„Amikor a paksi reaktor építését elkezdtük, úgy tudtuk, hogy az atomerőművek hallatlanul biztonságosak, a baleset előfordulásának valószínűsége gyakorlatilag nulla. A mostani baleset után értesültünk arról, hogy a világon évente többször kisebb-nagyobb, könnyen végzetessé válható baleset fordul elő atomreaktorokban. Ez csak most derül ki? Netalán akkor nem mondtak igazat? Az ember ilyen körülmények között nem tudja, hogy mikor hihet az újságoknak és mikor nem.”

(Idézet az Energiaklub-20 év sugárzás in memoriam Csernobil kiadványából)

Az elmúlt hetekben szinte mindennapra jutott legalább egy hír, elemzés, publicisztika a HBO Csernobil sorozatáról. Egy atomenergiával foglalkozó szakértő számára igazi Kánaánt hozott a sorozat, hiszen végre olyan eszközzel, egy online tévén keresztül terjedt el az atomenergia-kritika, ami mindenkihez eljutott, és olyanok is elkezdtek beszélni a problémákról, akiknek eddig eszébe sem jutott ezen aggódni. Bár családom okán sok időt töltök Amerikában, most először fordult elő, hogy nagyobb érdeklődéssel hallgattak a munkámról, hogy nem csak Csernobilról, hanem általában az atomenergiáról is mélyreható beszélgetéseket kezdeményeztek. Senki sem nyugodt, válaszokat akarnak.

A Paksi Atomerőmű kommunikációs csapata is jó érzékkel ráérzett, hogy nem hagyható szó nélkül a Csernobilt övező érdeklődés.

Kár, hogy az egész magyar sajtót bejáró tájékoztatójuk az atompropagandán kívül más választ nem adott.

A lényegről, ahogy elődeik, ők sem beszélnek, hallgatásukkal pedig valójában nem mondanak igazat.

Mert hiába örvendetes, hogy végre megnyílt a beszélgetés az atomenergiáról, jó, hogy egyre többen értesülnek a korábban eltitkolt katasztrófákról, ha nem beszélünk arról, ami a valódi probléma. Az atomenergiával ugyanis nem csak akkor van baj, ha baj van. 

Egy atomerőmű megépítését a világ minden táján évek-évtizedek előkészített munkája előzi meg. Már a működést megelőző években megkezdik a helyszín előkészítését, teherautók hordják az építési anyagokat, készülnek a létesítményhez szükséges épületek. De a magas szén-dioxid kibocsátású nagy beruházás mellett elindul a hajsza az uránért is. Az országok számára a legkifizetődőbb, ha saját uránnal tudják működtetni erőművüket, ezért ha van uránkészletük, megkezdődhet a bányászat. Hazánkban 1957 és 1997 között a Mecsek szívében működött uránbánya, hogy a Paksi Atomerőmű számára elegendő mennyiségű és megfelelő minőségű uránt biztosítson.

Mondanunk sem kell talán, de a bányászat nem teljesítette a hozzá fűzött reményeket. A mecseki homokkő ércminősége igen gyenge volt, így a kitermelés csak folyamatos állami támogatással tudott ennyi ideig életképes maradni. Az 1997-es zárást követő rekultiváció pedig csaknem 30 milliárd forintot emésztett fel. De csak a kisebb gond volt az érc minősége. Az emberi kapzsiság és a tervek betartása emberfeletti munkát követelt a bányászoktól is, akik közül sokan nem is tudták először, milyen érc után kutatnak. Sokáig titokban zajlottak a földalatti munkák, s hiába lett a bányászok ellátására kialakított városrész neve Uránváros Pécsett, a bányát magát bauxitbánya néven ismerték a környék lakói. Aki ott dolgozott viszont, megtapasztalta, miért is nem mindegy, hogy bauxitot vagy uránt bányászik.

Egy átlagos napon a bányász 8 órát tölt a mélyben, több száz méter mélyen. A Föld belseje felé haladva egyre nő a hőmérséklet, így nem szokatlan, ha 30-35 fokban kell a nehéz fizikai munkát végezni. Az uránbányászattal pedig mind a radioaktív por, mind különféle toxikus gázok is a levegőbe kerülnek. Onnan pedig bányászok tüdejébe.

Az MTA titkosított jelentéséből derült ki, hogy az általuk vizsgált 3500 bányász jelentős része nyugdíjas kora előtt meghalt.

Aki életben maradt, nagyobb arányban szenvedett daganatos megbetegedésekben, de munkájuk kihatott családtagjaik életére is. Az MTA-jelentés eredményei szerint ugyanis a bányászok gyermekei körében nőtt a születési defektusok és a gyermekkori leukémia gyakorisága. 

Amellett, hogy az atomerőmű működéséhez szükséges urán előállítása milyen emberi tragédiákkal jár, kihat a környezetre is. Az uránbányászat ugyanis nem kegyelmez víznek, földnek, levegőnek sem. A mecseki uránbánya működésével vízforrások apadtak el, a zagytározók okozta szennyeződések miatt pedig több kutat kellett végleg bezárni. A bányászattal járó por radioaktivitást hordoz magában, mely mind az emberek, mind az állatok egészségére veszélyes. Szivárgás esetén a talajba jutó radioaktív anyagok a földet mérgezve jutnak tovább a vízbázisba. 

És ez még csak az egyik első lépés, ha atomerőmű-építésről beszélünk.

Ha nem történik a csernobilihez hasonló katasztrófa, viszonylag eseménytelennek mondható egy atomerőmű működése. Valószínűleg a Paksi Atomerőmű dolgozói is így gondolják, ezért nem tartották fontosnak a sajtónak tartott bemutatónapon megemlíteni, hogy hiába nem volt még INES 7-es esemény Pakson, azért nagyobb üzemzavarokban és kisebb meghibásodásokban bővelkedik az erőmű története.  

A fukusimai balesetet megelőzően ugyanis Pakson történt a Csernobil utáni legsúlyosabb atomerőművi meghibásodás.

A 2003-ban INES 3-as szintű súlyos üzemzavar alapja emberi mulasztás volt, így sérülhetett meg tisztítás során 30 fűtőelemkazetta, ennek következtében pedig radioaktív anyagok kerültek a szabadba. A Paksaméta tavalyi írásából nem csak az akkori beszámolók elérhetőek a balesetről: az is világosan látszik, hogy a Paksi Atomerőmű honlapjáról azóta eltűntek az üzemzavart magyarázó anyagok.  Ami elérhető viszont, ám nem kevésbé aggasztó, az egyre gyakoribbá váló teljesítménycsökkenéssel kapcsolatos atomerőművi híradások. Az Energiaklub a kezdetek óta figyelemmel kíséri ezeket a híreket, és nem tudjuk nem észrevenni, hogy míg korábban havi szinten jelentkeztek kisebb üzemzavarok az erőműben, mostanra hetente akár többször is előfordulnak kisebb meghibásodások.

Így megbízható a paksi atomerőmű működése a Paksi Atomerőmű munkatársai szerint, így elképzelhetetlen egy Csernobilhez hasonló atomkatasztrófa. De az is lehet, hogy „netalán akkor nem mondtak igazat?”

És még ha tényleg nem is lenne semmi baj, termel az atomerőmű, mindenki boldog, akkor is egyszer búcsút kell mondani neki. Ha lejár a reaktorok üzemidejének élettartama, megkezdődhet a leszerelés. Az idő, mikor már csak mindenki szabadulni akar a radioaktív anyagoktól. Az idő, amire jelenleg a világon még egy ország sem áll készen. És az idő, ami valójában veszélyesebb mind az emberiségre, mind a környezetre nézve, mint bármilyen katasztrófa.

Miután az atomerőművek az atomok hasadásából felszabaduló energiát használják fel, a maghasadást követően olyan izotópok képződnek, melyek radioaktív bomlásuk során sugárzást bocsátanak ki, a termelődő hulladék is szennyezett lesz. Egy kiégett fűtőelem, mint amilyen 2003-ban tört össze Pakson, például leszerelés után még akár 500 ezer évig is sugározhat. De a kis-és közepes aktivitású hulladék elhelyezése sincs megnyugtatóan kezelve, gondoljunk csak a Püspökszilágyi radioaktívhulladék-tárolóban évekig nejlonzacskóban tárolt sugárzó anyagokra, amik aztán a talajvízbe jutva szennyezték a környezetet.

Bár jelenleg minden szakértő azon van, hogy megtalálják a legjobb módját annak, mit kezdjen a világ a radioaktív hulladékkal, a szükség nagyobb úr, és sokan siettetik a hulladékkérdés mielőbbi megoldását. A jelenlegi tervek szerint például a paksi radioaktív hulladék végleges helyének egy olyan helyszínt találtak, mely geológiailag nem a legmegfelelőbb, viszont a helyiek nincsenek megfelelően tájékoztatva a beruházásról, így társadalmi ellenállástól legalább nem kell tartania az államnak. 

Jó, hogy van a Csernobil sorozat, és jó, hogy végre beszélünk róla. De beszéljünk most már a katasztrófán túli katasztrófákról is. Az atomenergiával ugyanis tényleg nem az a legnagyobb baj, ha jól működik, hanem egyáltalán az, ha működik.