Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) október 8-án közzétett jelentéséről jobbára apokaliptikus víziókkal, katasztrófafilmekre emlékeztető képekkel számolt be a média. Tényleg ennyire súlyos a helyzet? Mennyire kell félnünk a klímaváltozástól, és van-e a megoldás? Milyen vállalásokat tehet Magyarország?

Bár már évtizedek óta tudjuk, hogy az emberiség átalakítja a Föld éghajlatát, még ma is gyakran futhatunk klímaszkeptikusokba vagy éppen -tagadókba, facebook kommentelői és döntéshozói szinten egyaránt. Pedig legkésőbb az IPCC negyedik, 2007-es jelentése végérvényesen pontot tett a módszertani, egyéb tudományos és kevésbé tudományos vitákra. Azóta végképp nem lehetne vita tárgya, hogy a Föld melegszik, és hogy ezt az emberi tevékenységhez, elsősorban a fosszilis tüzelőanyagok égetéséhez kötődő szén-dioxid-kibocsátás okozza.

Akkor azt reméltük: a megfellebbezhetetlen tudományos bizonyosság nem csak az értelmetlen vitáknak vet véget, hanem a döntéshozatalt is fel fogja gyorsítani.

Hiszen már akkor is világos volt, hogy rossz irányba haladunk. Hogy a következmények beláthatatlanok, a periódus pedig, amíg még érdemben be lehet avatkozni a folyamatokba, rövid.

Hogy minél tovább halogatjuk az elkerülhetetlent, utóbb annál nagyobb erőfeszítésre kényszerülünk majd.

Igazi, érdemi előrelépésre mégsem került sor azóta sem. 2015-ig kellett várni, amíg a párizsi klímakonferencián született megállapodás politikai szinten is elismerte, hogy közös a felelősségünk a klímaváltozásban, hogy közösen kell keresnünk a megoldást, és hogy a felmelegedés mértékét jobb lenne 1,5 fok alatt tartani.

A megállapodás elfogadása nemzetközi mércével viszonylag gyorsan ment, mára 181 ország ratifikálta az egyezményt. A kibocsátások csökkentésére tett nemzeti (nem kötelező érvényű) vállalások azonban ennél már lassabban csordogálnak, összességében messze nem elégségesek.

Az október 8-án publikált IPCC-jelentés alapján pedig jobb lenne sietni. A klímakutatók azon kérdésekre keresték a választ, hogy mit jelent a 1,5 fokos felmelegedés a korábban határértéknek tartott 2 fokoshoz képest, és hogy milyen lehetőségeink vannak a korlát betartására. A jelentésből kiderült: az a fél fok rengeteget számít.

Hogy mennyit számít ez az alig fél foknyi különbség? Ha sikerül két fok helyett másfél fokban limitálni az emelkedést, nem pusztulna el az összes korallzátony (70-90% így is halálra van ítélve); mintegy 10 millióval (azaz egy Magyarországnyival) kevesebb embert veszélyeztetne a tengerszint emelkedése; körülbelül 50%-kal kevesebb embert fenyegetne az ivóvízhiány; a meleg égövre jellemző betegségek kisebb területre terjednének tovább; és kevesebb terület válna alkalmatlanná az élelmiszertermelésre.

Alig 10-12 évünk van, hogy ne lőjük túl a másfél fokot

A jelentés szerint 2030-ig ehhez meg kell felezni a kibocsátásokat, 2050-re pedig nullára kell csökkenteni. A beszámolók részletesen lefestették, mire számíthatunk, ha nem sikerül. Aszályok, hőhullámok, viharok, éhínség, tengerszintemelkedés, stb. Ismerős? Nem véletlenül.

A következményeket már most is a bőrünkön érzékeljük. Csak pár példa az elmúlt hónapokból: hőhullámok Európában, erdőtüzek Svédországban és Görögországban, sosem látott aszály miatt kiégett gyep a parkokban Angliában, 32 fokban fürdőzők a sarkkörön Finnországban, hurrikánok a Karib-szigeteken és az Egyesült Államokban, Manghkut tájfun Ázsiában…

A klímaválság a természetben már most is hatalmas károkat (pl. korallzátonyok pusztulása, fajok kihalása), az extrém időjárási események számának és intenzitásának növekedésével pedig katasztrófákat okoz, melyekért emberéletekkel és gazdasági veszteségekkel fizetünk, mégpedig súlyosan. Pedig még csak kb. 1 fokkal emelkedett a Föld hőmérséklete az ipari forradalom előtti szinthez képest.

A hatásokat elkerülni tehát már nem tudjuk, és nem kell klímatudósnak lenni, hogy belássuk: minél tovább engedjük melegedni a Földet, annál súlyosabb következményekre számíthatunk. A katasztrófák mértéke már most is figyelmeztető.

A mitigáció, vagyis a kibocsátások gyors csökkentése elengedhetetlen, hiszen az extrém időjárási események mellett hosszan tartó klimatikus változások, hatások következményeire is számítanunk kell (pl. tengerszintemelkedés, jégsapkák olvadása, élelmiszertermelő-képesség változása, betegségek terjedése stb.), ha hagyjuk elszaladni a hőmérsékletet. Emellett pedig figyelmet kell fordítani az adaptációra is, azaz, hogy felkészüljünk a klímaváltozásból eredő természeti csapásokra, és csökkentsük a hatásaikat.

A jelentés nagyon komoly jelzés, hogy a dolgok nem mehetnek tovább az eddigi úton. Egyértelmű a felhívás, hogy a politikusoknak határozottan, gyorsan és felelősen kell döntéseket hozniuk.

Nincs további elpazarolandó időnk

A decemberben soron következő klímakonferencián (COP24) mindenképpen teríteni kell mindenkinek a lapjait. Nincs több időnk mismásolásra, ujjal mutogatásra, mellébeszélésre – a jelenlegi vállalások mellett ugyanis 3 foknál is tovább melegedhetne a Föld. (Az IPCC nem vizsgálta a 3 vagy annál nagyobb hőmérséklet-emelkedés következményeit, de nyilván még a 2 fokhoz képest is sokkal, sokkal rosszabbul járnánk.)

Akik azt mondják, hogy nem reális a változás és a 1,5 fok elérése, azoknak válaszolniuk kell arra a kérdésre, hogy mit tartanak reálisnak; és meg kell indokolniuk, hogy a valójában elfogadhatatlan helyzet miért fogadható el számukra. A klímatagadókkal folytatott vitákat  pedig egyszerűen magunk mögött kell hagynunk: hamar be fog bizonyosodni, hogy a vesztes oldalon állnak.

Van-e remény? Azt gondoljuk, hogy van. Nincs más választásunk, mint a felelős döntések gyors meghozatala és a cselekvés megkezdése. A felelősség hármas: a döntéshozó politikusokra, a cégekre és az emberekre egyformán jut. És egyaránt mutathatnak egymásnak példát. Cégek, államok, városok álltak be máris a sorba.

A dán Oersted fosszilis energiában érdekelt társaságból lett tisztán megújulós cég (elhagyva az olajmúltra emlékeztető DONG Energy nevet). A Samsung Electronics idén nyáron tett ígéretet, hogy a kínai, amerikai és európai gyárait néhány éven belül zéró kibocsátásúvá alakítja. Az Egyesült Államokban városok és Kalifornia állam jelentették be ugyanezt.

A mindennapjaikban hozott fogyasztási, energiahasználattal összefüggő döntéseink is közvetlen vagy közvetett hatással vannak a folyamatokra, indirekten pedig a döntéshozókra, a cégekre. Használjunk napelemet! Szigeteljünk! Érjük be alacsonyabb hőmérséklettel! Használjuk a közösségi közlekedést! Tájékozódjunk, és válasszunk olyan termékeket, amelyek klímatudatos forrásból származnak!

Ne becsüljük alá továbbá a lakosság összefogásával létrejövő klímavédelmi  kezdeményezéseket. Az olyan példák, mint Németországban a hambachi erdő megmentéséért folytatott kampány (ahol a szénbányászat kedvéért irtották volna ki egy erdő maradékát, de az aktivisták és a szélesebb közösség tiltakozása célt ért, és a bíróság leállította a pusztítást); vagy a holland kormány ellen folyó per sikere (a bíróság egy helyi NGO 2015-ös keresete nyomán immár jogerősen arra kötelezte a holland kormányt, hogy tegyen érdemi lépéseket, és csökkentse a kibocsátásokat) azt mutatják, hogy az emberek, a közösségek akaratát nem lehet félvállról venni és lesöpörni.

A döntéshozóknak morális és jogi felelősségük van a helyzet megoldásában – és erre az emberek mozgalmai tudják felhívni a figyelmet, ha szükséges.

És hogy mi a helyzet idehaza?

Az IPCC figyelmeztetése nekünk is szól. Végre Magyarországnak is túl kellene lépnie azon a berögzülésen, hogy a szocialista nehézipar rendszerváltozás utáni összeomlásával már jobbára megtett minden tőle telhetőt.

A kormányzat Paks II létesítését gyakran igyekszik klímavédelmi csomagolásban eladni. Ennek értékeléséhez azonban nem árt látni, hogy az IPCC által megadott időkorlát (12 év 2030-ig) önmagában is partvonalra teszi az atomerőműveket, hiszen egy ilyen projekt összességében 20 éves átfutású is lehet; ennyi időnk pedig nyilván nincs várni.

Paks II esetében pedig egyfelől továbbra sem világos, hogy végül mikorra készülne el, ráadásul Paks I lecserélése lenne a bevallott célja – azaz a kibocsátások csökkentése Paks II-től éppenhogy nem várható.

Az elmúlt hetekben az európai autóipar jövője körül folyó vitában Magyarország meglehetősen elkeserítő szerepet játszott. Az új járművek CO2-kibocsátására vonatkozó korlát kérdése ügyében Magyarország ugyanis a német autóipar mellett állt ki, és 40 helyett legfeljebb 30%-os szigorítást fogadott volna el (végül 35%-os kompromisszum született). Mindannyiunk érdekében bízunk benne, hogy az ebben a részletkérdésben kialakított álláspont nem általában tükrözi a kormányzat hozzáállását.

Mert tennivaló lenne bőven. Értelemszerű,  hogy vállalásokat kellene tenni további, valódi kibocsátáscsökkentésre, de ami igazán fontos, hogy ennek megvalósításához szükséges döntéseket, intézkedéseket is mihamarabb meg kéne hozni.

Első lépésként

Magyarországnak is le kell mondania a leginkább klímagyilkos energiahordozó, a szén további használatáról

– amit mindjárt bele is lehetne foglalni az amúgy éppen felülvizsgálat alatt lévő Nemzeti Energiastratégiába.

Természetesen ki kell használni a hatalmas csökkentési potenciált az energiatermelésben és -felhasználásban. A lehetőségek untig ismertek. Hogy csak a legfontosabbakat említsük: a nap- (a nagy erőművek létesítése mellett a napenergia lakossági felhasználásának támogatásával) és szélenergia (a szélerőművekre vonatkozó értelmetlen moratórium eltörlésével) gyors ütemű fejlesztése.

El kell érdemben indítani a megújulók támogatására szolgáló rendszert, a METÁR-t; átfogó energiahatékonysági, -takarékossági programra, támogatásokra, ösztönzőkre van szükség a katasztrofális energetikai teljesítményű épületállomány meg- és felújítása érdekében stb-stb.

Ne felejtsük: Magyarországnak ugyanannyira jól felfogott érdeke a klímaváltozás megállítása, mint pl. a csendes-óceáni szigetországoknak. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy nálunk úgysem lesznek hurrikánok, és a tengerszint emelkedése is csak annyiban érinthet minket, hogy legfeljebb valamivel közelebb kerül majd a horvát tengerpart.

A nyári hőhullámok és aszályok, az özönvízszerű esőzések egyre sűrűbbé és intenzívebbé válása, vagy akár az olyan betegségek,mint a nyugat-nílusi láz megjelenése, épp eléggé komoly figyelmeztetést jelentenek. És nem árt tisztában lenni azzal sem, hogy Közép-Európában is nagy területek válhatnak alkalmatlanná az élelmiszertermelésre, szembesülhetünk a vízhiánnyal, és az erőforrásokért való küzdelem világméretű felerősödésével nehéz lesz bárhol biztonságban lenni.

Ezért egy út van: a világnak cselekednie kell, méghozzá most. Nekünk is. És ezt muszáj elhinnünk.