Bár elsőre nem tűnik úgy, mégis sok közös vonás van a belvárosban egy nő ellen erőszakot elkövető menekült férfi és a 11 éves kislány ellen szexuális erőszakot elkövető 2 vízilabdázó ügyében. Ezek a közös vonások pedig mind olyan területekről szólnak, ahol az államnak és a társadalomnak fel kéne lépnie az erőszak megelőzése ügyében.

A menekült férfi ügyében már egyre többen jelentkeznek, akik azt állítják, korábban velük szemben is erőszakosan lépett fel a férfi. Ilyenkor mindig felmerül a kérdés, ezek a nők korábban miért nem jelentkeztek. A szakirodalom pedig erre bőségesen ad választ. Azt gondolják, nem kapnak segítséget, félnek a társadalom megvetésétől, nem bíznak abban, hogy lehet bármi is az ügyükből, nem gondolják azt, hogy ez nagy ügy lenne, majd túlélik. És valljuk be, ma a magyar (egyébként nem csak magyar) társadalomban ezek a félelmek reálisak is.

De ha megnézzük a 11 éves kislány történetét, hasonló mozzanatokat látunk. A közeget, aki inkább azt mondta, hallgassa el, ami vele történt, a kislányt, aki csak írásban tudta leírni, ami vele történt, és szerencsére a barátját, aki a levéllel tudott és mert kezdeni valamit. De itt is csak bátorságon múlt, hogy az eset kiderült, és nem a társadalmon, vagy bármilyen intézményrendszeren.

Pedig lehetne másképp, de ahhoz az kéne, hogy nyíltan beszéljünk ezekről az esetekről és a megelőzés lehetőségeiről. Ha például a kormány nem saját hatalmát fenntartó propagandára költene milliárdokat, hanem az erőszak felismerhető jegyeinek az egész társadalommal való megismertetésére, az erőszakkal kapcsolatos sztereotípiák megszüntetésére, ha képeznék a tanárokat, rendőröket, ha iskolai tananyag lenne az erőszak áldozatának felismerése, és segítése.

Ha lennének mindenhol iskolapszichológusok, vagy ha egyáltalán jobban tudtára adnánk a társadalomnak például azt, hogy lesz következménye a dolognak, és nem szabad a hatalommal visszaélni. Vagy ha beszélnénk arról, hogy az ember mentális állapota ugyanúgy az egészségének része, így akit például erőszak ér, az megbetegszik, még ha a fizikai sebek be is gyógyulnak. Tehát ha egyszerűen az állam úgy érezné, hogy van dolga, és lehetősége az erőszak megelőzésével, az erőszak áldozatainak segítésével, akkor könnyen előreléphetnénk.

De nem ez történik (és soha nem is ez történt, ez a nem történés pedig független attól, hogy a Fidesz van most kormányon), és ezt jól mutatja a két ügy közötti különbség. A Ripost például ekként számolt be a két esetről:

„Most kap­tuk a hírt: mig­ráns erő­sza­kolt meg egy nőt Bu­da­pes­ten va­sár­nap haj­nal­ban”

„Kiderült, ez a 2 sztár­spor­toló erő­sza­kol­hatta meg a 11 éves kis­lányt. Az olim­piai baj­nok le­genda és ko­rábbi csa­pat­társa együtt ke­ve­red­het­tek bajba.”

Érezzük a különbséget az erőszaktevő, és a bajba kerülő olimpiai bajnokok között? Vagy észrevettük, hogy míg a menekült ügyében egyből elfogató parancsot adtak ki, külön nyomozóegységet állítottak fel, nyilvánosságra hozták a férfi nevét és arcát, megszólalt a kormány, addig a 11 éves gyerek esetében, még azt sem lehet tudni pontosan ki az elkövető, és nem alakult külön nyomozócsoport, se nem tartott senki sajtótájékoztatót?

Pedig az erőszak, a közöny, és az áldozatok magukra utaltsága „népbetegség”, és ez is közös mindkét esetben, ugyanis mindkét eset ugyanannak az erőszakkultúrának a terméke, amelyben emberek azt gondolják, hogy megtehetik, mert hatalmuk van mások felett. Itt lenne az idő, hogy ezeket a történeteket ne egyedi esetként, hanem egy társadalmi problémaként lássuk.

Címlapkép: NANE