Az elmúlt években újra egyre hangosabbak és élesebbek a globalizációkritikus hangok. Nem véletlenül, ugyanis a globalizáció valóban lehetővé tette a nagy, multinacionális vállalatoknak, hogy nagy mértékben elkerüljék az adók fizetését – kezdte gondolatmenetét Joseph Stiglitz a Guardian digitális hasábjain.
Stiglitz a cikkben levonja a tanulságot, miszerint a jelenlegi rendszer nem a társadalom javát szolgálja, és javaslatot is tesz arra, hogyan lehetne a multik által termelt profit egy részét a jelenleginél hatékonyabban visszaforgatni a társadalom számára.
De mi is az a globalizáció, és hogyan jutottunk ide? A világrendszer-elmélet megalapozói – mint Immanuel Wallerstein – szerint már a kapitalista világrendszer kialakulásától kezdve egyre inkább globalizálódott a gazdaság, azaz egyre inkább összefonódott, elemenként értelmezhetetlenné, csak egészében megérthetővé vált. Míg mások inkább a leggyakrabban a ’70-es évektől számított neokonzervatív és neoliberális fordulatot tekintik a globalizáció kezdetének és kiteljesedésének: a piaci szabályozás egyre gyengébbé vált, a munkavállalói jogokat világszerte leépítették, az állam úgymond kivonult a társadalomból (persze csak a jóléti feladatokról lemondva, nem a felügyeletről és ellenőrzésről), az új szerveződési elvvé pedig a személyes előmenetel és az egyéni teljesítmény vált (ld. Thatcher: „Nincs olyan, hogy társadalom. Nők vannak, és férfiak, és családok.”).
Azonban bármelyik megközelítést is fogadjuk el, azt láthatjuk, hogy kisebbé vált a világ. Szinte mindenhol megjelentek ugyanazok az ismert nagyvállalatok, hasonló holmikért rajonganak és versenyeznek a fiatalok, ugyanazokat a filmeket és sorozatokat nézzük, és mindinkább standardizálódott a sikeres és boldog élet receptje, miközben kiüresedtek a lázadás szimbólumai és el sem tudjuk képzelni, hogy létezhetnek ennek a rendszernek alternatívái.
Az emberek pedig úgy falják a globális elit által termelt kulturális termékeket, hogy egyre szegényebbek, és egyre nagyobb egyenlőtlenségek szelik ketté a társadalmakat. A „történelem vége” (a nyugati világ győzelme a létező szocializmus felett) utáni időkben globális, lefelé tartó árverseny kezdődött a gazdaságilag kevésbé fejlett országok között azért, hogy náluk fektessen be a multi, ebben a játszmában pedig a felek fokozatosan gyengítették a munkavállalói jogokat, különböző kedvezményeket, támogatásokat ígértek, privatizáltak, szemet hunytak az adóelkerülés felett, és így tovább. Ebben pedig partnerek voltak szimbolikus ideológiáktól függetlenül a különböző kormányok.
Stiglitz a cikkében innen indulva (felelevenítve az olyan nagyvállalatok, mint a Starbucks, a Google és az Apple adózási gyakorlatait, utóbbinál kiemelve, hogy Írországban a profitjának a 0.005%-át fizeti be) vázolja fel, hogy mennyire problematikus a jelenleg a multikkal szemben alkalmazott adópolitika.
A közgazdász szerint a jelenlegi adóztatási rendszer legnagyobb hiányossága az, hogy az úgynevezett transzferárazásra épül: az egyes országokban a multik leányvállalatai adóznak (hiszen látszólag ott végeznek aktív gazdasági tevékenységet), és nagyon gyakran egymás között nem piaci áron, hanem belső árazással kereskednek, ez pedig lehetővé teszi számukra, hogy kevesebbet kelljen adózniuk.
Azonban Stiglitz szerint egy multinacionális vállalat globális termelését nem szedhetjük országonkénti részekre, csak azt vizsgálva, hogy mennyi értéket állít elő egy adott gazdaságban. Erre próbált reflektálni az amerikai adózási rendszer, amely a transzferárazási rendszer helyett a vállalat által termelt profitot úgy arányosítja az egyes államok között, hogy az értékesítés, a foglalkoztatás, és tőke eloszlását veszi alapul.
Stiglitz szerint ezt kell globálissá szélesítenünk, ha azt szeretnénk, hogy a nagyvállalatok valóban társadalmilag felelősek legyenek, és ne intézhessék azt el annyival, hogy adományoznak évente egy Afrikában jótékonykodó civil szervezet számára.
A termelés és az értékesítés nemzetköziesedéséből fakadó egyenlőtlenségeket a Nobel-díjas közgazdász pedig úgy küszöbölné ki, hogy – először az EU-ban és az USA-ban – minimálisan előírt társasági jövedelemadót vezetne be.
Az írását azzal a gondolattal fejezi be, hogy a multik felelős adóztatásának a kialakítását nem csupán politikai szempontok, de erkölcsi és elvi elköteleződés kell, hogy kísérjen, hiszen a tét az, hogy egy olyan rendszert hozzunk létre, amely méltóságteljes életet tud biztosítani annak a több, mint 6 milliárd embernek is, akik valamelyik fejlődő országban élnek.
A multik ugyanis nem fognak maguktól, és önzetlenségből lemondani az egyre növekvő profitrátáikról, az olcsó munkaerőről, a kedvező adózási feltételekről. Egyéni, vállalati altruizmus helyett a társadalom kényszerítheti csak rá őket, hogy rendszerszinten adjanak többet azok a közösbe, akik számára a társadalom értéket és profitot termel.
(Mérce, Guardian)
