Miniszterelnökünk kiadta a legújabb napiparancsot: szüljenek több gyereket a nők, különben kihal a bús magyar. A gyermekvállalás ügye azóta is foglalkoztatja a nyilvánosságot, a témában az elmúlt hetekben a Társaság a Szabadságjogokért  konferenciát is szervezett. A megszólalók többnyire elfogadják az alapképletet: a gyermekek születéséről a nők döntenek, az ő életüket megkönnyítő szociálpolitikai és egyéb támogatások kulcsa a megoldás. Írásom célja, hogy némileg árnyaltabbá tegye ezt a képet. Hogyan jönnek létre az egyéni döntések? És vajon valóban alapvetően a nőkön múlik a népszaporulat?

A 2,1-es népszaporulat fantázia marad

Válaszoljunk először is a közelmúltban gyakran  felmerülő kérdésre: egyáltalán szükség van-e több gyerekre? Megfontolandó érvek sorakoztathatók fel amellett, hogy a túlnépesedett, a környezet pusztítását nyögő világban nincs szükség rá, hogy még többen legyünk. A probléma azonban alapvetően nem mennyiségi jellegű. Egyelőre a fontos szociális és társadalmi intézmények (egészségbiztosítás, oktatás, nyugdíj, politikai választások) nemzetállami keretek köré szervezettek. Bizony nagyon sok nehézség származik (és fog származni a jövőben) abból, hogy az országok egy részében erőteljesen csökken a fiatalok, gyerekek népességen belüli aránya. Nemcsak az idősek ellátása az, ami megsínyli ezt a fejleményt, az öregedő társadalomban éleződnek a konfliktusok a fiatalok és öregek között, és ha kevés a gyerek és a gyerekes család, kevesebb súlyt kap az elkövetkező nemzedékek érdeke a választáson alapuló demokráciákban.

Elfogadható célkitűzés tehát a nagyobb termékenységre való törekvés, de mennyire reális?

Az ugyanis egészen biztos, hogy a reprodukcióhoz szükséges, családonkénti átlagos 2,1 termékenységi arányszám elérése Magyarországon az elkövetkező évtizedekben nem egyéb, mint vágyteljesítő fantázia.

Éppen úgy, mint az, hogy a sok stadion építése következtében élvonalba kerül a magyar futball, a lakásukat vesztett devizahitelesek Ócsa külterületén lelnek majd új otthonra, vagy hogy 2030-ban még mindig Orbán Viktor lesz a miniszterelnök.

Bár a Föld egyes tájain továbbra is fenyeget a túlnépesedés veszélye, a világ lakosságának 46%-a ma olyan országban él, amelyben a termékenység mértéke nem elegendő a reprodukcióhoz^[1].  Az Európai Unió valamennyi állama ezek között található, országai népesedési arányszámának átlaga nem több, mint 1,58. 2015-ben a 28 állam közül mindössze 10 rendelkezett ennél jobb mutatóval. Még az élen járó Franciaország, vagy  sem érte el a családonkénti 2-es átlagot. Magyarországon ez a szám mindössze 1,45, az elmúlt években tapasztalt növekedés csak az igen alacsony 2010-11-es bázishoz képest számottevő. A születések száma a legalacsonyabb iskolai végzettségűek körében a legmagasabb^[2], de nem hinném, hogy Orbán a mélyszegénységben élő, igen fiatal, alacsony iskolázottságú anyák gyermekeivel szeretné Magyarországot benépesíteni. Ez abból is világosan látható, hogy társadalom perifériáján élő roma és nem roma családok nem kedvezményezettjei a mai családpolitikának, miközben a fogamzásgátlás korszerű eszközei többek között borsos áruk miatt elérhetetlenek a számukra.

Rossz hír, hogy nemcsak a gyermeket vállalók aránya csökkent Magyarországon, hanem a sok gyermek vállalásának megítélése is. S. Molnár Edit, a téma jeles kutatója által néhány éve végzett vizsgálat során a kérdésre – „Általánosságban hány gyermek ideális egy családban?” – adott válaszokban a 18–50 évesek körében az átlag 1974 és 2009 között csaknem egy egésszel csökkent. Emellett 1988-2009 között az 50 éven aluliak körében 20%-al alacsonyabb azok száma, akik három gyermek nevelését jónak, vagy nagyon jónak minősítették, és megkétszereződött azoké, akik szerint manapság „rossz”, vagy „nagyon rossz”, ha egy párnak három gyermeke van.^[3]

Mindennek ellenére Orbán környezetének tagjai úgy ismételgetik a „vezér” népszaporulatra vonatkozó vérmes terveit, mintha azoknak bármilyen realitása lenne. Kásler Miklós orvos-miniszter június 1-jén osztani látszott Orbán reményét, amely szerint 2030-ig sikerül 2,1-re feltornászni a termékenységi mutatókat. A miniszter úr nosztalgiával említi a múltat, amikor szerinte a családoknak még jellemzően 8-10 gyermeke volt. A valóságban azonban a 8-10 gyermekes család sohasem volt tipikus, az pedig különösen ritkaságszámba ment (másfél évszázaddal ezelőtt is), hogy egy átlagos házaspár örült volna ekkora sokaságnak. Viszonylag gyakori előfordulásával abban a rövid történelmi időszakban találkozunk, amikor a csecsemőhalandóság már csökkent, de a fogamzásgátlás hatékony módjai még nem terjedtek el. Jane Austen angol írónő is utal rá naplójegyzeteiben, hogy az évenkénti gyermekáldás a házaspárok többsége, de különösen a nők számára teher és kiszolgáltatottság volt, nem is beszélve az egészségi kockázatokról^[4].  Nem meglepő, hogy az emberiség az írott történelem kezdetei óta próbálkozik a születésszabályozással, ami gyakran a megszületett csecsemők elpusztítását jelentette, változatos módszerekkel.^[5] Amikor és ahol széles körben hozzáférhetővé váltak a gyermekszám korlátozásának viszonylag kockázatmentes módszerei, a születésszám azonnal csökkenni kezdett. Minden kultúrára jellemző, hogy az általános műveltség magasabb szintjére jutva az egyének egyre inkább maguk szeretnék alakítani a sorsukat, többek között a felnevelendő gyermekeik számát is. Az utódok számának korlátozása nemcsak a család életszínvonalára nézve meghatározó, hanem a gyerekekre, mint egyénekre fordítható figyelem és törődés szempontjából is.

A családtervezés általánossá válásával a fejlett és közepesen fejlett országok körében széles körű uniformizálódás tapasztalható a születések számában és időzítésében. A társadalmilag elesettek, mélyszegénységben élők és a felső középosztály, valamint a mélyen vallásos szülők szűk rétegét leszámítva a családoknak többnyire egy vagy két gyermeke van. A hazai családoknak – ide értve az élettársi kapcsolatban élőket és az egyedülálló szülőket is – körülbelül 10-12%-a nevel három, vagy több gyermeket.

Nincs példa olyan családpolitikára, legyen bármilyen nagyvonalú is, ami ebben radikális változást tudott volna elérni.

Igaz, a termékenységben megfigyelhetőek kisebb ingadozások, de a modern társadalmakban ezek nem elégségesek a demográfiai lyukak befoltozásához. A politikai mozgástér arra terjed ki, hogy az intézkedések által csökkenjen a gyermektelenek aránya és több család legyen, amely 2-3 gyermeket nevel. Kérdés, mivel lehetne legalább a lehetséges növekedést elérni?

Gyerek után vágyó nők, elköteleződési parás férfiak

Félő,  hogy a miniszterelnök „nőkkel kötendő szövetsége” nem lesz elegendő. Igaz, hogy a nők demográfiai folyamatokban betöltött döntő szerepével kapcsolatos feltételezés nemcsak a miniszterelnök víziója, hanem széles körben elterjedt a demográfusok, szociológusok körében is.^[6] Kétségkívül a nők hozzák világra a gyerekeket, csakhogy addig –  nők sokasága a megmondhatója – gyakran hosszú út vezet.

A nők többsége ugyanis, feminizmus ide, karriervágyak oda, szeretne gyereket. Egy 2009 és 2011 között végzett európai tanulmány a 18-40 éves nők reprezentatív mintáján készült kutatásában a nőknek mindössze 5%-a mondta, hogy gyermektelen kíván maradni.^[7] A gyermektelen nők mindenütt többen vannak ennél, és az arányuk folyamatosan nő.  Kétségtelen, hogy a tanulmányi évek és az egzisztenciális bizonytalanságok, adott esetben a karrier építése késleltetik a gyermekvállalást, a nők esetében pedig különösen nagy a kockázata, hogy idősebb korban a partnerválasztás nem sikerül és a családalapítás elmarad.

Csakhogy kevés szó esik arról, hogy a nők munkavállalása, továbbtanulása nemcsak az egyéni vágyak kifejeződése, hanem egzisztenciális szükséglet is. Így tudják csökkenteni a függőségüket a férfiaktól, és többek között helyt állni a családért azokban az egyre gyakoribb esetekben, amikor felbomlik a kapcsolat.

És azt se felejtsük el, hogy az esetek nagyon kis hányadától eltekintve a nők, és nem a férfiak azok, akik éveket áldoznak saját karrierjük rovására a család gondozására és a gyerekek nevelésére.

Egy másik, svéd szerzőktől származó, 2017-ben keletkezett tanulmány ugyanakkor kutatások másodelemzése alapján arra a következtetésre jut, hogy a fejlett országokban a nők többsége azért dönt a gyermekvállalás elhalasztásáról, vagy az arról való lemondásról, mert nincs partnere, vagy van, de nem akar gyereket.^[8] Ráadásul a férfiak biológiai órája köztudomásúan lassabban ketyeg, mint a nőké, és ha végül harmincas éveik végén – negyvenes éveik elején elszánják magukat a népszaporulat elősegítésére, akkor többnyire jóval fiatalabb partnert keresnek.

A gyerekek ugyanis az esetek túlnyomó többségében két ember, egy férfi és egy nő döntése folytán születnek.^[9]

Meglepő, hogy e mindenki által jól ismert tény ellenére a férfiak szerepét mind a politika, mind a tudomány jórészt figyelmen kívül hagyja. Napjaink felbuzdulásában ugyan Böjte Csaba, a ferences szerzetes „elővette” azokat, akiknek nincsen gyermeke, de nem az okokat kereste, hanem egyenesen kijelentette, hogy a gyermektelen férfiak nem is férfiak, csak torzók. (Kérdésem: hogyan minősítené a klérus cölibátust fogadott tagjait?)

A helyzet összetettségét mutatja, hogy az idézett svéd tanulmány szerint a férfiak családalapítással kapcsolatos tervei nem különböztek a nőkétől: ők is gyermekkel képzelték el az életüket, és általában két gyermeket akartak. Csak nem éppen most, talán később….  Hasonló eredményre jutott a Nők Lapja Café újságírója, aki Böjte Csaba feddő szavai nyomában kérdezte meg néhány férfitársát a gyermekvállalásról:

„Azért van jó hírünk is Böjte Csabának. A megkérdezett férfiak (többségében a baráti köröm tagjai, szóval reprezentatív felmérésnek semmiképp nem nevezném) között alig akadt valaki, aki azt mondta volna, hogy soha az életben nem szeretne gyereket. Jellemzően inkább a „most még nem”, illetve a „majd eljön annak is az ideje” jellegű válaszok domináltak.”^[10]

A férfiak gyermekvállalási hajlandóságának vizsgálata talán azért nem került a tudományos kutatások látóterébe, mert áttételeken keresztül működik. A férfiak azáltal járulnak hozzá az alacsony termékenységhez, hogy jelentős részük vonakodik az elkötelezettségtől, a tartós kapcsolat létrehozásától. Húzódozásukra már új kifejezés is keletkezett: „elköteleződési para”. A férfiak családdal kapcsolatos ambivalenciáinak nyilvánvalóan szerepe van abban, hogy az elmúlt évtizedekben a tartós kapcsolatok aránya nagy mértékben csökkent és a trend folytatódik. A problémát elsőként tanulmányozó Utasi Ágnes^[11], az ezredfordulón már jelezte, hogy a fiatal egyedülállók körében több a férfi, mint a nő. A 2011-es népszámlálás adatai alapján májusban közölt tanulmány viszonylag pontos adatokkal is szolgál e téren: a harmincas éveikben járók körében 44:57 % az egyedülálló nők, illetve a férfiak aránya^[12]. A 2016-os mikrocenzus adatai szerint 2011 óta a legidősebbeket kivéve minden korcsoportban emelkedett a nőtlenek és a hajadonok aránya, a leginkább éppen a 30-39 évesek körében. Ezen belül többen vannak a nőtlen férfiak, és ők azok, akik válás, szétköltözés után jóval ritkábban vállalnak új kapcsolatot.

De miért választja a magányos életmódot annyi férfi, holott minden létező statisztika azt mutatja, hogy az együttélésnek egyértelműen pozitív hatása van mind mentális, mind fizikai állapotukra nézve? A közvélekedés szerint az egyedül élők önző alakok, akik munkával, vidám szórakozással és az önmagukkal való foglalkozással töltik el az életüket. Csakhogy Utasi Ágnes arra hívja fel a figyelmet, hogy az egyedül élés ritkán tudatos választás következménye. A kutatások eredményei szerint a családalapítás késleltetésében több, különböző típusú döntés eredménye összegződik, és vezet a magányos életmód tartóssá válásához.

Kétségtelen, hogy a férfiak – legyenek emögött biológiai, vagy társadalmi okok – ritkábban érzik életük kiteljesedésének a családot, túlnyomó többségük számára alapvetően fontos a társadalmi előrejutás és az egzisztenciális biztonság. Valljuk be, ebben van józan megfontolás is: valakinek el kell tartani a családot, amíg az anyák keresőképtelenek. Emiatt a férfiak érzékenyebbek a karrierépítés anomáliáira, arra, ha a boldogulás nem függ az erőfeszítéstől, az érdemektől, és még a viszonylag magas szintre jutottak is egzisztenciális bizonytalanságban vannak. Gyanítható, hogy a születésszám 2010-2011-ben, a jelenlegi kormány hatalomra jutása után bekövetkezett zuhanása^[13] annak a jele volt, hogy ideológiája nem rokonszenves a fiatalok egy jelentős csoportjának, akik inkább elhalasztották a gyermekvállalást, vagy külföldön kerestek munkát maguknak. A fiataloknak egyre kevésbé „jön be” az Orbán kormány avítt, elzárkózó, szittya nacionalizmusa, az erősödő tekintélyelvűség, a provokatív légkör.  Ők egy nyitott határokkal rendelkező országba születtek, taszítja őket a gyűlölködés, kellemetlen a számukra – miként ez a blogok sokaságában olvasható – az ország negatív megítélése a világban.^[14]

A rossz hangulat, a társadalmi integráció nehézségei, a jövedelmek szerinti elkülönülés az itthon maradottak közérzetére is hat. A TASZ  konferenciáján  Skrabski Fruzsina említette, hogy a fiatalok közül sokan magányosnak érzik magukat és az „ismerkedési lehetőségeket” hiányolják. A valóságban azonban nem az ismerkedési lehetőségekből van hiány,  hanem  a bizalomból és az együttműködés lehetőségeiből, a közösségekből, amelyeket szétrombol a mindent átható, indulatokat gerjesztő, a társadalmi szolidaritást semmibe vevő politika, a nyugalom és a perspektívák hiánya.

A tartós elköteleződéssel kapcsolatos, inkább a férfiakra jellemző ambivalenciák sejthetők az élettársi kapcsolatoknak a házasságok rovására történt gyarapodásában is. Ma Magyarországon a gyerekek közel fele, 48%-a születik úgy, hogy a szülei nem házasok. Bár napjainkban az  emberek többsége egyenrangúnak tekinti a házasságot és a „papír nélküli” együtt élést, a statisztikai adatok szerint az együtt élők elkötelezettsége gyengébb, mint a házasoké. Az élettársi kapcsolatok (statisztikai léptékben, ami azt jelenti, hogy az egyének szintjén jócskán lehetnek kivételek) könnyebben felbomlanak, rövidebb ideig tartanak és jóval kevesebb gyermek születik bennük. A 2016-os mikrocenzus szerint a 2–4 éve házasságban élők között 44% volt az egy gyermekesek aránya, míg az ugyanennyi ideje élettársi kapcsolatot fenntartók körében csupán 29%. A kétgyermekesek aránya a legalább öt éve házasok között 52% volt, míg az élettársak között szintén csupán 29. ^[15]A rendelkezésre álló adatok szerint a férfiak vannak többségben a külföldre távozók körében is.^[16] Sokan vannak ugyanakkor, akik partnerrel vágnak neki a világnak. És láss csodát:

„odakint” a gyermekvállalási kedv növekszik. A 2011-es angliai népszámlálás adatai szerint ebben az évben a Magyarországról kivándorolt, azonos korosztályba tartozó anyáknak Angliában és Walesben 1225 gyermeke született, az ennek alapján számolt termékenységi arányszám 1,63, ami jócskán meghaladja ugyanennek az évnek a hazai átlagát, az 1, 24.-et.^[17]

Nyilvánvaló, hogy a félmillió, vagy még több külföldön élő magyar, akiknek a nagyobbik része termékeny korban lévő fiatal, komoly veszteség a hazai születések szempontjából. Hiú ábránd, hogy az új hazájuk nyelvét beszélő, külföldön iskolába járó, ottani barátokat szerző gyerekeket nevelő családok nagy része haza fog jönni. Megdöbbentő az a cinizmus és nemtörődömség, amely a kormány ezzel kapcsolatos magatartását jellemzi. Még a helyzet alaposabb megismerésére sincs kormányszintű törekvés, nem tudjuk, hányan, hol, milyen korosztályba tartozók élnek a hazájuktól távol. Hazahívásukra, esetleges visszatelepülésük elősegítésére minimális erőfeszítést sem tesznek. Pedig a távollétük nemcsak az itthon született gyermekek számát csökkenti, nagyon hiányoznak a kórházaknak, iskoláknak, vállalkozásoknak és az idősödő, betegeskedő szülőknek is. Úgy tűnik, a regnáló politikai elit számára a több gyereknél fontosabb a hatalomhoz való bensőséges ragaszkodás. A kivándorlók között  minden adat szerint többségben vannak az aktív, tettre kész, a körülményeikkel elégedetlen fiatalok: legalább nem itthon lázadoznak, és nem szavaznak a kormány ellenségeire.^[18]

Az elmondottak alapján már felsejlik, mitől javulhatnának termékenységi mutatók. Természetesen fontosak a szülőket képviselő civil szervezetek és fórumok által többször is hiányolt családpolitikai intézkedések – a támogatások kiterjesztése az alacsonyabb jövedelmű családok számára, a gyermekintézményi férőhelyek bővítése, a gyermekegészségügyi szolgáltatások szintre hozása, az anyák munkavállalásának támogatása. De mindez csekély hatású, ha nem sikerül olyan légkört teremteni, amelyben a férfiak is több kedvet éreznek a nősülésre és a gyermekvállalásra, a hosszabb távú tervezésre – itthon.

Márpedig ahol folyamatos a harci riadó, a nem egyetértők provokációja és ahol a lojalitás többet ér a szakértelemnél, ott a fiatalok tetemes hányada nem szívesen gondol a jövőre.

Ha a fent idézett javaslatok megvalósítása nem találkozik a kormány tervez közé, marad még egy lehetőség, amely ráadásul illeszkedik az ország irányításának jelenlegi módszeréhez: a miniszterelnöknek e téren is magának kellene intézkednie. A legtermékenyebb országokban a férfiak többnejűek: végtelenül lojális vezérkarával együtt Orbán sok derék magyar gyermek születéséhez járulhatna hozzá, ha több felesége lehetne. Természetesen alapvetően a NER-t támogató, jómódú férfiak számára kellene lehetővé tenni a többnejűséget (a kétharmad megvan ehhez!) hiszen a remélhetőleg szép számú gyermeksereget el is kell tartani. Ráadásul így a szarvasvadász miniszterelnök-helyettest sem terrorizálhatná a neje és az MNB elnökének sem kellene a régi feleséggel az új kedvéért összevesznie.

Az igaz magyar hazafiak bizonyára szívesen meghozzák ezt az áldozatot a nemzet érdekében!

(Címoldali kép: Ózd, 1949. október 15. Újszülöttek alszanak az Országos Bányapénztár újonnan megnyílt ózdi, 230 ágyas kórházának csecsemő- és gyermekosztályán. MTI Fotó/Magyar Fotó)