Politikailag aktív, NER-kritikus, középosztálybeli, nagyvárosi tiltakozóként hajlamosak lehetünk azt hinni, „mindenki tiltakozik”, hiszen szinte valamennyi barátunkat és ismerősünket velünk együtt tiltakozni látjuk. Barátaink és ismerőseink azonban társadalmi, gazdasági, demográfiai helyzetüket tekintve legnagyobbrészt olyanok, mint mi: politikailag aktív, középosztálybeli, városi tiltakozók. (Éppen ezért ők a barátaink, éppen ezért ők az ismerőseink.) Nem látjuk tehát, hogy e „mindenki” valójában csak a magyar társadalom egy kicsiny véleménybuborékja.
És ami ennél veszélyesebb: nem látjuk, hogy ezt nem látjuk.
Három példa:
Fővárosi lét: jelenleg a magyar állampolgárok körülbelül egyötöde él a magyar fővárosban. Politikailag aktív, NER-kritikus, középosztálybeli, nagyvárosi tiltakozókként kimondatlanul is azt gondolhatnánk: „a főváros az ország”. Nem is tévedhetnénk nagyobbat: ignorálnánk a pluralizmust, hiszen a magyar állampolgárok körülbelül négyötöde nem a fővárosban él.
Diploma: jelenleg a 15 évesnél idősebb magyar állampolgárok 20%-a rendelkezik felsőfokú végzettséggel, egyetemi vagy főiskolai diplomával. Politikailag aktív, NER-kritikus, középosztálybeli, nagyvárosi tiltakozókként (szinte „magától értetődő” módon diplomásként) azt gondolhatnánk: hazánkban jószerivel „mindenki” diplomás, hiszen saját köreinkben lényegileg ezt tapasztaljuk. Nem is tévedhetnénk nagyobbat: ignorálnánk a pluralizmust, hiszen a 15 évesnél idősebb magyar állampolgárok négyötöde nem rendelkezik felsőfokú végzettséggel.
Középosztálybeli élethelyzet: jelenleg a magyar állampolgárok körülbelül egyharmada él középosztályi életnívón. Politikailag aktív, NER-kritikus, középosztálybeli, nagyvárosi tiltakozókként azt gondolhatnánk: hazánkban „mindenki” ugyanígy él, hiszen a saját köreinkben ezt tapasztaljuk. Nem is tévedhetnénk nagyobbat: ignorálnánk a pluralizmust, hiszen a magyar állampolgárok kétharmada a középosztályi életnívónál rosszabb-bizonytalanabb körülmények között él. Közülük ráadásul közel négymillióan a szegénységi küszöbnek tekintett létminimum alatt élnek.
A középosztály Magyarországon – globális összefüggésben
A középosztály problémája nem magyarázható kielégítően az egyes országok összefüggésében, azaz a (nemzet)állami határokon belül értelmezett társadalmak értelmezési keretében. A középosztályi pozíciók a kapitalista világgazdaság globálisan szerveződő termelési és értékláncaiban elfoglalt pozíciók, következésképpen csak globális összefüggésben érthetők meg.
A tőkés világgazdaság termelési és értékláncai centrum–periféria szerkezetűek. A középosztályi pozíciók bősége ezért olyan világrendszer-pozícióban figyelhető meg, ahol a globális munkamegosztás során megtermelt érték viszonylag nagy része realizálódik. Ebből következően a „széles és erős középosztály” csaknem kizárólag a kapitalista világgazdaság centrumtérségeiben, „magországaiban” (core) alakulhat ki. Mindebből nem következik, hogy a kapitalista világgazdaság perifériáján (peremén) vagy félperifériáján (például Magyarországon) egyáltalán ne volnának középosztályi pozíciók. Az azonban igenis következik belőle, hogy
e (fél)perifériás helyzetű társadalmak középosztályai szükségképpen viszonylag szűkek és gyengék.
Ennek oka, hogy a globális termelési és értékláncban viszonylag kevés magas hozzáadott értékű pozíciót tudhatnak a magukénak.
Középosztály Magyarországon a rendszerváltás után
Az 1989–1990-es rendszerváltás utáni poszt(állam)szocialista–újkapitalista félperifériára (Közép-Kelet-Európára és – ezen belül – Magyarországra) vonatkozóan mindez azt jelenti, hogy e (nemzet)állami határok között értelmezett helyi társadalmakba a globális középosztály viszonylag vékony szeletei jutnak.
A helyi társadalmak viszonylag szűk és gyenge középosztálya ennek ellenére kellően informált ahhoz, hogy vagyonát, jövedelmét, életfeltételeit és életesélyeit centrummércével mérje, azaz a rendelkezésére álló erőforrások bővítését tudatos politikai-mozgalmi kezdeményezések formájában is kifejezésre juttassa. E helyi középosztály a világgazdaságban megtermelődő érték aránytalanul nagy részét realizáló centrum középosztályait tekinti mintának. Következésképpen a félperiféria középosztálya ugyanolyan vagyonra, jövedelemre, életesélyekre és életfeltételekre vágyik, amilyet utazásai és közvetett tapasztalatai alapján a centrum középosztályánál tapasztal.
Minthogy azonban lehetőségei szűkösebbek, saját felzárkózási törekvését a felzárkózás univerzális politikai projektjeként fejezi ki.
Az 1989–1990-es rendszerváltás a centrumhoz való felzárkózás, a „fejlett Nyugat” (konkrétabban Ausztria) utolérésének vágyát hintette el: legyen „jólét és szabadság”, „piacgazdaság és demokrácia”. A centrumgazdaságok 1973-as olajválsággal kirobbanó válsága, valamint ennek neoliberális kezelése (a „washingtoni konszenzus”) a félperiférián a jólét, a szabadság és a Nyugathoz történő kollektív felzárkózás illuzórikus formáiban jelentek meg.
A neoliberális áttörés dereguláló, privatizáló, megszorításokkal stabilizáló és a szervezett munkát leépítő politikái – melyek legemblematikusabb centrumpolitikusai Ronald Reagan és Margaret Thatcher voltak –
a társadalmi egyenlőtlenségek növekedését, a társadalomszerkezetek polarizálódását, széthúzódását eredményezték a centrumban és a félperiférián egyaránt.
A centrumközéposztályhoz felzárkózni kívánó lokális-félperifériás középosztályok önmagukat gyakran baloldaliként értelmező liberális frakciói felzárkózási várakozásaikat az új globális rend frissen megnyíló helyi vagy nemzetközi pozícióiban keresték. A poszt(állam)szocialista félperiféria válságban lévő államainak privatizált, deregulált és megszorításokkal stabilizált intézményes szerkezeteiben ott boldogultak, ahol tudtak. A külföldi működő tőkét behozó transznacionális nagyvállalatok menedzseri és szakértői pozícióiban, az állam és a médiarendszer apparátusaiban, a tudomány, a kultúra és a művészetek intézményrendszereiben, cégtulajdonosokként és középvállalkozókként, a nemzetközi vagy a nemzeti tőkének hasznos szolgáltatásokat nyújtó személyzetként igyekeztek megőrizni, illetve javítani helyzetüket. Tették ezt a kormányváltásokkal járó apparátuscserék különösen viszontagságos körülményei között.
Középosztály és középosztályi tiltakozások Magyarországon 2010 után
2006-tól kezdődően azonban megrázkódtatások sorozatát kellett elviselniük. A politikai képviseletüket ellátó MSZP–SZDSZ kormánykoalíció súlyos politikai válságba került (ennek látványos megnyilvánulás az őszödi beszéd és az azt követő tüntetéssorozat volt), 2008-tól pedig katasztrofális kormányzásukat a „begyűrűző” nemzetközi pénzügyi és gazdasági válság károkozása súlyosbította. 2009-ben a tétova kormányfőcserét az európai parlamenti választás sokkoló politikai eredményei homályosították el.
A formálódó nemzeti burzsoáziát képviselő, nemzetinek, kereszténynek, konzervatívnak és polgárinak mutatkozó új politikai erő 2010-ben megsemmisítő vereséget mért az addig regnáló, baloldalinak nevezett liberális kormányzatra. A Jobbik formájában megjelent és jelentős politikai képviseletre tett szert az ultranacionalista jobboldal, megkezdődött a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kiépítése, kialakult a centrális politikai erőtér.
A NER vezetői már az első hónapokban nyilvánvalóvá tették: a társadalom és a gazdaság újratermelésének rendjét az alapokig hatóan át kívánják alakítani.
Politikai képviseletén keresztül a nemzeti burzsoázia és a vele szövetséges jobboldali–nemzeti középosztály megkezdte ugyane középosztály baloldali és liberális frakcióinak kiszorítását korábbi pozícióiból.
A NER által megtámadott liberális középosztályi frakciók sérelmeiket „a demokrácia”, „a jogállam”, „a szabadság”, „a magántulajdon” és „a kapitalista piacgazdaság” sérelmeiként fogalmazták meg. Felzárkózási vágyaik politikai akadályozottságát, korábbi pozícióikból történő kiszorulásukat „diktatúraként”, „posztkommunista maffiaállamként” definiálták, valamint „a progresszió” és „a racionalitás” zátonyra futtatásaként általánosították és univerzalizálták. 2010 utáni tiltakozó akcióikkal még a középosztály nemzeti–jobboldali frakcióit sem voltak képesek meggyőzni. (Ez érthető is, hiszen ez utóbbiak az átalakulások nyertesei: pozíciókat és jelentős támogatást nyertek a NER-rel.) De nem tudták megnyerni a középosztályi életnívó alatt élő csaknem hatmillió magyar állampolgár támogatását és részvétét sem – ami szintén nem csoda.
A középosztály önmagát baloldalinak ámító liberális frakciói egészen egyszerűen nem voltak fogékonyak, és nem is váltak azzá a társadalom alsó kétharmadának-háromnegyedének egzisztenciális problémái iránt.
Mindez három példán keresztül illusztrálható. A nagyvárosi középosztály liberális frakciói érdemben nem emeltek szót
- a 2006 utáni megszorító csomagok alsóbb társadalmi csoportokra terhelése ellen;
- az alsó középosztály és az alsó osztály devizahitel-válságának kezeletlensége ellen;
- a munka törvénykönyvének átalakítása ellen.
Nem emeltek szót és nem szerveztek tiltakozásokat ezekben az ügyekben, holott ezek mind-mind súlyosan érintették a társadalom alsó kétharmadának életfeltételeit és életesélyeit. Túl azonban ezen, számos gesztussal el is idegenítették maguktól a középosztályinál bizonytalanabb-rosszabb életfeltételek között élőket. A népi felháborodást „populizmusnak” nevezve, a társadalmi egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat enyhíteni próbáló óvatos baloldali politikai intézkedéseket „osztogatásnak”, „egyenlősdinek”, „felelőtlenségnek” bélyegezve a középosztály liberális frakciói nem ismerték el a társadalom alsó kétharmadának sérelmeit és materiális igényeit. Ebből következően mindeddig nem jött létre olyan osztályszövetség vagy osztálykoalíció, amely kellő számú támogatót vonzva lehetségessé tette volna a Nemzeti Együttműködés Rendszerének leváltását. Amíg ez így marad, erre érdemi esély nem is lesz.
A középosztály liberális frakciói önmagukban túl szűkek és túl gyengék ahhoz, hogy elegendő szervezett kollektív erőt mutathassanak fel a NER leváltásához.
A jéghegy csúcsa
A 2010 utáni Magyarországon a Nemzeti Együttműködés Rendszerével szembeni tiltakozások döntő többségét a globális középosztály Magyarországra eső szeleteinek meggyengített-kiszorított liberális frakciója szervezte saját sérelmeinek kifejezésére. A tiltakozás e formái egyelőre képtelennek látszanak arra, hogy érdemi kapcsolatba lépjenek, szolidaritást vállaljanak és osztálykoalíciót, illetve osztályszövetséget kössenek a néppel (a magyar társadalom nem-középosztálybeli részével: alsó kétharmadával). E tiltakozások során a középosztály önmagukat baloldalisággal ámító liberális frakciói sérelmeiket a demokrácia, a jogállam, a szabadság, a progresszió és a racionalitás megtámadtatásaként értelmezik. A NER által létrehozott érdeksérelmekből csak a sajátjaikat, a jéghegy hatalmas testéből csak annak csúcsát látják – s tévesztik össze annak egészével.
Amíg ez így marad, a Nemzeti Együttműködés Rendszere megdönthetetlen marad.
