre tett ígéreteinek, vagy az adócsökkentési vágyának fog engedni?

2008 és 2016 közötti londoni polgármestersége alatti intézkedései erre is választ kínálnak.

„Ha közelebbről nézed, az egész hazugság”

Amikor Boris óriási meglepetésre 2008-ban polgármesterré lett Európa legnagyobb városában, az Ken Livingstone munkáspárti városvezető ambiciózus reformtervei után éppen a világválság első rezgéshullámai nyomán kezdett szétesni. Johnson rendet és óriási változásokat ígért, főleg a tömegközlekedés terén.

Nyolc éve a hivatalban azonban olyan mértékben változtatta meg a várost valószínűleg mindörökre, hogy a valamikor nagyon változatos lakosságú brit főváros végül a gazdagok egyszerű játékszerévé vált.

Persze problémák előtte is voltak, és a városvezetők már a kétezres évek óta a szegényeket, a munkásosztályt és az underclasst hibáztatták a problémás, szemetes, valamint bűntől fertőzött „nagyváros” hátrányaiért, helyette pedig mindig rendet, tisztaságot ígértek – pont úgy lefestve vágyaikat, mint ahogyan Lily Allen azt éppen Boris megválasztásával nagyjából egy időben ábrázolta:

Ebben nem kis szerepet játszott Johnson megannyi grandiózus látványprojektje közül a legfontosabb, a 2012-es Olimpia.

Sokan bámultak és röhögtek persze azon, hogy a már akkor sem komolyságáról híres oxfordi diplomás polgármester hogyan ragadt fenn az olimpiai játékok megnyitója alkalmából egy kötélpálya legtetején, sisakban, öltönyben és két brit zászlóval, de ott bemutatott gyors emelkedése, majd beragadása akár egész polgármesterségének szimbóluma is lehetne.

David Harvey már 2008-ban leszögezte: az olimpiai játékok a nyolcvanas évek vége óta óriási lehetőséget adnak a szegényellenes kapitalista városi politikák elképesztő felgyorsítására és szokásos költségvetésének felpumpálása is. Nem más tehát mindez, mint az erőszakos városi dzsentrifikáció szuperfegyvere: az „elkobzásos felhamozás” (accumulation by dispossession). 

Nem történt ez máshogy Londonban sem, ahol az olimpiai helyszínt, az East Endet, Nagy-Britannia egyik leginkább multikulturális és ellenállásról híres munkásnegyedét évek alatt teljesen kilúgozták, emberek és ott megtelepedett kommunák, lakásszövetkezetek tucatjait számolták fel egyszerű házbontásokkal.

A rendőrségi razziák száma ugyanígy megnőtt, és a 2012-es olimpia után az East End soha többé nem nyerte vissza régi karakterét, új gazdag bérlők érkeztek a kiszorítottak helyébe, és épült egy üzleti negyed is.

Az olimpia helyszínének kijelölt Kelet-London kitisztítását persze még Livingstone és a baloldali vezetés tervezte el így. Ezt akarta a Johnson által összerakott ad-hoc városvezetés még tovább kombinálni, amikor is végül úgy döntött, olimpiai futballstadionná alakítja a negyedet, ez végül 320 millió fontjába (több mint 1 milliárd forint) került a brit adófizetőknek, az olimpia teljes költsége pedig 8,9 milliárd font (3,2 billió forint) volt.

Mindez azonban Boris teljesen kaotikus várospolitikájának még csak a kezdete volt. Sokan – az olimpiához hasonlóan – „sikernek” könyvelik el például tömegközlekedési-, és főleg metrófejlesztéseit. Valóban sok minden felépült Londonban polgármestersége alatt (a most 2021-re ígért Crossrail ugyan éppen nem). Ugyanakkor, miközben infrastrukturálisan felújították a metróvonalakat, 2016-ig ennek költségét ismét a központi költségvetésre és az utasokra terhelték, olyannyira, hogy a három éve tetőző jegyárak mellett voltak olyan londoni barátaim is,

akik egyszerűen nem engedhették meg maguknak a metrózást egyetemi ösztöndíjból, így inkább buszoztak a nap végén egy órát.

A másik grandiózus Boris-projekt pedig éppen a buszokhoz kötődött: Johnson ugyanis 2008-as kampányígéretéhez híven 2013-ra lecserélte a londoni double deckereket is: új, futurisztikus külsejű Routemaster buszai felülárazottak voltak, ráadásul a hibrid-üzemmódot úgy kellett külön és utólag kialakítani rajtuk, mert gyárilag nem volt bennük. Ráadásul a hibridmotorok sok buszban azóta tönkre is mentek, ablakaik rendszeresen beragadnak, és a légkondicionálás is rendre felmondja bennük a szolgálatot, így az egyre gyakrabban előforduló 30 fokos nyári időben meg lehet bennük sülni a felső szinten.

Pedig egykor Johnsont pont a „régi, jó”, 1954-es Routemaster feltámasztásának ígérete miatt választották meg, mivel a mostani buszok antik double-decker elődjére akár hátulról nyitott bejáratán is fel lehetett ugrani. Az új buszok azonban igazából nemhogy nem hozták vissza ezt az érzést, de semmiféle értelemben nem felelnek meg egy modern nagyváros követelményeinek.

Fel a fejjel, London, hiszen már halott vagy!

A Boris-busz azonban csak a leglátványosabb azok közül a kudarcok közül, amelyek polgármesterségét végigkísérték. Volt itt minden: egy végül EU-s pénzből, az EU-ellenes polgármester két szép szeméért megépült Temze fölötti kötöttpályás sikló, amelyet 2013-ban csak 4 ember használt rendszeresen, és amelyet az új polgármester, Sadiq Khan végül kénytelen volt eladni, hiszen csak veszteséget termelt, azóta az Emirates légitársaság üzemelteti, noha 60 millió fontba (21,7 milliárd forint) került a Transport for Londonnak és Brüsszelnek. A másik nagy terv, a Diana hercegnő emlékére építendő, kerttel betelepített Temze-gyaloghíd meg sem épült, de így is 43 millió fontba (15,5 milliárd forint) került.

Hogy ebből a több száz milliárdnyi forintot kitevő összegből a világ egyik legnagyobb és leggazdagabb városa hány olcsó szociális bérlakást tudott volna építeni, annak csak az urbanisztika szakértői a megmondhatói.

Persze Johnson büszke arra, hogy vezetése alatt 101 ezer „elérhető bérlakás” épült fel a városban. Igaz, ezt egyszerűen elérhette, ugyanis 2011-ben a brit kormány egyszerűen megváltoztatta, mit jelent az „elérhető lakás” fogalma, amelyet az onnantól iszonyatosan emelkedő piaci ár 80%-ában határoztak meg, ez pedig jóval magasabb ár volt, mint előtte bármikor. Talán nem volt olyan intézkedése Johnsonnak, amely több szegényt űzött el a londoni belvárosból 5 év alatt, mint ez.

Mindeközben a Thatcher óta ugyancsak elég széles jogkörrel rendelkező londoni kerületek (Royal Boroughs) szinte semmit nem költöttek saját költségvetésükből a szociális bérlakások fenntartására. A fővárosi, szegényellenes lakáspolitika teljes kudarcának pedig talán nem is volt látványosabb jelképe, mint a 2017-es Grenfell-toronyban kitört tűz, amely több tucat halálos áldozatot követelt.

London tehát nem Boris Johnson polgármestersége alatt indult el a szegényellenes, és a várost fenekestül felforgató neoliberális politika útján. Viszont éppen Boris Johnson volt az, akinek vezetése idején a lakhatási válság a metropoliszban kicsúcsosodott, és a belső kerületek lakossága is teljesen kicserélődött: a rengeteg üres és a világ gazdagjai által felvásárolt luxuslakás, a drága tömegközlekedés és az Amerikából importált agresszívabb és bőrszínre is profilozó rendőrségi gyakorlat (stop&search)

egy szigorúan ellenőrzött, kifésült de lezárt parkká változtatta a várost, ahol a puszta megélhetésért is szinte egész álló héten güriznie kell még a tehetősebb lakosoknak is.

Vagy ahogy éppen 2015-ben, mintegy Boris hagyatékaként a Slaves megénekelte: a város elvesztette évszázadok alatt kialakult karakterét, múltnélküli de legalább „rendezett” falanszterré vált, élő halottakkal:

Ha Johnson és a köré gyűlt új thatcheristák akár csak 3 évet is kapnak kormányon, minden bizonnyal az országra is ez, valamint a Brexit vár. És ez még félelmetesebb, mint a showmanként szocializálódott Johnson egyre gyakoribb rasszizmusa.