Magyarországon egyre mélyülő szociális válság van. A mögöttünk lévő kormányok mindegyike rendkívüli mértékben járult hozzá a dolgozók kizsákmányolásához és az utóbbi másfél évtized tömeges szociális migrációjához.

A munkásról a magyar elit már a hatvanas évektől kezdve azt gondolta, hogy ha megteheti, kerüli a munkát, nem dolgozik hatékonyan. Ez a szemlélet kellett ahhoz, hogy el lehessen kezdeni ügyeskedni a dolgozókkal, bérezésükkel.

Először megjelentek a jól látható, szakszervezetek által védett munkahelyektől messze lévő termelőszövetkezeti melléküzemágak, majd a Gazdasági Munkaközösségek bevezetése után a „maszekolás”. Egyre több, jellemzően jól jövedelmező területet szerveztek ki a hivatalos keretek közül, és tolták át a munkásokat az egyre kevésbé átlátható, szürke és fekete gazdaságba.

Az emberek főállásukból rohantak a mellékállásba, extrém módon túlterhelve magukat. A kádári szocializmus utolsó évtizedében a felpörgetett önkizsákmányolásnak még a gyarapodás volt a célja. A nagy ház, az új autó, a nyaraló. A rendszerváltással azonban vége lett az 1981-es IMF-tagsággal kezdődő átmeneti időszaknak. Az új hatalom képviselői szinte perverz élvezettel zárták be a gyárakat, legtöbbször fel sem merülhetett a megváltozott körülmények miatti átalakulás gondolata. Ráadásul, az érintett munkásokat lényegében soha meg nem kérdezték, tabunak számított a dolgozói tulajdonként való működtetés gondolata.

Egyik napról a másikra szűnt meg a munkahelyek harmada. A munka nélkül maradók jelentős része a „leszázalékolásba” menekült. Akiknek nem volt meg az ehhez szükséges egészségkárosodása vagy kapcsolatrendszere, azoknak maradt az egyre megbélyegzőbb segély és a feketegazdaság. Most érnek nyugdíjas korba azok, akiket a rendszerváltás után erre a területre száműztek. Többségüknek még a szocializmus időszakából megvan a húszéves munkaviszonya, aminek alapján nyugdíjat kaphatnak, de ahogy haladunk és jönnek a fiatalabb korosztályok, úgy nő azok száma, akik nem jogosultak már nyugdíjra.

Az elmúlt évtizedek szociális ámokfutásának legnagyobb áldozatai egyértelműen a dolgozó emberek voltak.

A betelepített nyugati tőkét minden kormány készségesen kiszolgálta, háttérbe szorították a szakszervezeteket, minden eszközzel alacsonyan tartották a béreket. Mindezt úgy, hogy az állam a tőkét szinte egyáltalán nem adóztatta, szinte minden terhet az adófizető munkavállalókra tették.

Emiatt olyan szintű jövedelemhiány alakult ki a magyar háztartásokban, hogy azt csak a megtakarítások teljes felélésével és eladósodással lehetett ellensúlyozni. Ennek az esztelenségnek lett következménye az, hogy devizahitelbe tereltek százezreket. A katasztrófa mértékét csak növelte, hogy éppen ebben az időszakban alapítottak családot az utolsó népesebb generáció tagjai, a „ratkóunokák”, tágan véve az 1970 és 1990 között születettek. Többségük ekkor reménytelenül eladósodott, aki nem bukta be hiteleit az elmúlt több mint egy évtizedben, az még ma is nagyobb teherrel rendelkezik, mint amennyivel kezdett. Szemben a környező országok gyakorlatával, idehaza a devizakárosultak lényegében nem kaptak segítséget, sőt még jól meg is kopasztották őket akkor, amikor hiteleiket „forintosították”.

A mindenkori politikai és gazdasági elit munkavállalókat lenéző cinizmusa vezetett oda, hogy azok jelentős része, akiknek ma itthon dolgozniuk kellene, elmenekültek külföldre. A szociális migráció minden ötödik magyar dolgozót érintett, többségük nem tud és nem is akar hazatérni, mert itthon továbbra is csak az esztelen tőkés kizsákmányolást, a pénzszivattyúként működő államot látják és emellett sokaknak milliós, behajtásra váró tartozásaik is vannak.

Idehaza az elmúlt években súlyos munkáshiány alakult ki szinte minden területen. Ebben a helyzetben mind az állam, mind a munkáltató igen nagy alázattal kellene a munkavállaló elé álljon: több pénzt ígérve ugyanazért a munkáért cserébe.

A tőkések és a politikusok gőgjét, cinizmusát a legjobban az mutatja, hogy az érintett munkáltatóknak eszébe sem jut ez a megoldás, egyszerűen megkérik az önnön kétharmadát mindenre érvényes jogosítványnak tekintő politikust, hogy intézkedjen. A politikus pedig készségesen tesz eleget ennek a kérésnek, és lényegében rábólint a hatnapos munkahétre, amit megfejel azzal, hogy a többletmunkáért való fizetést jogszabályilag a beláthatatlan jövőbe tolja. Magyarán a munkás több munkát kell végezzen ugyanazért a bérért. Ha szerencsés, akkor megkapja az ezért járó pluszpénzt a következő hónapban, de ez már a munkáltató jóindulatának függvénye.

Ez ebben a formában a plusz egy munkanap hivatalossá tétele. Ha megnézzük a jövő évi adatokat, akkor kijelenthetjük, hogy a jogalkotók nemes egyszerűséggel a havi munkaidőt húsz százalékkal megnövelték.

Egy normál munkarendben dolgozó munkavállalónak 2019-ben 2000 órát kell dolgoznia, ha ehhez hozzátesszük a  400 órát, akkor pont megvan a havi 200 óra, ami azt jelenti, hogy heti 5,76 napot kell dolgozni nyolc órás munkarendben. Ha valaki szeretné mindezt öt nap alatt ledolgozni, akkor neki napi kötelező munkaideje 9,6 óra kell legyen átlagban mind a 250 munkanapján.

Kijelenthető, hogy vége az 1981 óta és 2018 közötti ötnapos munkahét időszakának, a szabad hétvégéknek és lényegében a dolgozók visszatérnek 1937-hez, amikor 48 órában állapították meg a heti munkaidőt.

2019-től egy átlagos magyar család, ahol mindkét szülő dolgozik, már képtelen megoldani, hogy gyermekeiket elvigyék az óvodába vagy az iskolába, és elmenni sem tudnak értük időben. Az pedig csak egy szükségszerű következménye lehet a hatnapos munkahétnek, hogy ehhez majd hozzá kell igazítani az iskolai rendszer működését is, amelynek egyik legfontosabb társadalmi feladata a dolgozó emberek gyermekeinek felügyelete.

A helyzet abszurditása, hogy mindez negatívan azokat a munkásokat érinti, akik viszonylag jó jövedelemmel rendelkeznek, valamely hazai multinacionális vállalatnál dolgozva. Többségük alulfizetett nyugati munkatársaikhoz képest, de itthon jövedelmüket jónak tarthatják és emiatt nem akarják azt pluszmunkával növelni. Éppen ezért kell őket törvényileg kényszeríteni erre. Más területeken még ez is egy idilli állapotnak számít, mert ennél jóval gátlástalanabbul tombol a munkáltatói terror. A biztonsági őrök, a vendéglátósok ma is agyon vannak dolgoztatva, de legális keretek közé szorítva már a közszférában is jelen van a kényszerű álláshalmozás.

A kétharmad elegendő lehet ahhoz, hogy egy ilyen túlóratörvényt elfogadjanak. A rendőrség van elég erős ahhoz, hogy szétverje az emiatt tiltakozó tömeget. A kormánysajtónak van akkora hatalma, hogy az antiszemita szakirodalomból ismert patkányozással minősítse a demonstrálókat. Mindez azonban kevés ahhoz, hogy itthon tartsa a még itthon lévő munkásokat.

A szociális válság napról napra fokozódik. Nincs már itthon annyi munkára fogható ember, aki elő tudja teremteni mindazon javakat, amelyekből működtetni lehet az országot. A közintézmények fenntartása egyre nehezebb lesz, sunyi faragásokkal értéktelenítik a nyugdíjakat, az átlagos jövedelmű családok támogatása a családok évében a nullával egyenlőnek tekinthető.

Orbán nem csak azért nem ad, mert úgy tűnik, hogy haverjaival ellopja a közjavakat, hanem egyre inkább azért nem, mert nincs mit adni. A magyar munkás és értelmiségi dolgozó pedig elmegy innen, mert az utolsó londoni takarító cégnél is jobban van fizetve és megbecsülve, mint itthon bárhol.