A demográfiai trendek alapján bizonyosan állítható, hogy a fejlett országokban megállíthatatlanul növekszik az időskorú népesség aránya^[1]. Az „elöregedő társadalmak” (ageing societies) számos gazdasági, szociális, politikai és kulturális kérdést vetnek fel, amelyekre sürgősen megnyugtató válaszokat kell találnunk a nyugdíjrendszerek fenntarthatóságától kezdve az időskori életminőség megőrzésén keresztül az időskorú népesség politikai aktivitásának (és súlyának) növekedéséig bezárólag.

Az elöregedő társadalom jelensége által okozott vagy felerősített társadalmi-gazdasági folyamatok/problémák Magyarországot is érintik. Hangzatos kormányzati tervek ide vagy oda, a magyar társadalom is elöregedő társadalom és az is marad, akár tetszik, akár nem. A téma kapcsán számos kérdéskör bontható ki, a következő hetekben szándékomban áll több vonatkozást, következményt tárgyalni. Jelen írásban (részben) az időskori várható egészséges életévekről és a megjelenő képességhiányok előfordulásáról szeretnék néhány vonatkozó adatsort bemutatni.

Az időskor kezdetét meglehetősen nehéz definiálni, ugyanis nem tudományos kategóriáról van szó. Hogy ki számít idős korúnak, az koronként és társadalmanként, de akár osztályonként is eltérő. A KSH időskorú népesség jellemzőit ismertető tanulmányában (A népesség gyarapodó rétege – Az időskorúak jellemzői, KSH 2014) egyébként 60 éves kortól tekinti időskorúnak az egyéneket. A vonatkozó adatok fényében az elöregedő társadalom jelenséget maga a vonatkozó kiadvány így ragadja meg:

„A 60 év felettiek népességen belüli aránya a népszámlálások által nyomon követett 140 évben folyamatosan emelkedett. Míg 1870-ben a népességnek csupán huszada, addig 2001-ben már ötöde, a legutóbbi népszámlálás alkalmával pedig közel negyede számított idősnek.”

A következő ábrán láthatjuk, hogy a trend akkor is látszik, ha a 65 évnél idősebb népességrészt különítjük el. A születéskor várható élettartam növekedése, az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés növekedése és egyéb életmódhoz és a növekvő életszínvonalhoz (egy főre jutó GDP) kapcsolódó tényezőköz túl az is egyértelmű, hogy az időskorú népesség arányának növekedése nem csak az idősebb korúak számának növekedése, hanem a fiatal korú népességrész számának csökkenése miatt következett be. Az elöregedő társadalom tehát egyszerre jelenti az idős korúak számának és arányának növekedését és a fiatal korú népesség számának és arányának csökkenését.

De mi is vár ránk, jelen állapotok szerint, ha megérjük a 65. életévünket? Nos, még jó néhány életév biztosan. Az Eurostat 2016-os adatai szerint még 17 (átlagosan). Ez jóval kevesebb, mint amennyire egy francia 65 éves számíthat (21,8), egészen pontosan 3 évvel marad alatta az EU átlagnak (20). Az adatok érdekessége, hogy ha a 65 éves korban várható további életévek száma az életszínvonallal (egy főre jutó GDP) nem is mutat szoros összefüggést (lásd Spanyolország: 21,6, Luxemburg 20,9), de a keleti tömb országai (volt kommunista országok, Szlovénia kivételével) egységesen a mezőny végén találhatóak.

Az átlag mögött komoly különbségek vannak aszerint, hogy valaki férfi vagy nő, hol lakik, milyen az iskolai végzettsége és mekkora a jövedelme. Ezeknek a különbségeknek a bemutatása, az okok és a következmények tárgyalása egy másik dolgozat feladata lesz. Itt és most maradjunk a (nem tökéletes) átlagoknál!

De milyen 17 év vár ránk (átlagosan)? Milyen a 65 év felettiek életminősége Magyarországon és hogy néz ez ki nemzetközi összehasonlításban?

A várható további 17-ből hányat tölthetünk egészségben 65 éves korunk felett? Ha magyarok vagyunk, akkor nagyjából^[2] 6 és fél egészségben eltöltött évre számíthatunk 65 éves korunk után.

Ha a 65 évesen várható egészséges évek számát összevetjük a várható évek számával, akkor lesz csak igazán érdekes a 15,9 várható egészséges életév Svédországban vagy a 15,3 Norvégiában, szemben a magyarországi 6,6-os vagy a szlovákiai 4,4-es adattal. Svédországban a 65 éves korban várható életévek 78%-a, majdnem 4/5-e egészséges életév, míg Norvégiában 75%-a, azaz 3/4-e telik a 65 éven felüli éveknek egészségben. Ez az arány Magyarország esetében 39% (2/5), míg a sereghajtó Szlovákia esetében csupán 25% (1/4). Összegezve az eddigieket:

ha nem Európa szerencsésebb (főleg északi) felén éljük le az életünket, akkor túl sok egészséges évre ne számítsunk idős korunkban.

De nem csupán az idős korban várható egészséges életévek számában vezet Észak (és Nyugat) a volt szocialista blokk országai előtt, hanem abban a tekintetben is, hogy milyen mérték tudnak magukról gondoskodni a 65 éven felüliek.  A betegség (tartós betegség) és az önellátási képességek csökkenése között természetesen van összefüggés, de önmagában is érdekes (okoktól függetlenül), hogy idős korunkra várhatóan (átlagosan) milyen mértékben leszünk mások gondoskodására szorulva, illetve mennyire marad meg önellátási/öngondoskodási képességünk. Az Eurostat 2014-es adataiból a három legkisebb arányszámmal (legkevésbé romlik az öngondoskodási képesség), a három legrosszabb adattal rendelkezőt, valamint a magyar adatot és az EU átlagot mutatja a következő táblázat (további részletekért katt a megadott linkre).

Az Eurostat egészségügyi statisztikája alapján, de akár a KSH korábban idézett tanulmánya alapján is elmondható, hogy a statisztika nem sok jóval bíztat bennünket: az EU többi tagországához képest idehaza nem (vagy kevésbé) vár bennünket békés öregkor. A következő grafikon a valamilyen képességhiánnyal élő 65 éves és idősebb emberek arányát mutatja az EU országaiban (plusz Norvégia). A képességhiány (disability) az európai egészségügyi statisztikában (European Health and Social Integration Survey (EHSIS)) komplex fogalomként jelenik meg^[3]: egyrészt ide sorolódnak azok, akik hosszabb ideig tartósan betegek, valamint mindazok, akik hosszantartó nehézséggel küzdenek alapképességeket illetően (pl. látás, hallás, mozgás, stb.)

Nem jó hír az első helyezés (holtverseny), ugyanakkor ismerve a kapcsolódó statisztikákat (egészségügyi kiadás a GDP százalékában, egy főre jutó GDP, életmód, stb.) nem meglepő^[4].

Az eddigiek alapján azt gondolnánk – tekintettel az időskorban várható kevés egészséges életévre, az elég jelentős valószínűséggel beköszöntő öngondoskodási nehézségekre és az időskori „képességhiánnyal élők” (tartós betegség, tartósan korlátozott alapkészségek) –, hogy a magyar kormány mindent megtesz az idős korukra gondoskodásra szorulók^[5] ellátása érdekében, de legalábbis sokat költ erre. Mármint azon időskorúak ellátására, azon szükségleteik különböző formában való kielégítésére, amelyek kielégítéséről ők maguk egészségi állapotuk, korlátozottságaik, képességhiányaik miatt nem képesek gondoskodni. Más szóval gondoskodik azokról az idős polgárairól, akik nem képesek önmagukról gondoskodni.

Nos, nem egészen.

Miközben az időskorra jellemző egészségügyi problémák és öngondoskodási nehézségek gyakorisága Magyarországon jelentősen meghaladják a norvég, a dán vagy a svéd szintet, addig magyar állam a GDP fél százalékát sem költi az otthoni és bentlakásos gondozás finanszírozására, miközben a felsorolt országok GDP-jük mintegy 2 százalékát fordítják erre.

A hazai kormányzat – mondhatni hagyományosan (2000: 0,286%, 2005: 0,374%, 2010: 0,42%) – keveset költ az időskorú népesség szociális ellátására, a gondoskodási szükségletek közösségi finanszírozására (kielégítésére). Hogy ez milyen következményekkel jár, hogyan alakult az elmúlt években a pénzbeli ellátás (nyugdíj) és hogy ki gondoskodik az időskorú gondozásra szorulókról, ha az állam nem? Ezekre a kérdésekre fogok legközelebb, a sorozat második részében válaszokat keresni.