Képzeljünk egy ELTE-n tanító és kutató magyar jogászt, aki az ország egyik legnépszerűbb bulvárműsorában beszél a csődeljárási rendszerekről, hogy 15 évvel később már a magyar kormányfői posztért szálljon versenybe – nem esélytelenül. Valahogy így írható le Elizabeth Warren amerikai szenátor közéleti pályája is. Warren 2018 utolsó napján, egy videóban jelentette be, hogy megalapítja az elnökválasztasi esélyeit feltérképező bizottságát, más szóval tehát ringbe száll az Egyesült Államok elnöki tisztségéért.

Warren az első demokrata párti politikus, aki hivatalosan is bejelentette, 2020 őszén megbirkózna a republikánusok jelöltjével, aki minden valószínűség szerint a hivatalban lévő államfő, Donald Trump lesz. A massachusettsi szenátor az első, de kétségtelenül nem az utolsó demokrata politikus, aki belevág ebbe a vállalkozásba, még legalább tucatnyi prominens párttársáról hírlik, hogy maguk is elnöki ambíciókat dédelgetnek. Várhatóan 2020 február harmadikán, Iowa államban rajtol majd el az az előválasztási folyamat, amely során végül a demokrata mezőnyből csak egy aspiráns marad talpon, és válik hivatalosan is Trump demokrata kihívójává.

Ballábbal kelt

Warren kétségtelenül az új idők politikusa, Trump-ellenes hitelessége pedig megkérdőjelezhetetlen: a FiveThirthyEight statisztikái szerint az amerikai törvényhozás harmadik leginkább Trump-ellenes tagjának számít, a szavazások csupán 13,1 százalékában foglalt el az excentrikus elnökkel megegyező pozíciókat. „Imádom nézni, ahogyan bemászik Donald Trump vékony bőre alá” – nyilatkozta a 2016-os kampány során a demokraták akkori jelöltje, Hillary Clinton, utalva arra a látványosan heves ellenszenvre, amelyet az ingatlanmágnásból lett republikánus csúcsjelölt és későbbi elnök Warren iránt táplál.

Trump a kampányban és azóta is sokszor kelt ki az általa nemes egyszerűséggel Pokahontasznak becézett Warren ellen, és ehhez a pokahontaszozáshoz kapcsolódik a szenátor közéleti pályafutásának egyik legproblematikusabb része is. Az Oklahoma Cityben 1949 június 22-én született Warren többször is azt állította, hogy felmenői között amerikai őslakosok is találhatók (innen a Pokahontasz), majd tavaly októberben egy DNS-teszttel is előállt, amelynek eredménye szerint 6-10 generáció távolságban valóban lehetett őslakos felmenője. A DNS-teszt a demokrata tábort is erősen megosztotta, sokan meg is vádolták rasszizmussal, a független sajtó pedig egyértelműen ballépésként értékelte a dolgot, saját államának piacvezető napilapja, a Boston Herald egyenesen azt írta decemberben: Warren ideje lejárt.

Egy iowai kampányrendezvényen a hét elején a szenátor azzal magyarázta a DNS-teszt nyilvánosságra hozatalát, hogy szerette volna tisztázni és lezárni ezt a kérdést (még egy esetleges elnökválasztási bejelentés előtt), de hangsúlyozta, esze ágában sem volt, hogy bármilyen kisebbséghez való tartozást vindikáljon magának általa.

A problémás ügyet persze nem sikerült lezárnia, mindenesetre a liberális New Yorker magazin publicistájától a balos The Interceptig többen is figyelmeztettek: hiba lenne egyetlen tévedés miatt esélytelennek nyilvánítani Warrent.

A professzor, aki érthetően beszélt

Az esélylatolgatás szempontjából sokkal fontosabb tényező, hogy a jelentősen balra tolódó demokrata párti politikai térben Elizabeth Warren hiteles baloldali politikusnak számít. Pedig életútja nem egy tipikus baloldali radikálisé: miközben a szintén baloldali nagyágyúnak számító Bernie Sanders a hetvenes évek óta gyakorlatilag folyamatosan az amerikai baloldalon harcolt, Warren egészen 1996-ig regisztrált republikánus volt.

A Republikánus Párttal azért szakított, mert úgy érezte, annak politikusai fenntartások nélkül a nagyvállalatok oldalára álltak, amely az átlagamerikaiak számára végtelenül káros piaci torzulásokat idézett elő. Ahhoz, hogy erre a meggyőződésére politikai karriert tudjon építeni még sok munkára, illetve egy pusztító gazdasági összeomlásra is szükség volt.

Az amerikai közéletben igazán a kétezres évek közepén robbant be, miután 2003-ban kiadta lányával közösen írt könyvét The Two-Income Trap (A kétkeresős csapda) címmel. Az akkora már nyolc éve a Harvard Egyetem jogi karának tanáraként dolgozó, és a csődjog elismert szakértőjévé váló Warren könyve az amerikai középosztály drasztikus eladósodását vizsgálta, és

arra a következtetésre jutott, hogy ennek okai nem az egyének, hanem a gazdasági rendszer szintjén keresendők.

A kötet egyik legfontosabb megállapítása szerint az eladósodást nem a felelőtlen fogyasztás okozta, az amerikai családok nagyrésze alapvető emberi szükségletek – legfőképp az egészségügyi ellátás, gyereknevelés és az oktatás – költségeinek fedezése érdekében kényszerült hitelek felvételére. Miközben ezeknek a szükségleteknek a költségei jelentősen megugrottak, az amerikai átlagdolgozó jövedelmei évtizedeken keresztül stagnáltak, ebből kifolyólag pedig a kétkeresős család képtelenné vált az önfenntartásra – állította a kötet. Kemény empirikus adatokra támaszkodva tehát Warrenék bebizonyították, hogy az amerikai gazdasági rendszer kényszeríti eladósodásra az embereket, és rajtuk hajt hasznot a pénzügyi szektor óriásainak.

A könyv villámgyorsan bestseller lett, Warren pedig végighaknizta vele a populáris médiát, olyan érthetően magyarázva el a pénzügyi rendszer bonyolult mechanizmusait, hogy abból a nézők nem csupán tudásra tettek szert, de ráismerhettek saját életükre, az azokat alakító kényszerekre. Warren ráadásul nem csak magyarázott, de „életmód-tanácsokat” is adott arra nézve, hogyan lehet elkerülni az eladósodás csapdáját.

A jogászprofesszor karrierje innen, a Dr. Phil névre hallgató tanácsadó műsorból szinte egyenes úton vezetett a szenátusi mandátumig. Kutatásai nyomán nemcsak népszerűségre, de politikai befolyásra is szert tett: a pénzügyi szektor erősebb állami szabályozásáért évekig lobbizott, mígnem a 2008-as összeomlás és válság rá nem kényszerítette a politikai elitet a valódi cselekvésre. 2008 novemberében Warrent kérték fel, hogy vezesse azt az öttagú kongresszusi bizottságot, amelynek célja az volt, hogy felügyelje az összeomló gazdasági szereplők megsegítésére létrehozott állami mentőprogramot. Néhány évvel később az Obama-kormányzat az ő tervei alapján hozta létre azt a fogyasztóvédelmi hatóságot, mely a nagyvállalati túlkapásokat hivatott megfékezni, és amelynek kiherélése aztán a Trump-adminisztráció egyik elsődleges prioritásává vált.

Első választott politikai pozícióját 2012-ben nyerte el, amikor kevéssé esélyes jelöltként kiütötte a hivatalban lévő massachusettsi republikánus szenátort, Scott Brownt. 2012-ben 8 százalékponttal nyert, a tavaly őszi félidős választásokon előnye már 24 százalékpontos volt, így második mandátumra is visszatérhetett a szenátusba.

Warren 2012-es szenátusi kampánya kétségtelenül szimbolikus fordulópontja annak a folyamatnak, amelyet a mainstream sajtó a „baloldali populizmus” megerősödéseként írt le (politikailag nem föltétlenül részrehajlásmentes, elemzői szemmel pedig nem föltétlenül akkurátus fogalomhasználattal). 2011 szeptemberében egy támogatója otthonában elmondott, improvizált beszéde végigpörgött az interneten, és újra csak bizonyította: tisztán és érthetően tudja megfogalmazni a gazdasági rendszer igazságtalanságait, illetve az amerikai középosztály problémáinak okait.

„Alapítottál egy gyárat valahol – gratulálok! De egyértelművé akarom tenni: azokon az utakon szállítottad el a termékeidet a piacra, amelyekért mi, többiek fizettünk; olyan munkásokat alkalmaztál, akiknek az oktatását, mi, többiek fizettük; biztonságban lehetsz a gyáradban azoknak a rendőröknek és tűzoltóknak köszönhetően, akiket mi, többiek fizetünk…”

– mondta akkor, hogy alátámassza, miért is szükséges, hogy a vállalatok kivegyék a részüket a közteherviselésből.

És ez a tiszta, de megalkuvást nem ismerő hang azóta is politikai karrierjének alapját képezi. Milliók nézték például, ahogyan 2016-ban egy szenátusi meghallgatáson feltörli a padlót a világ egyik legnagyobb bankjának, a Wells Fargónak a vezérigazgatójával – ebben az időszakban kerültek napvilágra a pénzintézet által hosszú éveken keresztül folytatott masszív csalások, köztük például kétmillió kamubankszámla létrehozása.

„Visszafizetett ön valaha egyetlen fillért is abból a sokmillió dollárból, amit ennek a csalássorozatnak az idején keresett?”

– tette fel egymásután háromszor a kérdést a bankvezérnek, és egyúttal amerikai választók millióinak felháborodását tolmácsolta, amiért a gazdasági válságot előidéző felelőtlen pénzintézetek felelősségre vonás nélkül kerültek ki a felfordulásból.

Warren kontra Bernie

Világnézeti, szakpolitikai szempontból Elizabeth Warren tehát ott van, ahol egy demokrata párti előválasztás jelöltjének lennie kell 2019-ben. Ez azonban nemcsak jelöltségének erejét biztosítja, de ez okozza sebezhetőségét is.

Hiteles és karakteresen baloldali, a párt szavazóbázisát mozgósítani képes jelöltekből ugyanis mára nincs hiány, sőt a potenciális centrista jelöltek, mint Kamala Harris kaliforniai és Cory Booker New Jersey-i szenátor is rengeteget átvettek a dinamikus balszárny gondolataiból, javaslataiból.

De Warren legnagyobb vetélytársa kétségtelenül Bernie Sanders vermonti szenátor, aki a 2016-os előválasztások során kb. 40 százalékot szerzett a pártelit felkentjével, Hillary Clintonnal szemben.

Nem véletlenül mondja sok elemző, hogy Warren és Sanders előválasztási kampánya könnyen kiolthatja egymást: nem csupán a konkrét szakpolitikák tekintetében állnak nagyon közel egymáshoz, de támogatói bázisuk jelentős átfedéseket mutat. Mindketten gyakran felszólalnak a nagyvállalati kampányhozzájárulások politikai torzító hatásai ellen, így nem meglepő, hogy a kisadományok tekintetében is ők viszik a prímet: tavalyi újraválasztási kampányuk fedezetére összegyűjtött forrásoknak Bernie esetében 77 százaléka érkezett a 200 dollárnál kisebb adományokból, Warren esetében pedig 56 százaléka.

A rengeteg közös pont ellenére a két politikus arcéle mégis jelentős eltéréseket mutat, melyeket a legegyszerűbben talán úgy írhatnánk le, hogy a szociáldemokrácia eltérő árnyalatait képviselik. Miközben Sanders főként a gazdasági erőforrások (újra)elosztására fekteti a hangsúlyt és a kapitalizmus meghaladásának gondolatával is eljátszik, addig

Warren többször is elmondta, hogy neki alapvetően nincs problémája a kapitalizmussal, és az újraelosztás helyett inkább a piac szabályozásának fontosságát hangsúlyozza.

Ez utóbbinak kiváló példája a Warren által tavaly benyújtott törvényjavaslat, az Accountable Capitalism Act (elszámoltatható kapitalizmus törvény), amelynek elsődleges célja, hogy állami szabályozással garantálja a piac tisztaságát, illetve korlátozza a nagyvállalati vezetők és részvényesek hatalmát.

A tervezet előírná, hogy az egymilliárd dollárnál nagyobb éves bevétellel rendelkező cégek igazgatótanácsának 40 százalékát az alkalmazottak válasszák meg, ezzel nagyobb teret engedne a dolgozói szempontoknak a vállalatok vezetésében. A politikusok kampányfinanszírozás általi korrumpálását pedig úgy korlátozná, hogy bármilyen politikai célú költést az igazgatók és részvényesek 75 százalékának szavazatához kötné.

A javaslat mögött álló történelmi narratíva szerint, amelyet Warren számtalanszor kifejtett, a hetvenes évektől kezdve romlott el valami Amerikában, amikor is megszületett a profit mindenhatóságának ideológiája. Innentől kezdve a nagyvállalatok tevékenységében a profitmotívum felülírt minden más szempontot (pl. az alkalmazottak vagy a társadalom jólétének szempontjait), és Warren szerint most az államra vár az a feladat, hogy megfelelő ösztönzőkkel visszaállítsa a korábbi helyzetet, vagyis „megjavítsa a kapitalizmust”.

Ahol Warren egy kijavítható morális hibát, ott Sanders a kapitalizmus szövetébe kódolt jellemzőt lát, és ezzel nyitva hagyja az utat egy alternatív rendszer lehetősége felé.

Ahogy a baloldali Jacobin alapító-főszerkesztője, Bhaskar Sunkara rámutatott, emiatt a koncepcióbeli különbség miatt a két politikus megoldási javaslatai is gyökeresen eltérnek: Bernie számára nem az állam szabályozókapacitásai, hanem az erős társadalmi mozgalmak és szakszervezetek azok, amelyek nem csupán a kapitalizmus igazságtalanságait képesek tompítani, de alternatív megoldásokat is van esélyük kiépíteni.

Zaid Jilani, aki dolgozott Warren első szenátusi kampányán, maga is úgy látja, ez a különbség a két politikus között jelentős, és emiatt egy esetleges Warren-elnökség teljesen másképp nézne ki, mint egy Sanders-adminisztráció. Bár jelenleg kölcsönösen támogatják egymás javaslatait, elnökké választásuk esetén mindketten saját prioritásaikat követnék. Egy elnöknek egy mandátum alatt ugyanis csak néhány jelentős projekt megvalósítására van alkalma, így míg Warren inkább a piaci szabályozásokra fektetné a hangsúlyt megválasztása esetén, Bernie bizonyára az újraelosztásra, azon belül is elsősorban az ingyenes állami egészségügyi rendszer és ingyenes felsőoktatás kiépítésén dolgozna.

(Mind Sunkara, mind Jilani egy Sanders-elnökséget látna szívesebben.)

Sűrű mezőny

Tizenkét és fél hónappal az első előválasztási forduló előtt még korai lenne bármilyen esélylatolgatásba kezdeni, főleg, hogy Warrenen kívül igazán rangidős demokrata politikus, maga Sanders sem állt még elő nyilvánosan elnöki ambícióival. Az elmúlt napokban Tulsi Gabbard Hawaii kongresszusi képviselője, valamint a texasi Julian Castro, az Obama-éra lakhatási és településfejlesztési portfóliójának vezetője jelentette be indulási szándékát, utóbbi valóban erős, de távolról sem a legerősebb jelöltje lesz a még formálódó mezőnynek.

Nem meglepő tehát, hogy még Warren szenátusi kollégái és legközelebbi barátai sem akarnak állást foglalni azügyben, hogy támogatják-e őt.

És a Demokrata Párt jövő évi jelöltállítási folyamata még az eddigieknél is kiszámíthatatlanabbnak ígérkezik, részben az indulók várhatóan nagy száma miatt, részben  pedig, mert a sandersista tábor nyomására a Demokrata Párt tavaly még a szuperdelegáltak intézményét is korlátozta – ők az a pártelit, akik részt vehetnek az elnökjelöltet kiválasztó pártkongresszuson és szabadon választhatnak a jelöltek közül, míg a delegáltak nagyrésze kötött mandátummal érkezik, tehát arra kell szavazniuk, aki a saját államukban megnyerte az előválasztási fordulót.

Mindenesetre eddigi közéleti karrierjéből ítélve érdemes lesz odafigyelni Elizabeth Warren előválasztási kampányára, mert tartogathat még sok érdekes pillanatot. És igaz ez a teljes demokrata előválasztási folyamatra is, hiszen olyan típusú személyeskedéstől mentes, főként ideológiai és szakpolitikai kérdések köré épülő izgalmas megmérettetésre számíthatunk, amelyre a 21. századi politikában egyre kevésbé van példa.