A tanácsköztársaság emlékezetét a mai napig, és egyre inkább az ellenforradalmi időszakban megalapozott propaganda határozza meg. A torzítás és felejtés folyamatával száll szembe a Politikatörténeti Intézet és a Napvilág Kiadó Kérdések és válaszok 1918–1919-ről című könyve, amelyből a 100. évforduló alkalmával közlünk a napokban néhány részletet.
Vissza a lyukba, patkányok!?
A Mérce rendszeres olvasóit nem érheti meglepetésként, hogy megemlékezünk a tanácsköztársaság 100. évfordulójáról. Akik olvasnak minket, azt is tudhatják, hogy a proletárdiktatúra egyes módszerei - és sok tekintetben eszmeisége is - távol állnak tőlünk. Nem osztjuk azt a nézőpontot, amely az egyénre pusztán egy történeti folyamat végrehajtójaként vagy akadályaként tekint. És nem gondoljuk, hogy a társadalmi változás létrehozható felülről, az államhatalom megragadásával és az ellenállás erőszakos letörésével.
A kizsákmányolás, az elnyomás és az elidegenedés elleni harcnak erre a kudarcos és tragikus állomására két okból fontos emlékeznünk: egyrészt azért, mert az emancipációs küzdelmek fontos fejezete, és így valamiképp mindazoknak a saját története, akik a felszabadulás eszméivel azonosulnak. Másrészt azért fontos a megértés és számvetés szándékával emlékeznünk, hogy ellentartsunk az emlékezetet uraló hazug (szélső)jobboldali mítoszoknak. A jobboldali propagandával szemben mi nem kívánunk tömeggyilkosokból hősöket, vesztesekből bűnbakokat gyártani. Ezért a tanácsköztársaság megalakulásának 100. évfordulóján közölt cikkeink (korábbi írásainkhoz hasonlóan) a valós összefüggések feltárásán túl éppen a szereplők filozófiai, politikai és morális dilemmáival foglalkoznak.
A Tanácsköztársaságot gyalázó ellenforradalmi propagandakiadványokban előszeretettel emlegették föl, hogy miután Kun Béla a Szilágyságból Budapestre hozatta a családját, szerelmes verseket írogató húga, a molett Kun Irén esténként „Arany János öreg tölgyfái között” sétált a Margit-szigeten szüleivel, mutatva ezzel, hogy hová jutott Arany János óta a világ. Arról persze rendre megfeledkeztek a gyalázkodó pamfletek, hogy nemcsak a Kun család vette birtokba a Margit-szigetet, de az addig a szigetre a lábukat be nem tevő proletárok is.
Az 1918–1919-es forradalmak előtt ugyanis belépődíjat kellett fizetni azért, hogy valaki meglátogassa a Margit híd szárnyhídjának 1900-as megépítése óta már gyalog is megközelíthető Margit-szigetet, amely 1908-ig Habsburg József főherceg tulajdonában volt.
1908-ban ugyan megvette a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, de a Margit-szigetet továbbra is csak fizető közönség látogathatta.
A Károlyi-rendszerben csak a hídpénz fizetési kötelezettségét törölték el, a Margit-szigetet azonban csak a Tanácsköztársaság idején nyitották meg – a főváros minden más zárt- és magánkertjével (például a Károlyi-kerttel) egyetemben. Erről 1919. március 28-án hozott rendeletet a Főváros Népbiztossága, amely szerint onnantól kezdve „a Margitsziget területére is mindenki díjtalanul léphet, úgyhogy a sziget teljes egészében a nép rendelkezésére áll”. A Margit-sziget ünnepi átadása április közepén történt meg.
Dienes László népbiztos hangsúlyozta a beszédében:
„Nincs többé belépődíj, mindenki, aki dolgozik, szabadon lehet részese az élet örömeinek, mert munkájával megváltotta a belépés jogát.”
Az addig zárt magánkerteket és a Margit-szigetet ellepő gyerekekről, akiknek zsömléket osztottak és lekvárevőversenyt rendeztek, lelkesen tudósított nemcsak a Vörös Riport Film híradója, de a proletárdiktatúra ekkori békés heteiben még működő és a Tanácsköztársaságot támogató polgári sajtó is: a „kicsi, pesti purdék” az „aszfalt porából” a „zöld gyepre” kerültek, a napfényben és a kertben óriások fejlődhetnek a csenevész gyerekekből, akikből a külvárosi nyomorban „biztos rossz, keserű, pesti jassz fejlődött volna” – ahogy a „Gyerekek a Károlyi-parkban” című 1919. április 12-i cikkében írta a Világ. A Pesti Napló pedig a „Margitsziget proletárünnepe” címmel számolt be 1919. április 15-én arról, hogy
a „sápadtképű proletárgyermekek” „tízezrével sereglettek a Margitszigetre”, amelynek bejáratánál az eltávolított jegyváltóbódé helyett „Minden a mienk! Világ proletárjai egyesüljetek!” felirat köszöntötte a proletárcsaládokat.
A kirendelt katonazenekarok természetesen a Marseillaise-t és az Internacionálét játszották a sziget megnyitásának ünnepén, amely a Tanácsköztársaság rövid történetének egyik legnagyobb propagandarendezvénye volt – amikor nem vér folyt, hanem lekvár. Nem is szívesen emlékeztek erre az ellenforradalmi korszak entellektüeljei és propagandistái. (Csunderlik Péter)
Napvilág Kiadó, Budapest, 2018. A kötet szerzői: Csunderlik Péter – Egry Gábor – Fodor János – Gioielli, Emily – Hajdu Tibor
