„A lovas rendőrök kivont karddal nekiugratnak a meglepett tömegnek és iszonyúan vagdalkoznak jobbra-balra. Nyomukban a huszárok, akikkel a lovak letipornak a földre, azokra rávetik magukat a gyalogosok és minden emberi érzés híján tobzódnak a brutalitásban. Iszonyú kavarodás támadt. Menekülő emberek kiabálása, sebesültek jajgatása, röpülő kövek koppanása tölti meg a levegőt.”

Így számolt be 1912. május 25-i számában a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) lapja, a Népszava a két nappal korábbi budapesti eseményekről, melyek mára vérvörös csütörtökként vonultak be a történelmi emlékezetbe.

1912. május 23-án, csütörtökön, az MSZDP felhívására százezernél is több munkás áramlott a külvárosi negyedekből a belváros felé, hogy az általános választójogért és a háborús készülődés ellen tüntessen.

A megmozdulás közvetlen kirobbantója az volt, hogy egy nappal korábban, május 22-én a képviselőház élére választották Tisza Istvánt, a parlamenti és parlamenten kívüli ellenzékkel sem kesztyűs kézzel bánó korábbi és későbbi miniszterelnököt, aki mellesleg a választójog kiterjesztésének nagy ellenzője is volt.

A közvetlen indokon túl azonban több mélyebb politikai kérdés is tüzelte az utcára vonuló munkásokat.

A választójog kérdése

A korban Magyarországon a lakosság alig 6 százaléka, csupán a társadalom módosabb rétegei rendelkeztek választójoggal, melynek következtében a százezres tagsággal rendelkező Szociáldemokrata Párt egyetlen parlamenti képviselővel sem rendelkezett. Bár a választójogi átalakítás évtizedek óta komoly politikai feszültségforrás volt a Monarchia magyar felén, a Tisza-párt dominanciája, illetve a bécsi udvar intrikái megakadályozták a helyzet megnyugtató rendezését. Kevesebb mint egy évtizeddel korábban például az udvar arra használta a kérdést, hogy éket verjen a Tisza ellenzékének összefogott tagjai közé, egymás ellen fordítva a kiegyezést elutasító függetlenségieket, illetve a választójogért küzdő polgári radikálisokat és szociáldemokratákat.

Nem véletlenül írta hát az MSZDP vezetőségének május 22-i kiáltványa:

„Az élethalálharc órája elérkezett. Meg kell mutatnunk, hogy nemcsak a gazemberek, hanem a becsületes emberek is erősek.”

Majd csütörtök reggel ráerősített:

„Ha a népjogokért folyó győzelmes tüntetés napjává fogjátok bátor és öntudatos fellépéssel avatni a mait: akkor a mostani nagy harcotok az utolsó is lesz, mert eredménye az általános választójog kivívása és a nép ellenségeinek összetörése lesz.”

Véderőtörvény

1912 tavaszán a Tisza-párt hadseregreformot szeretett volna átverni az országgyűlésen, az újoncok létszámának és a katonai kiadások növelésével. A függetlenségpárti ellenzék azonban kifogásolta, hogy az udvar közvetlen ellenőrzése alatt álló közös osztrák-magyar haderőben nem eléggé érvényesülnek a magyar szempontok, például a magyar nyelv nem használható, így ennek is újabb obstrukció, és Tisza erőszakos fellépése vetett véget.

A május 23-i munkásmegmozdulás a véderőtörvény ellenében is fellépett. A jogszabályt végül június 4-én erőltette át a parlamenten a házelnök, a feldühödött ellenzékieket pedig karhatalommal vezettette ki. Az egyik kivezetett képviselő, Kovács Gyula három napra rá az ülésteremben követett el sikertelen merényletkísérletet Tisza ellen.

„A lovas rendőrök eszeveszett vágtatással rontottak a tömegbe”

A vérvörös csütörtök eseményeit általában az Országház környékére szokás szűkíteni, pedig a rendőri erőszak, már korábban elkezdődött.

A belváros felé vonuló munkásokat a rendőrség több ponton próbálta megállítani, és sok helyen összetűzés alakult ki a munkások és a karhatalom erői között. Az Újpestről és Váci úti gyáraktól induló tömeget például a Ferdinánd-hídnál próbálták feltartóztatni, kardokkal és lőfegyverekkel támadva a békés menetre. Itt veszítette életét a nap első áldozata is, a 42 éves munkás, Holub Kristóf.

Hasonló forgatókönyv játszódott le az Alkotmány utcában is, ám itt elhúzódtak az események, ugyanis a tüntetők a Nagymező utcánál, a Podmaniczky utcánál és a Szabadság téren is barikádokat emeltek.

A nap végül 6 halálos áldozatot (5 munkás, egy rendőr) és többszáz sebesültet követelt.

A nap folyamán a kormánypárti politikusok statárium kihirdetését fontolgatták, és hangsúlyosan merült fel a szakszervezetek betiltásának, illetve a szociáldemokrata vezetők letartóztatásának gondolata is. Ezen reakciók hatására az MSZDP visszavonulót fújt, a 23-a délután, az összecsapások idején kiadott közleményében a pártvezetőség leszögezi, hogy Budapest munkássága

„nagyszerű forradalmi cselekedettel egyelőre megtett mindent, amit a proletárbecsület és a demokrácia nagy ügye ma követelt. Ezért azzal a szóval fordulunk most hozzátok, hogy e nagy és diadalmas csütörtök után fejezzük be harcunknak ezt a fejezetét fegyelmezetten és egységesen, mint ahogy kezdtük, és péntek reggel menjünk vissza mindnyájan a munkába.”

A felhívás azonban korántsem jelentette a tüntetések végét. Pénteken a gyárakba visszatérő munkásokat nem ritkán zárt ajtókkal fogadják a munkaadók, Angyalföldön sok helyen tüntetések alakulnak ki a gyárak előtt. A Váci úton újabb barikádok épülnek és a rendőrség újra a tiltakozók közé lövet. Ezzel párhuzamosan több tucat vidéki városban is népgyűlésekre, tüntetésekre kerül sor.

Utóélet

Azt ma már nehéz megállapítani, hogy az MSZDP vezetésének gyors visszavonulója, a rendőrségi túlerő vagy a rezsim szilárdsága miatt-e, de az biztos, a 1912-es májusi munkásmegmozdulás közvetlenül nem hozott politikai változást, az általános választójog első törvénybe iktatására pedig az úri Magyarország bukásáig, az őszirózsás forradalomig kellett várni.

Az addig hátralévő években azonban a kormányzat módszeresen üldözte a tüntetésen részvevőket, még a világháború kitörése után, 1915 nyarán is vontak eljárás alá és ítéltek elzárásra rongálás miatt olyan nőket és férfiakat, akik részt vettek a három évvel korábbi megmozduláson.