Akkora port kavart Pablo Iglesias, a Podemos főtitkárának és várandós barátnőjének, a szintén fontos pártfunkciót betöltő Irene Montorónak házvásárlási ügye, hogy a tagságnak kell döntenie arról, folytathatják-e:

„- Úgy gondolod, hogy Pablo Iglesiasnak és Irene Montorónak folytatniuk kell a főtitkári, illetve a parlamenti szóvivői posztjukon?

– Igen, folytatniuk kell.

– Nem, le kell mondaniuk a főtitkári posztról és a parlamenti szóvivői posztról, és vissza kell adniuk képviselői mandátumukat.”

Elvileg e megfogalmazás szerint szavazhat majd hamarosan az újbaloldali spanyol párt, a Podemos tagsága arról, hogy alkalmas-e két, feltehetően a legnagyobb médiafigyelemnek kitett vezetőjük arra, hogy továbbra is a fenti pozíciókat töltsék be, és ahogy a válaszból kitűnik, általában a szavazók képviseletére.

A konzultációt a két érintett jelentette be szombaton, miután néhány nap alatt óriásira dagadt a botrány házvásárlásuk körül. Az októberre ikrek születését váró pár 615 ezer euróért (azaz kb. 191 millió forint értékben) vett egy nagyobb házat Madridtól 40 kilométerre.

Az adásvételhez 514 ezer eurós jelzáloghitelt vettek igénybe, amelyet a tervek szerint 30 éven fognak fizetni, havonta kb. 1600 eurós részletekkel. Ehhez képest jelenleg mindketten a minimálbér háromszorosát keresik képviselőként, azaz kb. 2.200 eurót, a különféle tisztségeikkel több mint 6000 eurót elérő juttatásuk fennmaradó részét a pártnak adományozzák. (Iglesias ezen felül jogdíjakat is kap könyveiért, és van még több műsora is.)

A házvásárlás hírét egy ismert jobboldali propagandista újságíró 2015-ben alapított lapja, az okdiario publikálta múlt szerdán. A cikkből az is kiderült, hogy az ingatlan épített területe 268 négyzetméter, míg az egész telek 2000 körül van, medence és egy kisebb „vendégház” is tartozik hozzá.

A vásárlásra vonatkozó információk jelentős részét másnap megerősítették az érintettek közös közleményben, és a Facebookon, innen tudhatóak a hitelre vonatkozó részletek is. Arra is kitértek, hogy azért választottak egy, a fővárostól távolabb eső, kertes ingatlant, mert gyermekeiket szeretnék megkímélni attól, amiben nekik van osztályrészük. A paparazzik folyamatos zaklatásától, és attól, hogy a kutyasétáltatástól a születendő ikrek ultrahangos felvételéig (!) magánéletük intim részleteiről tudósít a média (különös tekintettel az okdiario-ra). Szóval „normális” gyerekkort szeretnének nekik.

Kétségtelen, hogy a Podemos általában is évek óta tartó ellenséges médiaössztűz alatt van, vezetői pláne, ez a sztori pedig napok alatt óriásivá duzzadt – miközben a legtöbb spanyol politikus lakása, gyerekei és magánélete nem kap ilyen figyelmet, és Iglesiásék nem követtek el semmi törvénytelent.

A történeten kapva kapott számos kormánypárti politikus, akiknek korábban el kellett viselniük, hogy Iglesias őket is ostorozta a privilegizált „kaszt” tagjaiként. Sokak fejében visszhangzanak olyan mondatai is a néptől elszigetelt kertes házakban élőkről, vagy a 600 ezer eurós luxusingatlanokról, amelyek többé-kevésbé a mostani helyzetre is ráillenek.

Iglesiasék a szavazással próbálják meg lezárni a polémiát, ami pl. pártjuk szövetségese, Ada Colau, Barcelona polgármestere szerint „bátor és becsületes döntés, bár talán túlzás”, ahogy szerinte a botrány is túlnőtt az ügy valódi jelentőségén. Bár kérdésre közölte, hogy ő nem vette volna meg az ingatlant, de azt is leszögezte, hogy ezek magánjellegű döntések, és az ő véleményét nem szabad fegyverként felhasználni a Podemos vezetői ellen.

Mások azt jelezték, hogy a tagság megszavaztatása ugyan legitimálhatja a párt, de egyúttal a felelősséget is ráhúzza az egész formációra. Tegyük hozzá, hogy a „nem” válasz talán radikálisabb, mint indokolt lenne: a két vezető képviselői mandátumát senki nem kérdőjelezte meg, a kérdés inkább az, hogy alkalmasak-e arra, hogy a mindennapokban ők legyenek a formáció legexponáltabb szószólói.

Ahogy a baloldali eldiario.es által megkérdezett szakértők és aktivisták reakcióiból is kiderül, a pár személyes döntésén túl, ami csak rájuk tartozik, több fontos politikai dilemma is felvetődik.

Nem véletlen, hogy a hír kényelmetlenül érinti a mozgalmat és szövetségeseiket is, nemcsak a szokásos szóvivők és szakértők többsége döntött a hallgatás mellett (bár akadt egyértelműen elítélő reakció is), de jó ideig nem is volt hivatalos kommunikáció az ügyben. (Tegyük hozzá: meglepő, hogy Iglesiasék nem számítottak rá, vagy legalábbis nem készítették fel a Podemost arra, hogy milyen lavinát indít el majd ez a hír.)

Spanyolországban, ahol a gazdasági válság kissé korábban, a monumentális ingatlanlufi kipukkanásával vette kezdetét 2007 körül, jelenleg újra látványosan romlanak a lakhatási esélyek: a Madridhoz vagy Barcelonához hasonló nagyvárosokban jellemzően az albérlet árak és a lakásárárak is nagyon felpörögtek: 9,4 szalékkal nőttek az első negyedévben (tavaly ilyenkorhoz képest pedig 4,5 százalékkal). A kamatárfolyam egyre többeket arra indít, hogy Iglesiasékhoz hasonlóan hitelből vegyenek inkább lakást.

Épp a Podemos terjesztett be nemrég szövetségeseivel együtt egy olyan törvényjavaslatot, amely lehetővé tenné, hogy a nagy áremelkedéssel sújtott negyedekben az önkormányzatok szabályozhassák az albérletárakat. Miközben a hosszú távú megoldás persze a közösségi tulajdonú lakások számának növelése lenne, ha Iglesiásék döntése mellett úgy érvelnek egyes vezetők, hogy ma a vásárlás a racionális, az politikailag téves útra visz.

Azon túl, hogy ez a „morális és ideológiai motorja minden ingatlanlufinak”, jelenleg százezreket fojtogatnak a mindennapokban az ingatlanárak, vagy lehetetlen számukra az önálló lakhatás, vagy épp a kilakoltatás szélén állnak. Ahogy Iglesiasék is elismerik, csak keveseknek adatik meg az a privilégium, hogy hozzájuk hasonlóan jussanak saját házhoz.

Eközben az ingatlanpiac és a pénzügyi szereplők összjátéka eladósodásra kényszeríti a lakosságot, és kérdés, hogy milyen hitelességgel tud szembemenni egy ilyen rendszerszintű probléma ellen a politikus, még akkor is, ha több éve aktív a lakhatási mozgalmakban, mint Irene Montoro, ha köztudott, hogy maga is a 30 éves eladósodás útját választotta.

Igaz, hogy kollektív megoldások hiányában, csak individuális utak maradnak, de félretehető-e a vezetők magánélete, ha az általuk képviselt mozgalmak éppen a közösségi megoldások szükségessége mellett érvelnek?

Igaz, hogy az albérletárak kizsákmányolóak, de ha Montoróék döntése azt igazolja, hogy „meneküljön, aki tud, ha megteheted, adósodj el, és vegyél saját lakást”, még akkor is, ha ezzel azt a megoldást választod, amely a legelőnyösebb a banknak, a „ragadozó pénzügyi alapoknak”, az ingatlanszektornak és a kormánynak.

Többen arra is felhívják a figyelmet, hogy a kiválasztott ház nem valami luxustelepen, bár kétségtelenül egy élhető környéken van, jó szolgáltatásokkal.

A fenti kérdésekre tehát hamarosan a tagság válaszolhat, de a személyeskedő ellenkampányt nehéz lesz megállítani. Egy szélsőjobbos párt ifjúsági tagozata már transzparenst tűzött ki a kerítésre: „Menekültek és házfoglalók welcome”, és nyolcvanezres tömeg szervezkedik Facebookon egy piknikre, amit Iglesiasék kertjébe hirdettek meg.

Frissítés: a csaknem félmilliós tagság vasárnapig szavazhat az ügyben.