Az európai parlamenti választások eredményeit látva nem hunyhatunk szemet a radikális baloldali pártok katasztrofális teljesítménye fölött: 38 mandátumot és a voksok kb. öt százalékát szerezték meg. Az Európai Baloldal Pártja vezetőinek és szervezőinek alaposan el kell gondolkodniuk a dolgozó emberek megszólításának és mozgósításának kudarcáról. Még ha ez a kudarc sok esetben a konkrét tagállami kontextusokban gyökerezik, azonosíthatunk pár általánosabb magyarázatot is ezekre a gyenge eredményekre.

Egy határokon átívelő radikális vízió hiánya

A legegyértelműbben azonosítható tényező a teljes Európát lefedő radikális társadalmi átalakítási program hiánya, mely összeköti a rövidebb távú reformista szakpolitikákat egy tágabb transzformatív vízióval. Jánisz Varufákisz DiEM25 mozgalma megpróbált tenni egy lépést ebbe az irányba, de ezt jelentősen hátráltatták a szerényen reformista követelések és a gyenge szervezeti háttér. És bár egy pár szereplő a baloldalon nyíltan hirdeti az ökoszocializmust – nehéz megérteni, miért nem ez a pártok többségének elsődleges programja –, a legtöbb baloldali párt beszorult védekezni a lövészárkokba a neoliberális kapitalizmus folyamatos támadásaival szemben.

Röviden tehát az Európai Baloldal üzenete a kicsit nyitottabb, kicsit szociálisabb Európa védelmére redukálódott.

Nem létezik az eurozóna radikális kritikája, ahogyan a magországok és a periféria közötti aszimmetrikus viszony kritikája sem, és nincsen gyakorlata a dolgozók határokon átívelő szolidaritásának sem.

Az átfogó és koherens transzformatív program hiánya társul a rendelkezésre álló médiacsatornák szerénységével, és olykor a média divatjamúlt használatával is, amely jelentősen hátráltatja a választók európai szintű mozgósítását.

Végignézve néhány szlogent és plakátot Németországban – ahol most élek –, csak minimális különbséget fedezhetünk fel a Linke és a Szociáldemokrata Párt között, melyek egyaránt a szociális Európa („Für soziale Europa”) zászlaját lengetik, ez pedig amúgy is elégtelen és túlságosan mérsékelt szlogen. Egy átlagos szavazó számára a Linke a szociáldemokraták valamivel jobb verziójának tűnik csupán. Az EP-választási kampány is tükrözte ezt: semmi lelkesedés, semmi provokáció, semmi inspirációs szikra. Úgy tűnik, az Unió radikális átalakítása helyett az Európai Baloldal megelégszik az európai választók öt-tíz százalékának támogatásával.

So machen wir Europa sozial. Mach mit, wähle am Sonntag DIE LINKE! #Europa #Europawahl #gehwählen #ep2019 #europasolidarisch pic.twitter.com/ptC2sUUOZh

— DIE LINKE (@dieLinke) May 25, 2019

A die Linke kampánya a szolidáris Európa mellett: megfizethető lakhatás, jó munkahelyek és szabadidő, igazságos vállalati adózás, következetes klímavédelem, a fegyverexport tiltása

Másodsorban, bár a radikális baloldal sokszor jó munkát végez terepen – például Németországban a Linke sok tagja nagyon aktív az antifasiszta (AfD-ellenes) fronton, a Fridays for Future-höz kapcsolódó klímamozgalomban, illetve az emelkedő lakbérárak elleni küzdelemben –, az alternatív jövőkép iránti politikai lelkesedés mégis egyre inkább a Zöldek irányába csatornázódik be. A klímakérdés – legalábbis jelen pillanatban – felülír minden más szociális kérdést, a klímaváltozástól (a természettől) való félelem pedig az AfD által gerjesztett félelmek (idegenektől való félelem, iszlamofóbia, antiszemitizmus) mellé helyeződik.

A baloldalon belüli megosztottság és Ciprász kudarca

Harmadrészt, az EP-választások a baloldalon belüli további repedésekről is tanúskodnak: például a tagállami szintű önálló kampányok vs. a Jánisz Varufákisz által vezetett DiEM projekt az EU demokratizálódásáért; az állampolgári mozgalmak és városi kezdeményezések vs. az intézményesült, parlamentáris politizálásra összpontosító baloldali pártok. A megbukott Grexit és a nyakunkon lévő Brexit miatti repedések is durván terhelik a baloldalról szóló vitákat, és jelentősen meggyengítették a nem-kapitalista jövőről való gondolkodást.

A negyedik, talán egyik legszimptomatikusabb tényező, hogy a kortárs baloldal nem számolt valamikori messiásalakjának, Alekszisz Ciprásznak a vereségével. Miközben a 2014-15-ös események a trojkával való nyílt konfrontációt ígértek, és ezt katalizálta az OXI népszavazás, az alulról építkező mozgalmak, sztrájkok és a Sziriza választási győzelme is, utóbbi mégis nagyjából semlegesítette társadalmi bázisát, a baloldali párt pedig átalakult egy unalmas tanítvánnyá, aki azt teszi, amit a megszorítás mesterei mondanak neki. Hiába ismerte el nyíltan az IMF a görög gazdaság és szociális védőháló elleni roham kudarcát és igazságtalanságát, a megszorító intézkedések még mindig behatoltak a társadalom legmélyebb pórusaiba is, a lemondás, neheztelés és a válság belsővé tételének hullámait indítva el ezzel. A baloldali hősből neoliberális Ciprásszá vedlés traumája mély következményekkel járt a baloldal számára, és a Sziriza vezetőségének gyengesége mellett rámutat az EU uralkodó osztályának kompromisszumképtelenségére, illetve a nemzetközi szolidaritás rendkívüli törékenységére is.

Innen nézve nem meglepő, hogy az EP-választás újból erőssé tette a konzervatív Új Demokráciát.

Alacsony részvétel és a jobboldal felemelkedése

Ugyan a baloldal gyengülése sok tagállamspecifikus tényezőtől is függ, az ötödik tényező a periférián tapasztalható alacsony részvételi arányból áll, ez az alacsony választói kedv azonban nem újdonság. Szülőföldemen, Szlovéniában csak a választók 28 százaléka járult az urnákhoz. Ahelyett, hogy lusta és passzív szavazókról beszélnénk, én amellett érvelek, hogy távolmaradásuk is politikai választás eredménye. Sok szavazó semmilyen esélyt nem lát a valódi változásra: hogyan rendelkezne bármilyen befolyással nyolc EP-képviselő, a 751 tagú Parlament egy százaléka? Amikor az a nyolc képviselő ennyire erőtlen, és mindent a lobbik, válságok idején pedig a trojka dönt el, a választók mozgósítása rendkívül nehézzé válik.

De azt se felejtsük el, hogy az Európai Baloldal nem csak a periférián szenvedett vereséget, hanem a centrumországokban is. Németországban a Linke öt százalékot ért el, miközben Franciaországban Jean-Luc Mélenchon mozgalma (La France Insoumise) csak 6,5 százalékot.

A bal gyengülésével párhuzamosan a szélsőjobboldal profitált a „szélsőséges közép” pártjaival szembeni választói kiábrándultságból, a baloldali megszorításellenes politikák kudarcából, a társadalmaink növekvő militarizációjából és hátrahagyottságtól, a jólét további csökkenésétől való félelemből.

A szélsőjobb élen jár a közösségi média agresszív felhasználásában (élvezve a mainstream média cinkosságát, mely szenzációként keretezi a széljobb tevékenységét), ezáltal pedig terjeszti a gyűlöletbeszédet, bűnbakként állítja be a bevándorlókat és menekülteket. Nem meglepő tehát, ha a nemzeti munkások védelme megjelenik más pártoknál, olykor még a baloldalon is. Ami sokkal meglepőbb, hogy nem volt és nincs is szándék a szélsőjobbos erősödés okainak kezelésére, különös figyelemmel a neoliberális megszorítások brutalitására, mely fölött a „szélsőséges közép” pártjai a kezdetektől szemet hunytak.

Konkrét számokban az Európai Parlament két nagy szélsőjobboldali csoportja hozzávetőleg 112 képviselővel fog rendelkezni, a voksok több mint 15 százalékát szerezve meg. Ez háromszor olyan erőssé teszi őket, mint az Európai Baloldal, és tovább viszi őket az úton afelé, hogy az EP harmadik legnagyobb erejévé váljanak. Még aggasztóbb fejlemény a szélsőjobb erősödése a magországokban. Ne feledjük el ugyanis, hogy épp a nagyobb országokban nyertek: Farage Brexit Pártja Nagy-Britanniában, Marine LePen Nemzeti Frontja Franciaországban és Salvini Északi Ligája Olaszországban.

Bár részben belső megosztottságuk miatt is a szélsőjobboldali erők még kicsik az EP-n belül, komoly előrelépéseket tettek az elmúlt öt évben, és sikeresen alakították át a közbeszédet – rákényszerítve saját agendájukat a szélsőséges középre –, ez érhető tetten az általános migránsellenességben és a terrorizmus elleni háborús retorikában.

A szélsőjobb ma szervezett az utcán és a parlamentekben, tagállami és EU-s szinten egyaránt, ezzel pedig komoly fenyegetést jelent a jövőnkre.

A zöldpártok és az etikus-menedzsment életmód

A zöldpártok felemelkedése sokak számára az idei EP-választási forduló legnagyobb meglepetése. Németországban a mandátumok több mint 20 százalékát szerezték meg és második helyre futottak be, Franciaországban pedig a maguk 13 százalékával a harmadik legnagyobb párt lettek.

Mindenekelőtt hadd jegyezzem meg, mennyire örülök a zöldpárti aktivisták és szimpatizánsok erős eredményének Európában és Németországban egyaránt. Felhívnám azonban a figyelmet egy veszélyre, amely a klímakatasztrófa elleni küzdelem horizontján látható.

A zöldpártok sikeresnek bizonyultak egy alternatív életmód megrajzolásában. Egyszerűen fogalmazva

ez a főként individualista életstílus oszcillál az okos konzumerizmus – a te döntésed ökológiailag tudatosabban élni – és a politika önelégült átmoralizálása között, amely által mélyebb átalakulásokat követel életünkben.

Ez utóbbi gyakran egy új szekuláris vallásként viselkedik, a mikroszintű megközelítések által próbálva feloldani rossz lelkiismeret-furdalásunkat. A tisztán zöld élet gondolatát mutatja be utópikus jövőképként.

Mindeközben ezt az utópikus víziót már okos, zöld vállalkozások serege gyakorlatba ültette, zöldenergia és zöld infrastruktúrák felhasználásával kínálva fel annak lehetőségét, hogy szupermarketek helyet bioboltokba járjunk, támogassuk a helyi farmereket és szövetkezeteket, és kizárólag elektromos autókat vezessünk.

A morális bűntudatunk zöld menedzsmentjének változatos formáival találkozhatunk nap mint nap.

Minél valóságosabbá válik a klímaválság (időjárás-változások, erőforráshiány vagy épp klímamenekültek által), az emberekben annál erősebb lesz a késztetés, hogy megértsék, mi történik, és megszervezzék önmagukat.

Kicsit jobb, kicsit tisztább

Mostanra egyre többen jönnek rá, hogy az emberi tevékenység, a kapitalista termelési mód, illetve a fogyasztás okozza a klíma jelentős megváltozását. Hogyha ehhez hozzávesszük, hogy a kitermelő és kizsákmányoló vállalatok nagy többsége nyugaton található, és ők felelősek a szennyezésért világszerte, még több bűntudatot halmozhatunk fel magunkban. Ebben a kontextusban az válik az elsődleges prioritásunkká, hogy legalább valami kis változást elérjünk a saját hétköznapi életünkben, és kövessük azokat a morális előírásokat, amelyek által a környezetünket kicsit tisztábbá tehetjük.

A zöldpártok sikere innen eredeztethető. Ha bioboltba járni egyszerűen azt jelenti, hogy nem csupán árucikkeket vásárlunk a piacon, hanem még jól is érezhetjük magunkat a vásárlás és fogyasztás aktusa miatt, akkor a politikai piacon ugyanezt a funkciót látja el a zöldekre szavazás. Azért vásárlok és szavazok, hogy kicsit jobban érezzem magam, és hihessem, hogy én egyénként elérhetek egy kis változást.

A zöldekre szavazás így válhat a konzumerizmus morális kiegészítőjévé azon aggódó, jobb módú állampolgárok számára, akik nem a migráció miatt, hanem a klímaapokalipszissel szembeni saját tehetetlenségük miatt szoronganak.

Még aggasztóbb, amikor a zöld morális öntudat új messianizmussal párosul, mintha a zöldpártok csodát tehetnének és csak úgy letéríthetnek a társadalmi és ökológiai katasztrófa kapitalista útjáról. Figyelembe véve, hogy az intézményesült zöldpártok csupán enyhe reformizmust és egy zöldebb kapitalizmust szorgalmaznak, ez a messiásvárás különösen naivnak tűnik.

Valójában ennél sokkal radikálisabb és mélyebb átalakulásokra van szükségünk. Még ha egyre nagyobb számú egyén lát hozzá a bio-tevékenykedéshez, ez akkor is csak egy kis és atomizált buborék marad a kapitalizmus nagyobb keretén belül. A hit, miszerint a mikroszintű változások és a zöldkapitalizmus ment meg minket, egy olyan veszélyes illuzió, amely a legjobb esetben is csak késleltetni tudja a klímaválságot. Akik most zöldpártokra szavaznak és remélik, hogy a zöld program és vezetés gyökeres átalakulásokat képes végrehajtani, ugyanúgy fognak csalódni, mint azok az európai baloldaliak, akik Ciprászban a megszorításellenesség bajnokát, az akkor emelkedőben lévő baloldal neoliberalizmus elleni válaszát látták.

A fiatalabb szavazók közül sokan azt is elfelejthetik, hogy több mint egy évtizeddel ezelőtt, Schröder SPD-jének kormányzása idején a német zöldek a német történelem legneoliberálisabb eredményeit idézték elő – ez a kormány nem volt különösebben környezetbarát, sem kimondottan békés, hiszen a második világháború után Schröder volt az első, akik német csapatokat küldött az ország határain kívül, hogy beavatkozzanak a Balkánon.

Van bármi remény radikális utópikus vízióra?

Vajon az új zöldhullám enged a csábításnak, hogy koalícióban kormányozzon a szélsőséges közép pártjaival, vagy az egyre radikalizálódó mozgalom és a Fridays for Future inkább balfelé húzza majd őket?

A jövő nincs előre megírva, ám annyi bizonyos, hogy pillanatnyilag az Európai Unióban nem sok fog változni. A jelek szerint a neoliberális ALDE, mely a voksok mintegy 14 százalékát szerezte meg, csatlakozik azokhoz, akik eddig irányították Európát: a Néppárt (24%) és a szociáldemokraták (19%). Ötven százalékos részvétel mellett az emberek egyértelmű felhatalmazást adtak a neoliberális megszorítások, a bevándorlásellenes falépítések, a földközi-tengeri hullámsírok, és a környezet tőke érdekeihez igazított pusztításának folytatásához.

Egy jövőre vonatkozó progresszív stratégiának fel kell adnia a naiv reményt, hogy a kapitalizmusba való radikális beavatkozás, a vele való szakítás nélkül csupán a zöldtechnológiák, mikroszintű változások és a zöldhullám megakadályozhatja a klímakatasztrófát.

Mi több, ennek a stratégiának szakítania kell a baloldal többsége által is osztott gazdasági növekedésfetisizmussal, ahogyan az amúgy is meggyengült jóléti állam gyengülő védelmével is. A baloldal és a zöldek egyaránt rengeteg ellentmondásos álláspontokat hangoztatnak a kapitalista növekedés mérsékléséről, mintha ez a rendszer megreformálható lenne csupán egy kicsit tisztább technológiával és egy kicsit jobb bérviszonyokkal. Amiben viszont reménykedhetünk, hogy a Fridays for Future aktivizmusa átragad a gyerekekről a szüleikre, a ökotudatos emberekről más társadalmi csoportokra, és a péntekekről a csütörtökökre is.

Egy globális klímasztrájkot már idén őszre meghirdettek – vajon lehet ez az első igazán globális sztrájk? Annyi biztos, hogy csakis a baloldal, a zöldek és a szakszervezetek vezetőségének radikalizálásával küzdhetünk újra egy élhető jövőért, egy nagyon másfajta világért, amely nem függ a kapitalista növekedéstől.

Hogy ezt elérjük, ahhoz a Green New Deal-típusú projektek formájában kikristályosodó jóléti és zöld kapitalizmus keretein kívül kell gondolkodnunk és cselekednünk. A Green New Deal jó kiindulási pont mind a további gondolkodás, mind a nemzetközi önszerveződés számára, ám nem válhat bálvánnyá, mert még ha sikeres is lenne, akkor is csak a neoliberális bestialitást mérsékelheti, és a kapitalizmust mentheti meg. De az emberiség megmentéséhez, nem beszélve az állat- és növényvilág megmentéséről, valószínűleg nem elegendő.

Hogyha a baloldal és a zöldek kudarcot vallanak a radikális utópikus vízió megalkotásában, amely felülemelkedik a kapitalizmuson, akkor ezek a pártok örökre a politika margóján maradnak, a szélsőséges közép által dominálva, válságidőszakokban pedig a szélsőjobb által támadva.

Pap Szilárd István fordítása