Az Európai Parlament záró plenáris ülésén, április 18-án Alojz Peterle, szlovén néppárti képviselő látványosan (és hallványosan) leleplezte magát, amikor rövid hozzászólása után előkapta szájharmonikáját, és rázendített Ludwig van Beethoven majd kétszáz évvel korábbi keltezésű, mégis örökzöldnek számító szerzeményére, az Örömódára. A képviselők felállva tapsolták, és ezzel csatlakoztak is az önleleplezéshez, mely szerint az egész Európa-projekt lényegében nem másról, mint a Beethoven-terv megvalósításáról szól.

Beethoven, ahogy azt neve is elárulja, németalföldi származású, tehát migráns hátterű német zeneszerző volt. Dédapja adósságok elől menekült a Rajna-parti Bonn városába. Nehéz gyermekkora volt, ami később a zenéjén is meglátszott. Műveiben gyakran visszaköszönt a gyermekévekben hallott Rajna-vidéki dallamvilág.

A Rajna folyó szerepe az európai integráció tekintetében nem lebecsülendő. Például: élete végén Bonnban lakott és ott is halt meg elmeháborodottan Robert Schumann, 19. századi német romantikus zeneszerző is, akit – okkal, ok nélkül – össze lehet keverni a száz évvel később élt, luxemburgi születésű francia külügyminiszter Robert Schumannal, különösen internetes keresések alkalmával. Az utóbbi nevét őrzi az ún. Schuman-nyilatkozat (1950), vagyis a második világháború utáni integrációs folyamat nyitóakkordja, amelynek a május 9-i Európa-nap állít emléket.

A Schuman-terv a szén- és acéltermelés közös felügyelet alá helyezésével igyekezett megvetni a tartós béke alapjait Európában. Ez volt az ikszedik kísérlet a kontinens politikai egyesítésére.

Beethoven mint kortárs figyelemmel kísérhette az egyik korábbi próbálkozást: Napóleon birodalmi projektjét, amelyet az 1815-ös waterlooi csata kevert le véglegesen. A Brüsszel határánál lezajlott mészárlás egyúttal nyitánya volt a Rothschild család felemelkedésének, illetőleg a transznacionális pénzügyi rendszer kiépülésének, amely – Polányi Károly értelmezésében (ld. « A nagy átalakulás ») – a 19. századi « hosszú béke » egyik pillérévé vált.

Waterloo idején Beethoven már rég Bécsben lakott. Fiatalon (21 éves korában), Salomon Mayer Rothschildot jóval megelőzve migrált a császári fővárosba, amelyet akkor a világ popkultúrájának legjelentősebb központjaként tartottak számon. Szándékában állt tovább migrálni Magyarország irányában is, ez a terv azonban a Brunszvik család ellenállásán megbukott.

Ellentétben Wolfgang Amadeus Mozarttal, Beethoven esetében messze nem annyira bizonyított, hogy szabadkőműves lett volna, de alapos a gyanú. Nyughatatlan ember volt, és bár hallását felnőttként elveszítette, az emberiség nagy kérdései foglalkoztatták a napoleoni háborúk időszakában és azt követően is. Beethovent inspirálta a forradalom: magát polgári zeneszerzőnek nyilvánítva nem volt hajlandó parókát viselni. Ahol tudott, formát bontott, legfőképpen a IX. szimfóniával, amely betetőzte törekvését, hogy a zene funkcióját megváltoztassa.

Beethoven a IX. szimfónia utolsó tételében kórust állított a színpadra.

Azt énekelték: « Testvér lészen minden ember », mégpedig anélkül, hogy a testvériség gondolatát az európai emberre, a keresztény emberre, vagy a fehér emberre szűkítették volna.

Beethoven tehát úgy gondolta: a « jelző nélküli » emberek lesznek testvérei egymásnak, függetlenül születési helytől, bőrszíntől és vallási hovatartozástól.

Hogy ezzel a radikális üzenettel meg tudja lepni a bécsi közönséget, Beethoven visszanyúlt Friedrich Schiller német költő negyven évvel korábbi, tehát még a francia forradalom előtt írott verséhez. Schiller hosszú (kilenc versszakból álló) versében sok szó esik ivászatról, ölelkezésről, csókokról, valamint a csillagokról is, ami alkalmassá tette arra, hogy – a szintén csillagos zászló mellett – az Európai Unió nem hivatalos himnusza legyen.

Beethoven előhívása megtörténhetett volna akár a Montánunió (1952), akár a Római Szerződés (1957) aláírásakor, de nem így történt. Csak a 70-es években, vagyis másfél évszázaddal a IX. szimfónia bemutatása után került erre sor, és nem is az – akkor éppen 9 tagra bővülő – Európai Közösség keretében, hanem a jóval szélesebb földrajzi egységet lefedő Európa Tanács égisze alatt (1972).

A Sors (ld. még V. szimfónia) fintora, hogy a felvilágosodás zeneszerzője nagy művének interpretációját az egykori NSDAP-tag Herbert von Karajanra bízták. Megtehették volna persze, hogy az értelmezéshez inkább Leonard Bernsteint hívják segítségül, ám ez valószínűleg túlzottan exponálta volna az Európa-projekt amerikai támogatását, amely a második világháború lezárultától Donald Trump eljöveteléig – általában persze a színfalak mögött – viszonylag szilárdnak számított. Érdemes azonban felidézni, hogy Bernsteint a IX. szimfónia felvétele közben olyan kérdések foglalkoztatták, hogy vajon miért ugyanabban az évben (1732) született Joseph Haydn és George Washington, és mit jelent az, hogy a korszak szellemóriása, Johann Wolfgang von Goethe éppen száz évvel később fejezte be Faust című művét, miután rögtön meg is halt. Bernstein, aki az első világháborút lezáró fegyverszünet évében, vagyis 1918-ban született, világosan fogalmaz:

Beethoven lényege a harc, mégpedig a békéért, az emberiség egészéért folytatott küzdelem.

Fontos kitérő a történetben, hogy Beethoven Örömódája éppen az intézményesülés időszakában, tehát az 1970-es években kapott konkurenciát, ami az Egyesült Királyság csatlakozásával állt összefüggésben. Geopolitikai értelemben a megelőző évtized fő kérdése az volt, hogy vajon az angolok beléphetnek-e az Európai (Gazdasági) Közösségbe. A Beatles zenekar, amely ez idő tájt a lakosságot szórakoztatta, és innovatív hajviseletével – Beethovenhez hasonlóan – nagy feltűnést keltett, egyértelmű üzenetet küldött Brüsszelnek azzal, hogy leporolta Chuck Berry Roll over Beethoven című, 1956-ban írt dalát, és – Hamburgon keresztül behatolva – ellen-hegemóniát próbált kiépíteni a kontinensen.

A főkolompos John Lennon, de lényegében az egész Beatles migránshátterű volt, amiben semmi meglepő nincs, hiszen szülővárosukban, Liverpoolban jelentős ír kisebbség élt és él. Ami azonban a szabadkőműves kapcsolatokat illeti, Lennonról csak annyi mondható el, hogy abban a havannai parkban, ahol a szobra áll (nota bene : Fidel Castro avatta fel), látható egy neves szabadkőműves, Fernando Suarez Nunez emlékműve is. Ami bizonyított : « Lennon olvasott egy könyvet Marxról » (vö. Don McLean : American Pie), tehát nem kizárólag második feleségének, a Japánból bevándorolt Yoko Onónak tulajdoníthatók a dalaiban – esetenként felettébb szájbarágósan – megjelenő utópisztikus gondolatok.

A Beatles felbomlása után Lennon és Ono Londonból tovább migrált New Yorkba, amelyet akkor a világ popkultúrájának legjelentősebb központjaként tartottak számon. Bár még Angliában írták, Amerikában adták ki az Imagine című dalt, amely Lennon előadásában minden idők egyik legsikeresebbje, és a – vietnami és minden más – háború elutasítását összeköti egy kommunisztikus utópiával. Emlékműve a new yorki Central Parkban található. A dalból kiderül, hogy Lennon szerint mi mindennek kell megszűnnie ; például országhatárok, magántulajdon, vallás. Békeharcos tevékenysége, és esetleg más gondolatai és életformája miatt Lennont

gyanúsnak találta, és meg is figyeltette (FBI) a « bevándorlásellenes » beállítottságú Richard Nixon elnök, akitől – mint később kiderült – nem volt idegen a titkosszolgálatok politikai célokra való felhasználása.

Az Imagine megjelenésének évében (1971) az Egyesült Királyság már javában tárgyalt az Európai Közösséghez való csatlakozásról. Két évvel később, 1973-ban tehát a Lennon-terv ismeretében léptek be a britek a Közösségbe, amelynek Unióvá (vagyis határok nélküli egységes piaccá) fejlesztéséhez maguk is aktívan hozzájárultak. A 80-as évek végétől azonban megkezdődött a britek elhidegülése az egyre mélyülő integrációról. Kivonták magukat a monetáris unióból és a Schengen-övezetből egyaránt, és megbontották a költségvetési rendszer és a szociálpolitika logikáját is. Ezt a – később Brexitté fajuló – különállást jól illusztrálja a híres brit bariton, Robert Bennington sajátos (Karajantól és Bersteintől is gyökeresen különböző) Örömóda-interpretációja.

Az, hogy az EU a német—francia viszonylatban egy békeprojekt, nem volt, és nem is lehet kérdés. Hogy hasonló jelentősége van angol—ír viszonylatban is, arról sokan hajlamosak megfeleldkezni, hiába tartotta napirenden a témát a Lennon utáni zenészek hosszú sora (Elvis Costello, Phil Collins, Bono stb.). Ebben a pillanatban nem lehet kizárni, hogy az ír kérdés EU-n kívüli megoldhatatlansága (ld. még backstop) fogja visszafordulásra kényszeríteni a westminsteri politikai gartnitúrát.

Az Európai Közösség 1985-ben nyúlta le hivatalosan is Beethoven szerzeményét. Ugyanekkor lépett hivatalba Jacques Delors, az Európai Bizottság legendás vezetője, aki 1992-ben Az új európai koncert (« Le nouveau concert européen”) címen adta közre gondolatait. Delors és a mai vezetők között persze zongorázni lehet a különbséget, de az unió tépett vitorlákkal is, Szkülla és Kharübdisz között, ciklusról ciklusra halad célja felé.

Hogy Beethoven, ha ma élne, belekezdett-e volna egy Merkel-szimfóniába, és széttépte-e volna a címlapot a görög pénzügyi válság időszakában, sohasem tudhatjuk meg. Azt viszont tudjuk, hogy az állampolgárok többsége minden tagországban uniópárti, és ragaszkodik a Beethoven-terv végrehajtásához. Ez nem feltétlenül jelent Európai Egyesült Államokat, de azt igen, hogy a tartós béke és a gazdasági prosperitás érdekében az integráció szimfóniája újabb és újabb tételekkel bővül majd.

Nem lehet kétségünk a felől sem, hogy a májusi EP-választás nyomán felálló új Európai Bizottság – mint ahogy a Bécs—Brüsszel—New York tengely sok más szereplője is – szintén Beethoven kottájából fog majd játszani.