Meghalt egy magyar hős, mégse lesz fegyveres tiszteletadás, a temetésen nem fognak forgolódni a hírességek, nem lesz tévéközvetítés arról, ahogy az egész magyar közösség hősétől végső búcsút vesznek, és nem fognak fogadkozni a politikusok, hogy ez soha többet nem fordulhat elő. Pedig lenne miért.
Inárcson megölték a közösségünk egyik hősét, egy 44 éves háromgyerekes anyát, aki családgondozóként dolgozott. Egy 4 gyerekes volt rendőr ölte meg, aki devizahitelesként elvesztette a házát, és attól félt, az állam, amelyet a szociális munkás képviselt a szemében, elveszi beteg gyerekét.
Nem vagyok elfogulatlan az ügyben. Anyukám szociális munkásként dolgozott a gyerekvédelemben, barátnőm szociális munkás a hajléktalan-ellátásban. Tudom, hogy megy ez.
Olyan politikusról, aki megköszönte a szakmának a munkát, tisztességgel és őszintén beszélt róluk, és az általuk végzett óriási munkáról, utoljára anyámtól hallottam, még a 90-es évek elejéről. Göncz Árpád látogatott el egyszer hozzájuk. Pedig ha ezek az emberek, családgondozók, gyerekvédelemben dolgozók, idősgondozók, bölcsődei dolgozók, hajléktalan-ellátásban dolgozók, szerhasználókkal dolgozók nem lennének, még sokkal nagyobb katasztrófában élne a társadalmunk, mint most.
Mégis úgy tűnik, ezek a hősök a politika, és sajnos egyre inkább a közösség felől nézve sem léteznek. Pedig mi lenne a hősiesség jobb definíciója, mint az, hogy emberek belepusztulnak a hivatásukba a közösség szolgálatában? Márpedig belepusztulnak. A szociális támogatások, a munkájukat segítő juttatások, eszközök egyre sorvadnak a rendszerváltás óta. A törvényi háttér egyre rosszabb, a problémahalmaz pedig minden területen egyre nagyobb és nagyobb.
Miközben talán nincs szakma, ami rosszabbul fizetne Magyarországon. A nettó átlagbér még mindig alig haladja meg a 120 ezer forintot. Pontosan ezért ez az egyik olyan szakma Magyarországon, ahol a legnagyobb a munkaerőhiány. Már csak az maradt, akinek ez a hivatása, vagy azok a szerencsétlenek, akik szakképesítés nélkül ide mennek el dolgozni.
Az inárcsi tragédia pedig nem egyedülálló történet. Annak idején anyámtól is hallgathattam a történeteket, ahogy a kolléganője torkához kés szorult, ahogy rávágták az ajtót, vagy veréssel fenyegették, és nyilván az utcai szociális munkás barátnőmmel is történtek olyan dolgok, amik a szakmát nem ismerő számára elképzelhetetlenek.
Nem csak úgy lehet ebbe a munkába belehalni, hogy leszúrják az embert. Anyám munkatársai közül, akikkel a 80-as évek közepén kezdte, alig páran élték meg a 65. születésnapjukat (anyám sem). Sokan öngyilkosok lettek, másokat csak simán a rák vagy a szívük vitt el az emberfeletti stressz, a borzasztó fizetések következtében.
És az inárcsi tragédia sem egyedi eset, és nem is egy ember elkeseredéséről és egy másik tehetetlenségéről szól, hanem a rendszer rohadásáról. Arról, hogy a legelesettebbek segítése, a bajba jutottak védelme immár lassan 30 éve semmit sem ér az államnak. Arról, hogy ezeket az embereket cserben hagyja az állam, hogy csak büntetni tudja őket.
Fel se foghatjuk, micsoda téboly játszódhatott le a volt rendőr agyában, aki előbb házát veszítette el, majd beteg kisgyereke elvételének lehetőségével szembesítették. Amit tett, menthetetlen, de a tettéért viselt felelősségben osztozik azokkal, akik az inárcsi szociális munkásnak nem adtak lehetőséget a kezébe, hogy segíteni tudjon, hogy megmentsen egy embert, egy családot az utcára kerüléstől, a szétszakadástól.
Itt ez a teljesen elrontott rendszer zárt össze két embert a lehetetlenségben, egy szociális munkást és egy rászorulót, hogy oldják meg azt, amit ilyen körülmények közt képtelenség megoldani. Ez a teljesen élhetetlen, semmivé sorvasztott rendszer zárta őket össze egy sorsba, és fokozta a feszültséget a robbanásig, hogy a vége tragédia legyen.
Mert ahogy lánya ír róla, a helyiek azt beszélték, az inárcsi szociális munkás nő segíteni akart. Mert ez volt az élete, segíteni, gondját viselni a közösség tagjainak, akik gondviselésre szorulnak, helyettünk. Mert ez a szociális munkás hivatás lényege: odafordulni, amikor mindenki elfordítja a fejét, segíteni, amikor segítségre szorulót lát.
De ebben a rendszerben ezt nem lehet. Nem lehet a lepusztult szociális rendszerben, nem lehet a rendszerváltás óta egyre inkább szegényellenes kormányzatok és társadalom mellett, nem lehet az emberi értéket egyre kevésbé becsülő magyar vadkapitalizmus mellett.
Nem lehetett, pénz, jogszabályi eszközök híján, és végül ő lett az áldozat, az inárcsi volt rendőr és a rendszer áldozata. Ők ketten végeztek vele, ahogy korábban sok kollégájával is végzett a rendszer betegség, gyilkosság, kiégés vagy depresszió formájában.
Mert ez a magyar rendszer, amelyre oly büszkék vagyunk, magyar hősöket végez ki. Nap mint nap. Azokat a magyar hősöket, akik még próbálják egyben tartani a társadalmat, és akik ezáltal célpontjai lesznek azoknak a feszültségeknek, amiket az elfuserált döntéshozók szítanak.
Pedig lehetne máshogy. Tényleg loboghatna a zászló, és tényleg fogadkozhatnának a politikusok, hogy rendbe rakjuk, amit elrontottuk, újra eggyé és naggyá emeljük Magyarországot, a közösséget, újrarakjuk a szociális háló alapjait, és megteremtjük a megfelelő munkakörülményeket a segítéshez, a méltó megélhetést és elismerést a magyar hősök tízezreinek, akik saját magukat emésztik fel, hogy odaforduljanak, amikor mi elfordítjuk a fejünket.
