Oxford és Cambridge Nagy-Britannia, sőt, talán egész Európa két legnagyobb presztízsű és, ha lehet hinni az erre szakosodott listáknak, két legjobb egyeteme. Többek között ezen a két egyetemen tanult a brit parlamenti képviselők közel negyede (bár ez a szám folyamatosan csökken), és az eddigi 56 miniszterelnök közül 42 (ezek kétharmada járt Oxfordba), míg az összes többi brit egyetem összesen három miniszterelnököt adott.
Az évezred négy miniszterelnökéből három Oxford-alumnus. Theresa May miniszterelnök párton belüli kihívói is a két egyetemről kerülnek ki. Igaz, Jeremy Corbyn, aki jelen állás szerint még egy darabig a Munkáspárt vezetője és így May legfőbb „külsős” kihívója marad, nem ezeken az egyetemeken tanult. Hasonló számok vannak az üzleti és a tudományos életben is.
Figyelembe véve „Oxbridge” dominanciáját a brit elit képzésében, nem meglepő, hogy sok embert foglalkoztat, kiket is vesznek fel a két egyetemre. A sztereotípiák szerint a cambridge-i és oxfordi diákok felsőosztálybeli anyagi háttérrel és kulturális normákkal bírnak (a kissé lefordíthatatlan angol kifejezéssel élve poshok), akik krikettet néznek, portóit isznak, és általánosságban is úgy viselkednek, mint Jacob Rees-Mogg.
Ezek a sztereotípiák persze túlzóak, mint minden sztereotípia. A legutóbbi választáson például pont a diákok szavazataival tudott hatalmasat nyerni a munkáspárti jelölt, Daniel Zeichner, és cambridge-i diákként legalább annyira láthatóak az etnikai kisebbségek egyenlőségéért vagy az olajérdekeltségekből való befektetések csökkentéséért küzdő kampányok, mint a különféle titkos társaságok, és népszerűek az egyébként nem túl színvonalas popzenét játszó nightclubok is.
Nem ugyanaz az élménye Oxfordról a falusi plébános gyerekeként felnövő Theresa Maynek és az Eton-öregdiák, majd a Bullingdon Clubban (az ország leghíresebb egyetemi titkos társaságában) tevékenykedő Boris Johnson külügyminiszternek. De hasonlóképpen, egészen más élményei vannak egy magyar matematikushallgatónak, mint angol magániskolából érkező társainak, ahogy erről Kabos Eszter is írt pár hete a Qubiten.
Magyarországon a két egyetem manapság két kontextusban szokott rendszeresen szerepelni a hírekben (a tudományos témájú cikkeket nem számítva): egyfelől minden évben bekerül a hírekbe, hogy a magyar diákokat veszik fel az egyik legjobb arányban Cambridge-be, másrészt pedig szokás a magyar kormány különféle tagjainak Soros-ösztöndíjas oxfordi tanulmányairól is beszélni. Nagy-Britanniában azonban alapvetően azzal szoktak bekerülni a hírekbe, hogy hatalmas (és sokak szerint nem igazán etikus befektetésekben tartott) vagyonuk van, és nem igazán jeleskednek az esélyegyenlőség területén.
Sokak számára az esélyegyenlőség legfontosabb mércéje a brit iskolarendszerben az állami iskolások aránya.
Nagy-Britanniában ugyanis, Magyarországgal ellentétben, a legjobb középiskolák nem állami fenntartásúak, és komoly tandíjat (akár évi húsz-harmincezer fontot, vagyis 7-10 millió forintot) kell fizetni értük, már amennyiben nem kapunk ösztöndíjat. Nem meglepő tehát, hogy a magániskolások magas aránya és az elitizmus sokak számára szinonimák. Országosan 7% a magániskolát végzettek aránya, ez az egyetemisták között 10%.
Ehhez képest az Oxfordban 2016-17-ben kezdő diákoknak mindössze az 57,7%-a, míg Cambridge-ben a 62,5%-a járt állami iskolába, ami a tudományegyetemek közül a két legalacsonyabb adat, csak néhány specializált felsőoktatási intézménynél (pl. a Royal Academy of Music) vannak rosszabb arányok.
Ezt azonban árnyalja néhány faktor. Egyfelől tagadhatatlan, hogy mindkét egyetemen javultak ezek a számok. Másfelől viszont, bár Oxford adata tényleg egy kicsit kilóg, Cambridge-é azonban nem, sőt, az egy évvel korábbi statisztikákban jobban is szerepelt pár másik brit elitegyetemnél. Mindenesetre 70% alatt van az állami iskolás diákok aránya a Durhami Egyetemen, az Imperial College-ban, a St Andrews-i, a Bristoli és az Edinburgh-i Egyetemen, a UCL-en, az LSE-n és az Exeteri Egyetemen, néhányan ezek közül alig egy százalékban térnek el Cambridge „dicsőséges” eredményétől. Szimbolikus, hogy több diák érkezik Etonból, mint ahány jogosult ingyenes iskolai ebédre.
Megrázóbb ugyanakkor, hogy a Varsity nevű cambridge-i diáklap számítása szerint tizenegy év alatt az Oxbridge-be felvettek 34%-a mindössze száz iskolából érkezett. Míg az állami iskolások aránya nőtt, a két legfelsőbb társadalmi rétegből érkezők száma szintén 79%-ról 81%-ra (Cambridge) és 82%-ra (Oxford) emelkedett az elmúlt néhány évben.
Hasonlóképp, komoly problémát jelent a régiók közötti különbség. Az oxbridge-i diákok nagy része továbbra is a jómódú Londonból és Délkelet-Angliából érkezik, miközben sokkal kevesebben érkeznek a másik három országból (Skócia, Wales, Észak-Írország) vagy akár Anglia kevésbé jómódú részeiről.
Az adatok mögött nem csak a felvételi rendszer vagy az oktatási rendszer egyenlőtlenségeit kell keresni, hiszen például a skót diákok hazájukban ingyenes egyetemi oktatáshoz juthatnak, és ugyan hivatalosan ezek rosszabb egyetemek, de azért tévedés volna azt gondolni, hogy a különbség annyira jelentős, hogy sokak számára indokolttá tenné a 9250 font tandíj-különbséget akár tanulmányi színvonal, akár presztízs szempontjából. Ráadásul mindezért nem kell sok száz kilométert utazniuk sem. (Az angol diákoknak ugyanazt a tandíjat kell fizetniük Skóciában is.)
Általában is úgy tűnik, hogy egy adott helyről inkább a közelebbi egyetemeket választják az angol diákok, ami Cambridge és Oxford esetében is hozzájárulhat a regionális különbségekhez.
Ettől függetlenül komoly problémát jelenthet, hogy egy ennyire felülreprezentáltan felső- és felsőközéposztálybeli és délkelet-angol intézmény mennyire tud befogadó lenni rosszabb helyzetű diákok számára, akik a walesi vagy északkelet-angliai barnaövezetből érkeznek. De látni azt is, hogy milyen különbségek vannak londoni kerületek között is. Emellett jelentős különbségek vannak a különböző etnikai kisebbségek reprezentációjában is.
Valószínűleg teljesen normális, hogy a brit egyetemek egy jelentős része inkább a helyiek oktatására fókuszál. Oxford és Cambridge azonban az Egyesült Királyság legnevesebb felsőoktatási intézményei, amelyek, mint említettem, még mindig az ország politikai és gazdasági elitjének nagy részét adják, sőt, egy Oxbridge-diploma gyakorlatilag soron kívüli belépőt nyújt oda.
Nem mindegy tehát, hogy kik járnak a két egyetemre, jelenleg ugyanis úgy tűnik, hogy a rendszer újratermeli az előző generációk egyenlőtlenségeit. Emellett fontos volna, hogy az ország politikai elitje minél jobban lefedje az ország társadalmi összetételét.
A kérdés az, hogy lehet-e ezen változtatni. David Lammy, Gordon Brown kormányának felsőoktatási államtitkára, aki a fentebb idézett adatok egy jelentős részének nyilvánosságra hozataláért is felel, például azt javasolta, hogy centralizálják a felvételi folyamatot, amely jelenleg a két egyetemet alkotó, autonóm college-ok feladata, valamint felvetette, hogy ha az egyetemek nem felelnek meg az esélyegyenlőségi elvárásoknak, akkor ne jusson nekik állami támogatás.
A college-ok egyfelől kollégiumok, amelyek a diákoknak szállást és étkezést nyújtanak, de komoly szerepet vállalnak az oktatásuk szervezésében, és van saját könyvtáruk, általában még saját kápolnájuk is. A felvételi folyamatok centralizációja valószínűleg tényleg nem lenne rossz ötlet, hiszen így egyszerűbb lenne rendszerszinten esélyegyenlőségi sztenderdeket hozni vagy rosszabb helyzetű iskolákkal kapcsolatot teremteni. (Sőt, szerintem a college-ok centralizációjára számos más okból, pl. a lakbérek egyenlőtlensége miatt is szükség volna.)
Sajnos azonban ez valószínűleg nem volna elegendő, ugyanis nem csak felvétellel, de a jelentkezéssel is probléma van. Bár a felvételi sikerekben is komoly egyenlőtlenségek vannak, azért ha a sikeres jelentkezők arányát, és nem a felvett diákok és az összes egyetemista korú lakos arányát nézzük, a sikeresebb és sikertelenebb területek valamivel jobban szét vannak szórva az országban.
Ez azt jelenti, hogy sok helyen meg sem próbálkoznak a jelentkezéssel, így ezeket a diákokat rá kellene venni, hogy jelentkezzenek. Ehhez meg kéne változnia (vagy legalábbis háttérbe kellene szorulnia) az oxbridge-i elitista kultúrának (hiszen tény, hogy a mai napig tele van a két egyetem portóis-szmokingos eseményekkel vagy féltitkos társaságokkal). De meg kéne változnia a két egyetem public image-ének is, hogy a rosszabb helyzetű diákok beadják a jelentkezésük.
Ez azért önmagában is egy hosszútávú feladat, nem látszódna meg a jövő évi felvételi statisztikákon, de hosszú távon helyes megoldás volna – az esélyegyenlőségi kérdésektől függetlenül is: ez a kultúra egyre inkább tűnik a múlt maradványának, mint megőrzendő, esetleg furcsa hagyománynak. (Bár természetesen megőrzendő, esetleg furcsa hagyományból is van rengeteg.)
Ezzel sem jutottunk el azonban a probléma gyökeréhez. Egyfelől, bár jogos Oxbridge-re koncentrálni a két egyetem kiemelkedő társadalmi szerepe miatt, de nem szabad elfelejteni, hogy ha mondjuk az állami iskolások arányát nézzük, azért a többi brit elitegyetemen is lenne mit változtatni, de pl. David Lammy munkássága a témában kizárólag Oxbridge-re fókuszál.
Másfelől mindaddig nem mérséklődnek ezek az egyenlőtlenségek, amíg jobb helyzetű családba születni jobb oktatási lehetőségeket jelent. Ez sajnos nem egyetemi szinten, hanem sokkal-sokkal korábban indul el, és így nem várható, hogy az egyetemek egyedül oldják meg ezeket a kérdéseket.
Bár Lammynak abban tökéletesen igaza van, hogy az egyetemeknek többet kell tenni az esélyegyenlőségért, de a probléma alapjaiban csak az oktatáspolitika eszközeivel orvosolható. Nem jó például, hogy a legjobb iskolák fizetősek – azonban ha nem lennének azok, az sem oldaná meg a problémát, ahogy az Magyarországon talán nem lep meg senkit.
A brit elit újratermelődése tehát nem csak Oxbridge-en múlik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a két intézmény ne töltene be fontos szerepet ebben.
