Az Orbán-kormány összesen 400 óra túlmunkát akar a már most is végtelenül kizsákmányolt magyar dolgozók nyakába akasztani. Ez a törvény szégyenletes és embertelen: családokat verhet szét, megvonja a pihenés, a kikapcsolódás, az emberhez méltó élet lehetőségét magyarok tízezreitől.

És amiről kevés szó esik: életveszélyes is.

Pedig ha valamit, akkor a magyar halálozási statisztikáinkat nem nagyon kellene tovább rontani. Az egészségügyi állapotunkon ugyanis nagyon jól látszik az, hogy mennyire messze van még Európa. Az egész Unión belül nálunk gyilkolnak leggyakrabban a krónikus betegségek. Gyakorlatilag nincs még egy hely a kontinensen, ahol olyan hamar halnának meg az emberek, mint Nógrád megyében, ahol egy férfinak 70 életév sem adatik meg. Országszerte minden harmadik magyar olyan betegségben hal meg, ami elkerülhető lenne, és magyarként átlagban öt évvel kevesebb ideig élünk, mint mások Európában. Nem hogy a 80 évet nem érjük meg, de a 75-öt is alig. Erről valamiért nem esik szó akkor, amikor a kormány azzal büszkélkedik, hogy Magyarország jobban teljesít.

A helyzet azonban még tovább romolhat, ha nem tudjuk megakadályozni a rabszolgatörvény bevezetését. A túlmunka ugyanis gyilkol. Tudományos cikkek tucatjai számolnak be arról, hogy a rendszeresen napi 10-11 órákat dolgozók körében több, mint másfélszeresére emelkedik a szívroham kockázata. Minél többet dolgozunk, annál nagyobb esélyünk van szívkoszorúér-betegségre és agyvérzésre, ráadásul a nőknél a rák, az ízületi gyulladás és a cukorbetegség is sokkal gyakrabban fordulhat elő.

Ezek pont azok a krónikus betegségek, amikkel a magyar egészségügy már eddig is látványosan képtelen volt megküzdeni.

Azt pedig legfeljebb Kósa Lajos hazudja, hogy a dolgozók önként és dalolva, jókedvükből vállalják a kizsákmányolást, és az ezzel járó halálos egészségügyi kockázatokat. Az alacsony munkabérek, a térségi monopolhelyzetükkel visszaélő, piaci és állami munkaadók, és a kétharmados felhatalmazását gátlástalanul a nép ellenében kihasználó kormányzat mind-mind egyformán felelős azért, hogy magyar emberek tömegei választási lehetőség nélkül maradnak a rabszolgatörvény erőszakos átnyomását követően, és nézhetnek szembe a halálos következményekkel.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy a túlmunka másokra is veszélyes. Fáradtan, kimerülve, kiégve mindenki többet hibázik, és ez rengeteg esetben óriási kockázatot jelent. A műtét után a hasban felejtett törlőkendő, a rosszul kiválasztott antibiotikum, az összecserélt leletek legtöbbször nem az orvos alkalmatlanságának a következményei – sokkal inkább a végtelenségig túlhajszolt, fáradt, a negyvenedik ébren töltött órájában műtőben álló, esendő ember botlásai. Szülész-nőgyógyászként megértem, hogy senki sem bízná szívesen a gyermeke születését, egy bonyolult császármetszés elvégzését egy kimerült, virrasztó orvosra.

Az sem számíthat sok megértésre a magyar ellátórendszertől, aki saját maga esik munkahelyi baleset áldozatául. Kártérítés helyett még közel félmillió forint perköltséget is ráterheltek arra a férfira, akinek ripityára törte a kezét egy présgép, egy fiatal nőt meg egyenesen öncsonkítással vádoltak meg, amikor egy hibás tésztakészítő gép leszakította az alkarját.

Borzasztó tragédiák ezek, amelyek családok életét teszik tönkre.

A rabszolgatörvény áterőltetésével, 400 óra túlmunka kiszabhatóságával, az emberi teljesítőképesség határainak feszegetésével pedig csak tovább fokozódik a dolgozók kizsákmányolása, és a magyar lakosság egészségügyi állapotának romlása.

Nem felzárkózunk, hanem egyre jobban lemaradunk. Visszafelé pörgetjük az idő kerekét: 1981-ben eltörölték a hat napos munkahetet, 2018-ban Orbán Viktor pedig visszavezette azt.

Mi, Momentumosok néha azzal a kritikával találkozunk, hogy nem őszinte tőlünk a rabszolgatörvény elleni kiállás – hiszen nem utasítjuk el a piacgazdaságot, hiszünk az egészséges versenyben, egy vállalkozásbarát ország építésében. Egy modern, európai állam részéről viszont ugyanilyen alapvető elvárás a tisztességes megélhetés, az emberhez méltó élet, az egészséges munkakörnyezethez való jog érvényesítése állampolgárai számára.

Az állam felelőssége a piaci folyamatok szabályozásában kulcsfontosságú, az Orbán-kormány azonban a magyar munkavállalók helyett a külföldi nagyvállalatok oldalára állt.

A mindenkori kormány feladata az általa képviselt tízmillió magyar életszínvonalának javítása, a felelős növekedés kereteinek megteremtése, valamint hazánk felzárkóztatása legalább az EU-s átlag életszínvonalra. A rabszolgatörvény áterőltetésében az a vérlázító, hogy ennek pont az ellenkezője történt – országunk vezetői külföldi haszonszerzés érdekében aprópénzre váltották a magyar munkavállalók egészségét és szabadságát. Nem véletlenül mozdultak meg az elmúlt 8 évben még soha nem látott számban vidéken az emberek: a rabszolgatörvény eltörlését, az emberhez méltó munkakörülmények megteremtését egységben követeli az ország. Joggal teszik ezt, mert a túlmunka önveszélyes, közveszélyes, és nem utolsó sorban hazánk jövőjét is fenyegeti.