Az új UKIP-pel megérkezett az egyelőre miniatűr angol Fidesz, Farage így nem a bevándorlókkal, hanem a demokrácia védelmezőjeként kampányolhat. Ennek még súlyos következményei lesznek.
2016 után sokan törtek ki gúnyos, érthetően kárörvendő nevetésben, amikor az évtizedek óta a kilépésért, amerikai szabad kereskedelemért, Oroszországgal szembeni megértésért és persze a bármilyen bőrszínű és vallású bevándorlók ellen kampányoló Nigel Farage visszavonult a politikától, sőt később régi pártját, a UKIP-et (Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja) is elhagyta.
Sokan azt hitték, a harsány nacionalista politikai tehetség, a Királyság Cippollája az utolsó felvonás után 2017-ben meghajolt, és mérsékelt taps közepette végleg elhagyta a londoni színpadot.
Akik azonban ezt hitték, nagyot tévedtek.
Nigel Farage a Brexit-népszavazás legnagyobb támogatói segítségével ugyanis a May-féle Brexit-megegyezés többszöri leszavazása és a Brexit dátumának október 31-i kitolása után kényszerűen május 23-ára kiírt brit EP-választásra végül előrukkolt új pártjával, a Brexittel.
A bejelentéstől alig telt el két hét, és az alakulat a kiábrándult konzervatívok és a munkáspárti Brexit-szavazók óriási exodusának köszönhetően immár 34 százalékre mérik. A május 11-i felmérések publikálása pánikhangulatot keltett Westminsterben, hiszen olyan még tényleg nem volt, hogy a Konzervatívok csak egyhamradát kapnák meg Farage szavazatainak. A május 2-i helyi választásokon még taktikusan sem Farage, sem az új, többnyire ismeretlen vezetés alatt újból támadó, immár szinte egy az egyben Orbán Viktor bevándorlóellenes szólamaira épülő UKIP nem mérettette meg magát, csak és kizárólag az Európai Parlamentbe készülnek ismét.
European Parliament voting intention:
BREX: 34% (+6)
LAB: 21% (-7)
LDEM: 12% (+5)
CON: 11% (-3)
GRN: 8% (+2)
UKIP: 4% (+1)
CHUK: 3% (-4)via @OpiniumResearch, 08 May
Chgs. w/ 23 Apr— Britain Elects (@britainelects) May 11, 2019
Nigel Farage a 2016-os népszavazási kampányban még általánosan nemkívánatos figura volt. Nem véletlenül cikkeztek úgy róla, mint aki az EU-ellenesség atyjaként abszolút módon marginalizált figuraként élte meg, hogy célja, a népszavazásos kilépés megvalósult.
Most azonban egyenesen Farage lett a brit jobboldal vezére. Ad hoc demagógia helyett ezreket vonzó, jól megkonstruált kampánygyűléseket tart olyan hagyományos munkáspárti városokban mint Chester, Durham vagy Peterborough; a Trump-kampánygyűlésekre hasonlító nagy arénás showkon sztárvendégek is kísérik, így például Tim Martin, a népszerű angol kocsmalánc, a Wetherspoons tulajdonosa, meggyőződéses brexites és más konszolidált, veterán konzervatív figurák.
A hangulat ugyan az összes ilyen gyűlésen elég zaklatott, a tömegen látszik, mostanra lett elegük abból, hogy Theresa May miniszterelnök és általában a teljes politikai elit képtelen a Brexit-kérdés számukra megnyugtató megoldására, nem hisznek a kilépéssel kapcsolatos félelmeknek sem, és az sem zavarná őket, ha távozást London akár holnap bejelentené, tárgyalás nélkül.
A Brexit Párt lelke az a több millió ember, aki valóban úgy érzi: a politikai elit feladata lett volna kinyilvánított, demokratikus népszavazási igényük, az EU-ból való kilépés véghezvitele, és látszólag semmit nem értenek abból, miért ilyen rendkívül bonyolult kérdés ez.
Farage és társai jó politikai érzékkel nem csupán azt mondják ezeknek az embereknek, amit hallani akarnak, de ráadásul úgy is, hogy az a látszatra mindig nagyon adó brit politikai kultúrába is jobban beleférjen, több embert vonzzon.
Így például 2019 májusában nem halljuk többé a nacionalista Farage-t bevándorlózni, vagy az alacsony adókat éltetni: ehelyett minden kampánygyűlésen egyetlen témát vezet elő: az embereket becsapták „az elitek”, demokratikus hagyományainkat pedig a gazdag, exkluzív klubok és „életidegen nagyvárosi balosok” szűk körei semmibe vették.
A hamarosan időközi választást is tartó, közép-anglia kisvárosban, Peterboroughban látszott igazán, hogy Farage a visszavonulása alatti időben nem csupán üzleti ügyeivel törődött, vagy pihent: Amerikában és Angliában is szisztematikusan készült új szerepére, és valóban kifejezetten megváltozott hangon kívánja megvalósítani a lényegi trumpizmus angliai áttörését.
Arról beszélt például itt, hogy nemrégen Isztambulban a nagyhatalmú, autoriter elnök, Recep Tayyip Erdogan megbukott a választásokon, de ezt nem bírja elviselni, és ahelyett, hogy a helyzetet elfogadná, megismételteti a voksolást, hogy lehetősége legyen mégis legyőznie Ekrem Imamoglu ellenzéki jelöltet.
„A Brexitet ellenzők most második népszavazást akarnak: pontosan úgy, mint Erdogan, addig szavaztatnának, amíg ők nem nyernek! Ez a demokrácia megcsúfolása!”
– jelentette ki például Farage erről. Egész mostani kampánya arra épül, hogy csakis egy ilyen, milliós nagyságú politikai mozgalommal lehet „az elitektől” vagy „a globalistáktól” kikényszeríteni a „nép akaratát.”
Ez a fajta stratégia rendkívül jól alapozta meg az új protestpárt, a Brexit Párt támogatottságát, amelyet mostanra a volt konzervatív szavazók fele támogat, és a munkáspárti szavazók 14 százaléka is szimpatizál velük.
Az angol politikai rendszer miatt ironikus módon azonban ez nem jelenti azt, hogy a legtöbb helyet ők kapnák az EP-ben, a különböző eurorégiók népességkülönbségei miatt jelenleg az első helyezett még mindig a Munkáspárt lenne, a 73-ból 21 mandátummal.
A Brexit Párt tehát az EP-választásokon szárnyal, a legújabb felmérések szerint pedig ennek a brit politika 300 éves rendjét felforgató következményei lehetnek: a legújabb parlamenti választási felméréskeben az egy hónapja alakult Brexit immár a második legnagyobb párt, ezzel az eredménnyel pedig a brit demokrácia történetében először fordult elő, hogy a két nagy párt összesített támogatottsága nem éri el az 50%-ot.
Westminster voting intention:
LAB: 27% (-6)
BREX: 20% (+6)
CON: 19% (-4)
LDEM: 14% (+7)
CHUK: 7% (-2)
GRN: 5% (+2)
UKIP: 3% (-2)via @ComRes, 09 May
Chgs. w/ 16 Apr— Britain Elects (@britainelects) May 11, 2019
Így tehát Farage újbóli berobbanása egyértelműen egy trumpista fordulattal fenyeget Nagy-Britanniában is. Ennek pedig több oka is van.
A helyzet nem új, a Brexit Párt igazából csupán egy az egyben lemásolta a Farage-féle UKIP 2014-es receptjét, az akkori EP-választáson EU-ellenes, kilépéspárti és erősen jobboldali populista kampánnyal 4,3 millió szavazatot (26%) kapott, és elsőként végzett. David Cameron konzervatívjai már ekkor is csupán a harmadik helyet szerezték meg. Most viszont egy kiélezett helyzetben egy ugyanekkora siker elhozhatja azt a helyzetet, amelyben a brit kormány hivatalos politikájává a megegyezés nélküli Brexit válhat október 31-én, és a maradáspártiak leginkább EU-párti rétegei által kívánt második EU-referendum mindörökre kikerülhet a tervek közül.
Ráadásul Farage-nak most még bevándorlóznia sem kell, ő viheti azt a szerepet, amelyet 2016-ban a Brexit-párti konzervatív fehérgallérosok vittek a Leave-kampányban.
Vagyis ő válhat a szalonképes kilépéspártivá, miközben a piszkos munkát, a rasszista, xenofób szólamok hangoztatását, melyet három éve még ő végzett, most más veheti a nyakába. Farage kilépése után ugyanis régi pártja, a UKIP mint rasszista, szélsőjobboldali erő tért vissza, Gerald Batten, a UKIP régi-új elnöke ugyanis migránsozó, sorosozó, sőt helyenként a Rotschildokat emlegető szélsőjobbos erővé formálta a pártot, elvégezve ezzel a piszkos munkát és biztosítva, hogy a Brexit Párt kampányát túl „langyosnak” találó radikális angol jobboldal is felsorakozik ezen a véletlenül kiírt választáson.
És hogy mitől lenne jó, ha a népakaratnak megfelelően végül megvalósul az általuk áhított „megegyezés nélküli Brexit”? Erről Farage interjúkban, cikkekben talán beszél, de messze nem olyan lelkesen, mint a népszavazás idején. A BBC csütörtökön késő este, Northamptonban tartott Question Time nevű élőben közvetített politikai fórumán ugyan láthatóan és hallhatóan a fókuszcsoport-szerűen válogatott közönség kedvence volt, Farage azonban természetesen kapott olyan közönségkérdést, amelyre nem tudott megfelelni. Amikor egy középkorú férfi azt kérte, soroljon már fel egyetlen országot, amely tervei szerint csupán a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) csillagászati tarifái alapján kereskedne, külön kereskedelmi egyezmények nélkül, Farage hosszú magyarázkodás után elismerte, nincs ilyen, és Nagy-Britannia lenne az egyetlen példa minderre.
A közönség azonban most teljesen immunis a racionális érvekre, talán még jobban, mint 2016-ban. Csak azt látják, hogy az általuk gyűlölt és megvetett brit politikai és gazdasági elit „el akarja lopni” tőlük a Brexitet, amelyből egyenesen azt a következtetést vonják le, hogy ez valami nagyszerű dolog lenne számukra.
Ezt a logikát pedig a jelenlegi brit közélet elitellenes kiábrándultságának közepette elég nehéz bármilyen érvvel vagy ellenkampánnyal felülírni.
Mindez egyenes következménye annak, hogy a May-kormány tárgyalásai az EU-val teljesen zátonyra futottak, Brüsszel pedig látszólag az ír határkérdéssel végig teljes ellenőrzése alatt tudta tartani a helyzetet.
May alatt a Konzervatív Párt támogatottsága óriásit zuhant, és az EP-választásokra immár nem is nagyon kampányolnak: belenyugodtak abba, hogy egy új, jobboldali mozgalom tegye ezt meg, sőt, valójában még a választásokat is akaratuk ellenére írták ki. Így nem is csoda, ha a kormánypárt jelenleg a hatodik helyen áll a május 23-át megelőző felmérésekben.
A Jeremy Corbyn vezette ellenzék pedig nem tudott May teljes fiaskójára érdemben reagálni, sőt egyelőre Mayjel együtt dolgozik az új EU-s Brexit-megegyezés kidolgozásán, a „nemzeti egység nevében”. Ez a jó szándékú lépés pedig, mint az most már tisztán látszik, veszélybe sodorta a Munkáspárt 2017-es kampányának minden eredményét. Hiszen a pártvezetőség attól félt, komoly munkásosztálybeli támogatást veszíthetnek el azzal, ha azt mondják, egyértelműen az EU-ban maradás mellett állnak ki.
Csütörtöki, Kentben tartott kampánynyitó beszédében éppen ezért Corbyn úgy érvelt, nem szabad hagyni, hogy Farage és a szélsőjobboldal megossza a brit társadalmat, és hogy csak az számítson, ki Brexit-párti, és ki van ellene, hiszen a növekvő szegénység, a megszorítások, és az antirasszizmus mindenkit meg kell, hogy győzzön, ne csupán a Brexit alapján adja le szavazatát.
Mindez azt jelzi, Corbyn továbbra is tartja magát ahhoz a kongresszusi döntéshez, amely szerint minden, megegyezéssel végződő, „rendezett kilépésre” irányuló lehetőséget ki kell meríteni, mielőtt a legnagyobb ellenzéki párt hivatalosan is beleáll a második népszavazás ügyébe – noha ennek feltételes támogatása máris programjuk szerves része.
Két probléma is van azonban Corbyn kései, Farage-ellenes kiállásával. A Munkáspárt szavazóinak és tagjainak elsöprő többsége egyértelműen kilépés-ellenes: ezt mutatja, hogy eddigi reményei ellenére nem indult el Brexit-párti exodus Corbyn 2017-es, 12 milliós táborából Farage felé. Akinek ennyire fontos volt a Brexit, az már így is, úgy is faképnél hagyta a baloldalt, és immár a szélsőjobb szavazója: zárt határokat, minimálisra csökkentett bevándorlást, és az EU-t megkerülő „szabad kereskedelmet” követel – ez elsősorban az európai gazdasági javak birtoklásán marakodó két nagyhatalomnak, az USA-nak és Kínának kedvező egyébként, ahogyan egy bármilyen formátumú Brexit is elsősorban az ő érdekeiket szolgálná.
A maradáspárti kritikus tömeg azonban a „konstruktív határozatlanság” miatt egyre súlyosabban bünteti Corbynékat: a felmérések szerint már 28 százalék azoknak a 2017-es munkáspárti szavazóknak az aránya, akik a határozottan maradáspárti Zöldekhez és Liberális Demokratákhoz „állnának át” a május 23-ára kiírt szavazáson.
A maradáspártiak ugyan lehetnek tehát most a teljes társadalomban néhány százalékkal többen, mint a brexitesek, a tábor szétdaraboltsága a speciális brit EP-választási rendszer miatt mégis Farage széleskörű győzelmét hozhatja el. A brit EP-választások ugyanis az ún. „d’Hondt-féle kompenzációs, arányos rendszer” szerint kerülnek megrendezésre, Nagy-Britannia 12 EP-választási régiójában a szavazatok arányában osztják el az összesen 73 EP-helyet, amely mindig annak a két pártnak kedvez, amelyek a legerősebbek az adott régióban és bünteti a harmadiktól lefelé lévő, kisebb erőket. Az 1999-ben megszavazott rendszer igazából arra készült, hogy a Toryk és a Munkáspárt az EP-ben is kizárólagos opciókká váljanak.
Mostanra azonban az alacsony aktivitás és részvételi szándék miatt Farage politikai mozgalmai remekül használják ezt a rendszert, és a Brexit Párttal sikeresen egyesítík az összes kilépést akaró szavazót. A maradáspártiak eközben elbizonytalanodtak, és noha akaratukat csupán a Munkáspártra adott taktikai szavazattal tudnák érvényesíteni, a május 2-i helyi választások azt jelzik, sokan rendkívüli módon elutasítják a Tory Brexit-párti erőkkel kötött rendkívüli kompromisszumot, és szívesebben szavaznának karakteresebben EU-párti politikai erőkre: a Liberális Demokraták és a Zöldek tehát jelen állás szerint rengeteg szavazatot fognak elvinni, ahogyan a radikálisan Brexit-ellenes, saját elszakadási népszavazást követelő skót nemzetiek is.
Ez a kutyaszorító azonban ahhoz vezethet, hogy a választáson a Brexit Párt óriási arányú győzelmet arathat, ezzel pedig azt a mindent elsöprő benyomást keltheti, hogy a „a nép” a megegyezés nélküli kilépést támogatja, elhallgattatva ezzel a nemrég még egymilliós tüntetést szervező EU-párti hangokat.
Az, hogy ehelyett a Brexit Párt hogyan és mit ígér az általuk elképzelt „kemény Brexit” után, így tehát már nem téma annyira.
Ann Widdecombe thatcherista konzervatív ex-képviselő csak az egyike azoknak az idősebb jobboldali és baloldali figuráknak, akik nyíltan Farage mellé álltak. A délnyugat-angliai területi listát a munkáspárti Lord Adonis ellen harcba vezető, az ITV „Szombat esti láz”-szerű táncverseny-műsorában az 50+-os, nagyon aktív szavazók között újbóli országos ismertséget szerző Widdecombe legutóbb például azt mondta, a megegyezés nélküli kilépés „aprócska áldozat ahhoz képest, amit a második világháború alatt az angolok hoztak Hitler legyőzéséért!”. A népszerű történelmi mítoszokra építő kijelentés azonban nemcsak azt vallja be, hogy az általuk elérni kívánt cél „áldozat” lenne, ami még támogatója szerint is az angliai csatához mérhető csupán, hanem olybá teszi, mintha az EU elleni szabadságharcot vívnának az angolok, amely csak a legdurvább szakítás esetén kezdődne igazán.
A Brexit Pártnak és Farage-nak azonban vannak sötétebb szándékai és eszközei is. A volt vezető UKIP-osokból álló új, és politikai vezető szerepre vágyó formáció háttéremberei között többször zsidóellenes összeesküvésekkel kapcsolatos botrányokba keveredő figurák is megtaláhatók, Farage a Trump keménymag híveinek összeesküvés-elméletes, sorosozós online műsorokat gyártó Alex Jones-nál is feltűnt. Az oroszpárti nyugati propagandagépezet egyfajta álma vált valóra a Brexit Párttal: nem csoda, ha Jones-on kívül a Munkáspártból kirúgott, Aszad-párti, szélsőbaloldali George Galloway is melléjük állt, és az orosz állami finanszírozású RT hírcsatornán kampányol Nigel Farage mellett.
Sokan a legszegényebbek közül nyilvánvaló okokból fognak ezzel a prezentációval azonosulni: folyamatosan csökkenő jövedelmeik, a közszolgáltatások teljes leépülése és a külföldi munkaerő menekülésével egyre kevésbé fenntartható közegészségügy problémáinak immár nem a megoldását várják, hanem valamiféle „alkotmányos forradalmat” akarnak a teljes londoni parlament ellen, amely – ahogyan remélik – kataklizmaként forgatja majd fel a politikát.
Még mindig az „irányítást akarják visszaszerezni”, mint ahogy a Vote Leave azt 2016-ban ígérte meg nekik. És emiatt egyre kevésbé érdekli őket, hogy a Brexitet támogató brit és amerikai milliárdosoktól ez mennyire várható.
A Konzervatívok 2015-ben, amikor David Cameron bejelentette, tényleg szavazást ír ki az ország EU-tagságáról, viszonylag hamar rájöttek arra, saját kampányt kell csinálniuk, amelybe a szélsőjobboldalt támogató milliomosok, Farage környezete, és már akkor is gyanús orosz kapcsolatai nem kerülnek bele, és nem idegenít el potenciális, bizonytalan szavazókat Farage retorikájával.
Most pedig az örök kívülálló Nigel Farage, tanulva 2016-os „pofozógép”-szerepéből éppen ezt a stratégiát a Konzervatívok ellen kihasználva indul végül régi álmát megvalósítani és bekerülni a westminsteri parlamentbe. Egy EP-képviselő ugyanis tartozhat exkluzív klubokba Brüsszelben vagy Strasbourgban (bár kérdés, hogy a UKIP-eseket ilyen helyekre beengedik-e), azonban a Nagy-Britanniát vezető zártkörű klubházakba csak londoni képviselő kerülhet be: ez pedig Farage végső, legfontosabb célja és álma, amióta csak politizálni kezdett.
És ha győzelméért cserébe fel kell ajánlania újdonsült képviselői pálcáját Boris Johnson miniszterelnöki ambícióinak oltárán? Nos, ez nyilván egyáltalán nem fogja zavarni.
