A Newroz az iráni népek ősi ünnepe, amit március végén tartanak, így köszöntik a tavaszt. Koszovótól Kazahsztánig majdnem minden nép szokásai között megtalálható. Törökországban elsősorban a kurd kisebbség ünnepli, ilyenkor hagyományosan nagy tüzeket raknak, amit átugrálnak. E több évezredes népszokás megünneplése hosszú évtizedeken keresztül be volt tiltva Törökországban, az utóbbi időkben azonban több-kevesebb gond nélkül minden évben sikerül megtartaniuk.

Az idei azonban kicsit más, mint a korábbiak, hiszen március 23-án a kurd-arab milícia, az SDF (Szíriai Demokratikus Erők) sikeresen elfoglalta a DAISH utolsó területét is, a szíriai-iraki határon fekvő kisvárost, Baghouzt, erre pedig a kurdok méltán büszkék.

Ugyanakkor a szomszédos Törökországban március 31-én vasárnap helyhatósági választásokat tartanak, így az idei Newroz ünnepségek elsősorban a kurdok pártjának, a HDP-nek (Népek Demokratikus Pártja) kampányáról szóltak.

Mint minden évben, most is kimentem az ünnepségre, aminek megrendezését csak a belvárostól jó távol, Bakirköy negyedben engedték. Délután kettőre értem ki, az oda vezető úton már be volt készülve jó pár vízágyú, de persze rohamrendőrből se volt hiány. Alig, hogy leszálltam a buszról, egyből egy rendőrségi sorfallal találtam magam szemben, motozás után már mehettem is.

Egy fiatal srác táskájában kurd nemzeti színű – piros, sárga, zöld – sálat találtak, a hatalom emberei pedig egyből elkobozzák a tiltott tárgyat. A srác próbál ellenkezni, de a tömeg sem hagyja annyiban, sokan kiabáltak, próbálják megtudni a rendőröktől, mégis mitől tud ekkora problémát okozni egy darab sál. De a hatalom nem tágít, a helyzet kezd kicsit feszült lenni, a srácra pár másodperc alatt bilincs kerül, és már viszik is el.

Indulok tovább, a tömeg egyre nagyobb, pedig az ünnepségnek kijelölt hely még messze. Rendőrsorfal és motozás ismét, majd száz méter múlva még egyszer, de végre bent vagyok. A hatalmas tér tele emberekkel, messze valahol pódium magaslik de alig látok el odáig. A felhozatal színes, vannak itt konzervatív vidéki emberek, sokan népviseletben – nem Newroz alkalmából, hanem mert sok kurd, főleg idősek még a hétköznapokon is így öltözködnek – van sok fiatal is nyugati divat szerint felöltözve, egyetemisták, diplomás középosztály, egyszerű kétkezi munkások, és öltönyös közszolgák.

A sokszínűség nem csak az öltözetekben látszik, egy idős kendős néni hatalmas lila feminista zászlót lenget, tőle pár méterre a kerítésre a vasúti dolgozók szakszervezetének molinója van kifeszítve, kicsit arrébb egy fiatal lány könyveket árul, van itt minden: A kis herceg kurd nyelven, Az öngyilkosság Durkheim-től, egy vaskosabb tanulmány az afro-amerikai civil jogi mozgalmakról, feminizmusról, globális felmelegedésről és még ki tudja mi mindenről. Pár méterre tőle egy idős úr egy a betonra terített karton lapon imádkozik, kicsit arrébb népes család ül az árnyékban, a szülők egymás között kurdul beszélnek, gyerekeikkel azonban már törökül.

Próbálok előrébb haladni, de szinte lehetetlen: a pódiumon a Bella Ciao-t kezdik játszani, a tömeg eksztázisba kerül, mindenki egyszerre énekli, az idős szakállas imafüzéres bácsik pont olyan beleéléssel, mint a fiatal tetovált lányok.

Próbálok képeket csinálni, mikor egy srác szól hozzám: jó gép, te is török vagy? Beszédbe elegyedünk, mint kiderül Ali echte török, pár éve Portugáliában volt Erasmuson, azóta másképp látja hazája politikáját, és úgy gondolja, a kurdok igenis több jogot érdemelnek a jelenleginél. Ezért is van itt, és épp ezért is elkötelezett híve a HDP-nek.

Kicsit később megérkezik Pervin Buldan, a HDP női társelnöke, merthogy a párt komoly figyelmet szentel a nemi egyenjogúságnak, így nem csak, hogy mindig egy férfi és egy női társelnöke van, de az általuk megnyert önkormányzatok élére is mindig egy férfi és egy női polgármestert helyeznek.

A több tízezres tömeg egy emberként tapsol és ujjong Buldannak, aki papír és súgógép nélkül, természetesen beszél arról, hogy az ország a kormány politikájának köszönhetően súlyos gazdasági válságba került, Erdogan kampányában nem igazán csinál vagy ígér semmit, és elsősorban inkább a HDP-t és a kurdokat támadja, ott ahol csak tudja, azt remélve, hogy így majd szerez magának némi támogatást.

Mi se mutatja ezt jobban, hogy egy héttel a választások előtt a török légierő újra bombázni kezdett kurd állásokat Irakban. Sőt, Ankara most éppen Teheránnal tárgyal arról, hogy a két ország közös katonai akciót hajtson végre a török-iráni határon található kurd állások ellen. Ezek olyan kiképző táborok, amikkel a török kormányt hosszú éveken keresztül nem foglalkozott, most viszont, hogy jönnek a választások, hirtelen eszükbe jutott a létezésük.

Erdogan az elmúlt hetekben igazán keményen nekiment a HDP-nek, többek között egy nagy gyűlésen kijelentette, hogy akik erre a pártra szavaznak, azok mind hitetlenek és az iszlám ellenségei. Különös ez annak az embernek a szájából, aki pont Orbán Viktorral barátkozik.

Buldan ezek után a választásokról beszél, ugyanis a HDP hét megyei jogú városban – köztük Isztambulban – nem állít jelöltet, ezek többnyire török többségű városok, ahol a pártnak nincs annyi támogatottsága, hogy nyerjen. Azt viszont lehet tudni, hogy az itt élő kurdok a legnagyobb ellenzéki párt a balközép CHP (Köztársasági Néppárt) jelöltjeire fognak szavazni. Isztambulban a legutóbbi 2014-es főpolgármesteri választásokon az AKP jelöltje 47%-ot kapott a CHP-é 40-et a HDP-é pedig 5-öt, ha pedig ehhez hozzávesszük azt, hogy a válság miatt nem kevesen ábrándultak ki a jelenlegi vezetésből az elmúlt fél év alatt, akkor nem kis esélye van annak, hogy a kormány bukni fogja Isztambult. De hasonló a helyzet Ankarában is, ahol 2014-ben mindössze egy százalék volt a különbség az AKP és a CHP jelöltjeire leadott szavazatok között (44,9% és 43,8%).

Erdogan ugyan teljhatalommal rendelkezik, és már korábban is bizonyította, hogy a költségvetést mindig azon tartományok javára osztja szét, amelyek őt támogatják, – a pénzügyminiszter meg egyébként a veje, aki nem nagyon ellenkezik apósával – tehát a mostani választásnak inkább csak amolyan szimbolikus jelentése van, viszont ha a kormány elveszti az ország két legnagyobb városát, az egyértelmű jele lesz annak, hogy Erdogan egykori töretlen népszerűsége a vége felé jár.

A beszéd után, ahogy a legtöbben, úgy én is hazaindulok, majd tíz percig állok sorban, hogy feljussak a felüljáróra, buszból pedig csak a hatodikra tudom feltuszkolni magam. Hazaérek Tarlabasiba, Isztambul egyik kurd negyedébe, még beülök egy teára a szokásos helyemre, ahol az egyik asztalnál egy kis csapat éppen a VPN-t állítja be egy telefonon, hogy meg tudják nézni, mit írnak a kurd hírportálok. Nem sokat, közel ötven embert tartóztattak le az ünnepség alatt, köztük kiskorúakat is, némelyiknek mindösszesen annyi volt a bűne, hogy kurd népviseletet viselt…