„Az iskolának nem a semlegességre kell nevelnie, hanem az elköteleződésre, arra, hogy az emberek tudjanak és merjenek elköteleződni valami mellett…
A diákoknak meg kell tanulniuk – az egyházi és az állami iskolákban egyaránt – azt, hogy mi a helyes és mi a helytelen, mi a jó és mi a rossz, valamint, hogy mi visz előre és mi nem.”
Ezeket Rétvári Bence mondta tegnap, és nem csak úgy a levegőbe, mintegy megerősítve közös valóságunk alapjait, hanem hadat üzenve a rendszerváltás utáni évek kulturálisan, és világnézetileg független iskolarendszere ellen.
Én nem tudom, hogy Rétvári Bence hova járt iskolába, de én olyan iskoláról még nem hallottam, ahol a „semlegességre” oktattak, ahol ne arra próbáltak volna a maguk módján megtanítani, hogy – ahogy Rétvári fogalmazott tegnap egy iskolai ünnepségen – mi a helyes és mi a helytelen, mi a jó és mi a rossz.
Engem semlegességre egyáltalán nem neveltek az iskolában, hanem tekintélytiszteletre és túlélésre, meg ha jól emlékszem, leginkább arra, hogy ne legyek láb alatt. (Pedig hol volt akkor még Hoffmann Rózsa?)
De voltak azért tanáraim, akiktől sokat tanultam, például szolidaritásról, és voltak, akik ránk erőltették valóban radikális világnézetüket, amely szerint minden gyerek egyformán fontos.
Az irodalom és történelem óráim tele voltak jóval és rosszal, helyessel és helytelennel, gimiben pedig a legjobb az volt, amikor lehetett gondolkodni, sőt, olyan tanárhoz is volt szerencsém, és ez valóban szerencse, akinél erénynek számított a vitakészség.
Pedig mindez a 90-es, 2000-es évek kivéreztetett iskolarendszerében történt, ami már akkor sem volt más, mint a lelkiismeretes pedagógusok számára épített akadálypálya. (Pedig hol volt még akkor Hoffmann Rózsa?) Már akkor is tiszteletet érdemelt minden tanár, aki többet tudott kihozni magából egy fáradt sóhajnál. A legtöbbünk életében akad ilyenre példa.
De a lényeg az, hogy az államtitkár itt valami olyan ellen érvel, ami mellett soha senki nem érvelt, és ami soha nem volt valóság.
És nem csak a Rétvári által emlegetett, és szerinte a rendszerváltás utáni oktatás által tagadott „keresztény gyökerek” vannak és voltak mindig is jelen mélyen a magyar oktatási rendszerben, hanem egy csomó más szellemi hagyományé is, amelyeknek inkább van köze a felvilágosodáshoz, bármennyire fájhat ez Rétvárinak.
Az elképzelt nihilizmus és a NER-féle, keresztényinek hívott tekintélyelvűség szembeállítása arra jó, hogy megbélyegezzék és lefegyverezzék azokat, akiknek nem tetszik a kormány kultúrában, oktatásban és minden egyéb területen végrehajtott, nemzeti érdekként előadott szabadságellenes nyomulása.
Akik Orbán tekintélyelvű fordulata ellen felemelnék a szavukat, azok csak az értékeket tagadó semlegeslelkű nihilisták lehetnek, akik minden bizonnyal könnyen le is mondanak kulturális gyökereinkről, beengednék a migránsokat, és – puszta számításból – mecsetet építenének Miskolcon.
Nem, az iskoláknak nem semlegességre kell nevelniük, és nem is neveltek soha arra. De a NER által diktált akinek semmije nincs, az annyit is ér értékrendjével szemben nem is a Rétvári által felfestett nihilizmus áll. Ahogyan azt tudja mindenki, aki a NER keretei között is próbálkozik, küzd a szeretteiért, segíti a közösségét, próbálja fenntartani vagy kiépíteni a szolidaritás hálóját, vagy emberségre biztatja diákjait.
Ez az a valódi elköteleződés, amit meg kell becsülnünk, és pontosan ettől irtózik Rétvári Bence és kormánya.
