A nem kormányzati szervezetek (NGO-k) valóban gyakran torz politikai szerepbe kényszerülnek Magyarországon és világszerte, de a baloldal jelenlegi bénultságáért, víziótlanságáért nem tehetők felelőssé.

Az Új Egyenlőség hasábjain az elmúlt hetekben több cikk elemezte azt a jelenséget, amit „a baloldal NGO-izálódásának”, illetve a hozzájuk társított identitás- vagy életmód-politika előtérbe kerülésének, illetve a baloldal neoliberalizálódásának neveznek. Mint civil aktivista (Kendermag Egyesület, Milla stb.) és nem kormányzati szervezetnél (korábban a TASZ-nál, majd a Jogriporter Alapítványnál) dolgozó szakember, az elmúlt 15 évben kiterjedt tapasztalatokra tettem szert a civil társadalommal kapcsolatban.

Számos kritikus észrevételt osztok. Mégis, összességében véve nem értek egyet azzal a negatív képpel, amit egyes baloldali elemzők felvázolnak az NGO-világról, és számos csúsztatást és tévedést látok az érvelésükben.

Először is, mi az, amiben egyetértünk? Egyetértünk abban, hogy a baloldal válságban van, és ennek egyik fő oka az, hogy a baloldali pártok (nagy része) neoliberális fordulatot hajtott végre: nem képviselik már hitelesen a baloldal hagyományos törekvéseit.

Én magam osztom a globalizációkritikus mozgalom legtöbb célkitűzését, különösen, ami a társadalmi egyenlőtlenségek radikális csökkentésére vonatkozik, állami újraelosztás által. Elutasítom azt a liberális oldalon valóban fellelhető beidegződést, ami a globalizáció jelenlegi formájának kritikáját a szélsőjobbal mossa össze.

A globalizáció jelenlegi formája az egyenlőtlenségeket nem csak a globális Észak és Dél, de a fejlett társadalmak elitje és középosztálya között is konzerválja, sőt, tovább mélyíti. A jelenlegi torz globalizáció sok szempontból fenntarthatatlan és végső soron ez a forrása a jobboldali populizmus előretörésének. Hiszi-e vagy sem a kedves olvasó, ezekben az NGO-knál dolgozó kollégáim, barátaim 90%-a egyetért.

Egyetértek továbbá azzal is, hogy a neoliberalizmussal és neokonzervativizmussal szembeni társadalmi ellenállás alulról szerveződő, grassroot mozgalmai gyakran lendületüket, sőt, céljukat vesztik a professzionalizálódás és „NGO-izálódás” során.

Ennek véleményem szerint azonban nem feltétlenül az csupán az oka, hogy a nagy donorok „bekebelezik” a társadalmi mozgalmakat és az ő neoliberális elvárásaiknak megfelelően formálják át azokat.

Az okokat abban a nem felülről irányított, hanem a közösségek fejlődési dinamikájából fakadó tényezőkben is kell keresni, amelyek a magasabb szintű szerveződés és professzionalizálódás igényéből fakadnak – magyarul abból, hogy egyszerűen sikeresek akarnak lenni.

Ezt a folyamatot már több, a korai szakaszon túllépni kívánó társadalmi mozgalom esetében megfigyeltem. Együtt jár egyfajta kiválasztódással: azok kerülnek előtérbe a mozgalmon belül, akik a napi szintű menedzsmenthez szükséges képességekkel és erőforrásokkal jobban rendelkeznek, és akik erőteljesebben érvényesítik a véleményüket (igen, sajnos a leggyakrabban fehér, középosztálybeli férfiakról van szó, bár éppen a civil társadalomban jóval kevésbé, mint a profitszférában). Együtt jár a szervezeti kapcsolattartás és döntéshozás mechanizmusainak formalizálódásával, és együtt jár a szervezeti misszió tisztázásával.

A mozgalom azon igénye, hogy tovább terjeszkedhessen, hogy gyorsan reagálni tudjon, hogy országos szervezetet hozzon létre, hogy állami szereplőknél tudjon lobbizni, hogy tömegrendezvényeket szervezzen, hogy profin kommunikáljon a médiával: szükségessé teszi, hogy a mozgalom egyes tagjainak egyre több idejét eméssze fel a mozgalom – és ez előbb-utóbb lehetetlenné teszi, hogy ne ezzel foglalkozzanak főállásszerűen.

Mindezekhez pedig anyagi és emberi erőforrásokat kell találni, ami egy kapitalista társadalomban rettentő energia- és időigényes tevékenység. Ez előhozhatja a közösségen belüli olyan konfliktusokat, amelyek a korai szakaszban, amikor csak a közös akciók voltak előtérben, még rejtve maradtak.

Megértem, hogy ezt a folyamatot sokan elfajzásként élik meg.

És gyakran tényleg nagyon nehezen tudja az így kialakult civil szervezet megőrizni az eredeti lendületét és misszióját ennek a folyamatnak a során. Túl gyakran szembesültem azzal, hogy a néhány éve még bátran akciózó grassroot aktivistákból az állami és nemzetközi gigadonorok elvárásainak megfelelni kívánó, az általuk kritizált döntéshozók zsargonjában beszélő, háziasított civil technokraták váltak, akiknek perspektívája nem terjed túl a következő évi pályázatokon vagy gigakonferenciákon.

Mivel Magyarországon a civil társadalom még mindig túlnyomórészt állami támogatástól függ, ezért ez egyenesen államfüggőséget jelent – de a nagy nemzetközi donoroktól való függőség is torzító hatással járhat. Főleg a Globális Délen és Kelet-Európában ez gyakran egyet jelent azzal, hogy ezek az aktivisták egzisztenciálisan is elszakadnak azoktól, akiket eredetileg képviseltek.

Ettől függetlenül nem igaz az, hogy az NGO-k a neoliberalizmus ügynökei lennének, vagy hogy csupán „kapuőr szerepet tölthetnek be a forráshiányos kezdeményezések és a donorok között, amely utóbbiak többnyire a neoliberális status quóban érdekelt állami vagy vállalati pénzosztók.”

Ha az elmúlt húsz év civil szervezetek által kezdeményezett kampányait, érdekérvényesítő tevékenységét, médiakommunikációját tekintjük át, akkor láthatjuk, hogy NGO-k igen jelentős szerepet töltöttek az állami újraelosztás fokozására irányuló mozgalmakban.

Ezen NGO-k tevékenységének jelentős része olyan csoportok melletti kiállás volt, akik éppen a megszorító politikák áldozatai közé tartoznak. A neoliberális megszorító politikák elleni kampányok élén gyakran NGO-kat találunk, a megszorító törvények, döntések társadalmi egyeztetése során éppen NGO-k fejtették ki leghangosabban kritikus véleményüket. És, ami még fontosabb, ők tették lehetővé az érintettek megszólalását, tiltakozását – gyakran a szakszervezeteknél és pártoknál jóval eredményesebben.

Tiszavirág-életű ellenállást ki lehet fejteni csupán ad hoc módon, alulról szerveződő csoportok által, de szisztematikus és fenntartható ellenállást éppen akkor és azért lehet megszervezni, a jogalkotást csak úgy lehet monitorozni és arra megfelelő módon reagálni, az áldozatoknak jogi képviseletet nyújtani, ezekről az ügyekről megfelelő színvonalon kommunikálni, ha a társadalmi mozgalmak professzionalizálódnak és magasabb szinten szerveződnek meg. A globalizációkritikus mozgalmak elhalása (pl. Occupy) véleményem szerint nem az NGO-izálódás következménye, sokkal inkább annak, hogy képtelenek voltak meghaladni a mozgalom gyermekbetegségeit.

Ha csak a saját tevékenységemet tekintem át az elmúlt 15 évben, annak kormányokon átívelően az egyik fő törekvése az volt, hogy az állam több erőforrást fordítson a társadalom margóján, mélyszegénységben élő, kirekesztett emberek támogatására, segítésére, ahelyett, hogy üldözné és büntetné őket. És ami ennél is több: hogy fordítsunk a szemléletünkön, és eleve alakítsunk ki egy olyan szociális hálót, a javak egy olyan újraelosztását, ami lehetetlenné teszi, hogy ennyire eltérő esélyekkel induljon neki két, különböző családba született honfitársunk az életnek. Lehet, hogy nem vagyok forradalmár, de a neoliberalizmus ügynöke még kevésbé.

Lehet „életmód-politikának” nevezni azt, hogy egy NGO, történetesen az enyém, kiáll a drogfogyasztó emberek jogaiért. Ha csak középosztálybeli fehér kölykök szabad fűszívásáért állnánk ki, akkor még jogos is lenne. Valamilyen szinten a drogfogyasztás valóban életmód-kérdés – de csak akkor, ha felszínesen nézzük. A problémás drogfogyasztás mint jelenség nagyban összefügg a nyomorral, a társadalmi kirekesztéssel, a gettósodással és a rasszizmussal. Nem véletlen, hogy az olyan jelenségek, mint amivel például a Hős utcában szembesülünk, nem sok köze van a gyönyörszerzéshez vagy életmódválasztáshoz – az bizony nyomor alapú drogfogyasztás, ha úgy tetszik, a nyomorultak pót- és kényszercselekvése. Nem véletlen, hogy az olcsó dizájnerdrogok nem az Ibizán kokainozó kormánytanácsadók körében szedik áldozataikat.

A neoliberális megszorító intézkedések és neokon law-and-order rendészeti politikák fő áldozatai közé éppen azok az emberek tartoznak, akik a jelenlegi kapitalista társadalom legalján élnek – csak éppen őket többnyire valamilyen „életmódbeli választásuk” okán kriminalizálják, üldözik és rekesztik ki. Mert a nyomor és kilátástalanság áldozatai keresnek a leginkább vigaszt és megélhetést az illegális drog- és szexpiacon, és ők kerülnek börtönbe a legnagyobb számban emiatt – és éppen ők jutnak hozzá a legkevésbé életmentő egészségügyi és szociális szolgáltatásokhoz.

A legnagyobb hazugság tehát, hogy itt pusztán életmód-kérdésekről van szó, és az ezen ügyekben tevékenykedő szervezetek, mozgalmak pusztán „életmód-politikát” folytatnak valamiféle elfajzott szabadosság nevében! És ezt a hazugságot sajnos számos baloldali elemző kritikátlanul átveszi. Mint ahogy azt a hazugságot is, hogy a nemzetközi donorok által támogatott civil szervezetek akarva/akaratlanul szükségszerűen a globalizmus/neoliberalizmus kiszolgálói vagy „hasznos idiótái”.

És itt egy kis kitérő: akik ’68-at teszik felelőssé a neoliberalizmusért, azoknak az emlékezetébe idézném, hogy kevés dolog volt, amit Reagan vagy Thatcher jobban gyűlölt, mint éppen ’68 szellemét. A neoliberális fordulat éppen ’68-cal szemben határozta meg magát, az arra való radikális válaszreakció volt „a csendes többségre” hivatkozva a társadalmi mozgalmak „hangos kisebbségével” szemben, győzelmének előfeltétele a ’68-ban indult ellenállási hullám megtörése volt. ’68-ban nem csak az individualista önmegvalósítás szelleme szabadult ki a palackból, hanem a társadalmi ellenállás, a közösségszervezés új formái is, amelyek azóta is harcban állnak a neoliberalizmus – és az ortodox baloldal azon erőivel, akik aztán a ’80-as és ’90-es években olyan könnyen hódoltak be a neoliberális politikának, amikor hatalomra kerültek.

Azok az NGO-k, akik a drogfogyasztó, a szexuális szolgáltatásokból élő, a hajléktalan, a migráns/menekült, a transz, a fogyatékos stb. emberek jogait és érdekeit védik, nem pusztán a fogyasztói társadalomhoz próbálnak újabb színfoltokat adni, újabbnál újabb élettől és valóságtól elrugaszkodott identitásokat kreálni, hanem valami olyat kritizálnak, ami ennek az egész jelenlegi kapitalista rendszernek a lényegéhez tartozik. A kizsákmányolást, a kirekesztést, az egyenlőtlenségeket.

Ez természetesen nem minden NGO-ra igaz, sőt, megkockáztatom, hogy az NGO-knak is csak egy kisebbségére igaz igazán (lásd a fentebbi kritikámat a misszióvesztő szervezetekről). Az egyes társadalmi ügyekben kibontakozó globális mozgalmakon belül is folyik a harc a rendszerkritikus és a rendszerbe belesimuló szervezetek, csoportok között, és gyakran ugyanazoknak a donoroknak a támogatottjai is igen eltérő szemléletet képviselnek, eltérő tevékenységet folytatnak ebből a szempontból.

Az NGO-világ nem fekete-fehér!

Nekünk, rendszerkritikusoknak nagyon fontos, hogy ne mossanak össze bennünket holmi neoliberális irányzatok képviselőivel csak azért, mert NGO-k vagyunk, és mert nemzetközi donoroktól, horribile dictu, Sorostól vagy a norvégoktól fogadunk el pénzt. Nagyon sok olyan civil szervezetet ismerek, amelynek sikerült megőriznie az általa képviselt közösséghez fűződő élő kapcsolatát, tudatosan és módszeresen törekszik az érintettek bevonására és mobilizálására, és akár az adminisztratív, esetenként büntetőjogi retorziókat, támogatásának és létezésének megszűnését is kockáztatva áll ki az elveiért.

Ami azt a véleményt illeti, hogy a politikai élet Magyarországon NGO-izálódott, és a civilek vették át a pártok szerepét – van benne igazság. Sajnos a (hiányzó) ellenzék üres helyére civilek állnak be. Ez elvezetett egyfajta civil-fetisizáláshoz a baloldalon, amit én egyértelműen negatív jelenségként ítélek meg, és ami egy olyan politika-undorral és apátiával függ össze, ami a cselekvés egyik fő akadályává vált. De ezért vajon biztos, hogy az NGO-k a felelősek, és nem pedig azok a politikai pártok, amelyek képtelenek hiteles jövőképet nyújtani, hatékony társadalmi szerveződést felmutatni? A probléma szerintem az, hogy a megüresedett politikai térben a civilek (és egyébként az ellenzéki sajtó is, ha már itt tartunk!) gyakran olyan szerepbe kényszerülnek, amiben idegenül mozognak, és ami olyan irreális elvárásokat támaszt velük szemben, amibe szükségszerűen belebuknak.

Nem, a civil szervezetek nem helyettesíthetik a politikai pártokat, sem a szakszerveteket és a jelenlegi rendszerrel szemben általános alternatívát kínáló mozgalmakat. De ne az NGO-kat és az ő működésmódjukat tegyünk felelőssé a tökös baloldali politikai pártok, mozgalmak hiányáért!

Bár az NGO-k valóban univerzális morális elvekre hivatkoznak, alapvetően partikuláris misszióval rendelkeznek, és ez így van jól. Ne az NGO-któl várjuk, hogy megújítsák a baloldalt, de ne is őket tegyük felelőssé azért, ha a megújulás nem jön el! Tragédia lenne, ha a baloldal a jobboldal retorikáját átvéve elkezdene fantomboxolni az NGO-k ellen, amelyek sokkal inkább szövetségesei lehetnek egy rendszerkritikus mozgalomnak, mint ellenségei.

A cikk eredetileg az Új Egyenlőségen jelent meg.