Száz évvel ezelőtt, 1919 január 23-án délelőtt 11 óra tájban budapesti munkások rohamozták meg a Pesti Hírlap Vilmos császár úti (ma: Bajcsy-Zsilinszky út) székházát.

„Összetörték az íróasztalokat, szekrényeket, székeket, ami a kezük ügyébe került és széthányták az összes üzleti könyveket, köztük az előfizetők nyilvántartását is. A tüntetőkkel együtt sok suhanc is bejutott a kiadóba, akik azután rabolni és fosztogatni akartak. A munkások iparkodtak ezeket megakadályozni a rablásban és fosztogatásban” – számolt be a történtekről másnapi számában a szociáldemokraták lapja, a Népszava.

A konzervatív lap elleni ostrom kiváltó okát a Pesti Hírlap 23-i számában megjelent vezércikk adta, amelyben a szerkesztőség állást foglalt a munkanélküli segélyek ellen. A mai mércével mérve kifejezetten „tiszteletteljesnek” mondható írás szerint

„egy kissé túlzásba vittük azt a nemes és köteles gyöngédséget, melylyel az ötödfél esztendős gyilkos háboruban agyonhajszolt munkásság iránt tartoztunk.”

Az azelőtt és azóta is jól ismert közhelyeket követve a cikk felszólal a munkanélküli segély ellen, melyről azt állítja, hogy tétlenségre, lustaságra ösztönzi a munkásokat. Elismeri ugyan, hogy közvetlenül a háború után szükség lehetett egy ilyen szociális intézkedésre, de a vezércikk szerint „a legnehezebb napok és hetek” elmúltak:

„Ma már a munka megkezdődhetnék. Azt se mondhatja senki jóhiszeműen, hogy munka nem volna. Munka van, de munkás nincs. Azaz hogy van, de elég különösen a munkások ott jelentkeznek tömegesen, ahol a munkanélküliek napi tizenöt koronáját folyósítják, ellenben alig láthatók ott, ahol munkába lehetne állani, ahol becsületes munkával pénzt lehetne keresni.”

A háborús összeomlás nyomán megszülető első magyar köztársaság kétségbe esett módon próbálta visszaállítani a rendet és a gazdasági termelést az országban, melynek határai épp mozgásban, társadalma pedig különböző anyagi követelések mentén szinte folyamatos politikai mozgósítás állapotában volt. Maga a Népszava is tett közzé felhívásokat a munka felvételére, úgyhogy önmagában nem is ez, hanem a munkanélküli segély elleni agitáció, valamint a munkanélküliek lustaként és élősködőként való megbélyegzése háborította fel a főváros munkásságát.

Arról megoszlanak a vélemények, mennyire volt spontán vagy szervezett a Pesti Hírlap székházának ostroma, ahogyan a tömeg mérete is kérdéses. A megtámadott lap 24-i számában a „magyar bolsevikiek” (vagyis a ’18 novemberében megalakult Kommunisták Magyarországi Pártja) által feltüzelt, kb. ezres tömegről beszél, miközben a Népszava „spontán elhatározással tüntető” háromezres csoportról számol be.

A demonstrálók a Múzeum körúton gyülekeztek, innen vonultak át a lap Vilmos császár út és Klotild utca (ma: Stollár Béla utca) sarkán található székházhoz. Az utcafronton át hatoltak be az épületbe, ahol a tulajdonos-főszerkesztő, Légrády Imre kihúzott revolverrel fogadta őket, de túlerő elől hamar el is menekült. Az incidens hamar véget is ért, mire a rendőrség kiérkezett, az emberek már szétszéledtek. A Pesti Hírlap végül már másnap is meg tudott jelenni, és a Tanácsköztársaság idejére eső betiltását leszámítva, 1944 decemberéig folyamatosan megjelent.

A Pesti Hírlap ostroma azonban nem az egyetlen emlékezetes laptámadás ebből az időszakból.

1919 elejére egyre feszültebbé vált a politikai helyzet Magyarországon, a fiatal köztársaságot mind külpolitikai, mind belpolitikai fronton folyamatos kudarcok érték. Miközben 1918 őszén a teljes magyar sajtó kitörő lelkesedéssel fogadta a forradalmat és az új köztársaságot, mely többek között a teljes sajtószabadságot is elhozta, a konzervatív lapok hamar elveszítik ezt a lelkesedést, párhuzamosan azzal, ahogyan a bécsi emigrációban a régi rend képviselői, belföldön pedig szélsőjobboldali csoportok kezdtek el szerveződni az új rendszer ellen.

A mindent elpusztító háború közelsége, illetve az országot háborúba sodró régi rend iránti gyűlölet magyarázza azt a felfokozott hangulatot is, amelyben a Pesti Hírlap elleni támadás egyáltalán megtörténhetett. Mikor az ostrom után Légrádyék lapja a sajtószabadságot ért támadásról panaszkodtak, a Népszava így replikázott:

„Mikor a háborús években a „veszélyben a haza” elve alapján Tiszáék vakká, süketté és némává nyomorították a sajtót akkor a „P. H.” és méltó társai örvendezve lapultak: hiszen akkor a sajtó elnémítása a hatósági erőszak, az uzsora, a lopás, a háborús panamák szabadságát jelentette. Most is halálveszedelemben van az ország. És most a forradalomban megszületett sajtószabadságot az, egykori kukák arra használják, hogy gazul koholt rémhíreikkel, álnokul kiszínezett szenzációikkal végképen megrontják az ország erkölcsi és anyagi hitelét kifelé, fölborítják a rendet és nyugalmat bent az országban. Mindezt azért, hogy visszasegítsek helyére a régi uralmat, a régi rendszert. Akik így visszaélnek a sajtószabadsággal, azok ne jajgassanak szabadságuk sérelme miatt. Védték volna a szabadságukat Tiszával szemben, a tolvaj királyok és főhercegek, meg a gyilkos Lukachichok uralmával szemben.”

Viszont a fiatal köztársaságot, és az annak gerincét adó szociáldemokratákat nem csupán jobbról, de baloldalról, a KMP részéről is egyre erősebb támadások érték. Egy egész hónap nem is telt el, mire a Népszava is feldühödött munkástömegek célpontjába került. A február 20-án, a Vigadó nagytermében megszervezett munkanélküli gyűlés után a tömeg előbb a KMP lapja, a Vörös Újság Visegrádi utcai irodáihoz vonult, majd néhány beszéd után – melyben a kommunista pártvezetők a Népszava KMP elleni támadásait kifogásolták – átvonultak a szociáldemokraták lapjának Conti utca (ma: Tolnai Lajos utca) 4. alatt található épületéhez.

A Népszínház és Conti utcák sarkán azonban rendvédelmi erők fogadták őket, lövöldözés alakult ki, amely legalább hét halálos áldozatot és nyolcvan sebesültet hagyott maga után. A támadás után a Pesti Hírlap szedői segítséget ajánlottak a Népszavának, de nagyobb anyagi kár hiányában a lap másnap önerőből is meg tudott jelenni, hogy dörgedelmes támadást intézzen a „véres bolseviki-merénylet” ellen. A lap vezércikke arra szólította fel a munkásságot, hogy ne dőljön be a „baloldali ellenforradalomnak”, amely szerinte a Bethlen István körül gyülekező konzervatív emigránsok, illetve az Ébredő Magyarok néven szerveződő szélsőjobboldaliakkal összejátszva tör a fiatal köztársaságra.

És hogy egy kis külföldi ügynöközés is legyen a dologban, arról spekulált, hogy Kun Béláéknak muszáj volt már valami látványosat lépniük, hiszen „a rubeleket meg kell szolgálni.”

A Népszava elleni támadáskísérlet után a KMP szinte teljes vezetését őrizetbe vették, és kifejezendő, hogy a párt magyar munkásság fölötti befolyása töretlen, másnapra a Magyarországi Szociáldemokrata Párt általános sztrájkot és hatalmas demonstrációt hirdetett az Országház elé.

A szociáldemokrata lap szerint százezrek mozdultak meg, „ennyi ember az országház előtt a köztársaság kikiáltásának napja óta nem volt”, így a tömegrendezvény akár hangos sikernek is bizonyulhatott volna, ha délutánra Magyarország talán első igazi bulvárlapja szenzációs leleplezést nem tett volna közzé.

Az Est ugyanis arról számolt be, hogy a 21-re virradó éjszaka előállított Kun Bélát a toloncházban rendőrök „félholtra verték”.

Az Est egy egész oldalt szentelt a Kun elleni atrocitásnak, amelyet olyan plasztikusan részletezett, hogy a mai bulvársajtó is megemelné kalapját előtte. A rendőrök dühét az váltotta ki, hogy a Népszínház utcai csata során a halálos áldozatok kollégáik voltak, emiatt parancsnokaik utasításait áthágva támadták meg a kommunista pártvezért.

Az Est tudósítója, Tarján Vilmos az első verés után fel is keresi Kunt, és így maga is tanúja lesz a második támadásnak, amelyet így ír le:

„A rendőrökre semmi sincs hatással, rettenetes gyűlölet lobog a szemükben, leemelik vállukról fegyverüket, feltörik az ajtó másik szárnyát, félretolják Szentkirályit, Pállt s Az Est munkatársát utjuk elöl. Benn vannak a szobában. Reszkető szívvel azt hiszem e pillanatban, hogy Kun Bélát már csak percek választják el a haláltól. Kun körülnéz, később pedig szánalmat igyekezik maga iránt gerjeszteni. Lassan, mint a hogy halálra ítéltek lépnek a bitó elé, olyan lassúsággal hátrál a szoba azon sarkába, a hol egy drapszinü pamlag áll. Összekulcsolja kezeit, lefekszik a pamlagra; kezével eltakarja arcát, majd pedig ismét leveszi onnan. Közvetlen a pamlag mellett köröskörül vagy hat rendőr áll, mögöttük a többiek. A balszélen álló rendőr emeli meg először a puskáját s rettenetes csapást mér a pamlagon fetrengő kommunista vezér arcába. Újabb vér fröccsen elő s ezután, mint a hogy kalapácsosai a szöget verik a falba, úgy érik egymás után azütések jobbról-balról, a vállán, arcán, gyomrán a szánalomraméltó embert.

(…)

Közben szakadatlanul verik puskatussal Kun Bélát, a ki mindezt némán tűri. A pamlag párnája teljesen átázott a félholtra vert ember vérétől. Isten csodája, hogy még életben van?! Igaz, hogy különösen erős szervezetű ember. Más belehalt volna ezekbe a sérülésekbe. Néha rúg egyet-egyet lábával. Folytonosan összekulcsolt kézzel, összehuzott szemmel tűri, hogy verik.”

A bűnügyi tudósító egyik pillanatról a másikra mártírt csinált Kun Bélából, az MSZDP számára pedig hamar PR-rémálommá változik az egész történet. Holott a hivatalos rendőrorvosi jelentés erősen megkérdőjelezte a „félholtra verés” tényét, a rendőrorvosok megállapítása szerint ugyanis Kun sérülései „nyolc napon túl, de húsz napon belül gyógyulnak.”

A PR-rémálom hatására bár Kunéknak még márciusig börtönben kell maradniuk, a szociáldemokraták körében felerősödik a meggyőződés, hogy a németországihoz hasonló munkáspártok közötti testvérháborút el kell kerülni.

És így történhetett meg, hogy a szociáldemokraták infrastrukturális erejénél és társadalmi beágyazottságánál összehasonlíthatatlanul kisebb KMP márciusra domináns erővé változik.