Talán jobb időzítéssel nem is publikálhatta volna Nőügyek 2018 c. kutatását a Friedrich Ebert Stiftung (FES) budapesti irodája, mint most, nem sokkal azután, hogy Orbán Viktor bejelentette: „demográfiai súlypontú kormányzásra” készül. Bár a kutatás oroszlánrésze 2017 októbere és decembere között készült, így a szándékos időzítés gondolatát elhessegethetjük, az biztos, hogy bármilyen „demográfiai súlypontú kormányzás” előfeltétele, hogy ismerjük, mit gondolnak, milyen problémákkal szembesülnek azok az emberek, akiket a jövőbeni szakpolitikák egy jelentős része érinteni fog.
A FES „Nemek közötti igazságosság Kelet-Közép-Európában” című regionális programjának a vezetője, Kováts Eszter és Gregor Anikó szociológus által koordinált kutatásnak azonban ezen az aktuálpolitikai apropón túl is rengeteg tanulsága van.
Az átfogó problématérkép mellett ugyanis olyan kérdésekre is választ kapunk, mennyiben tekintik a magyar nők problémáikat a nemek közötti egyenlőtlenségek keretében, és hasonlít-e problémamegragadásuk a „nőügyekkel” foglalkozó politikai szereplők és civil aktivisták, jogvédők által használt nyelvhez.
A kutatás külön erőssége, hogy nem csupán kérdőíves felmérésen alapszik, hanem az 1000 főt (férfiakat és nőket egyaránt) megszólító felmérést egy hat fókuszcsoportból álló interjúsorozat előzte meg, és az itt felmerülő problémákból, kérdésekből rajzolódott ki a későbbi kérdőív. Az így kapott eredmények esetében tehát sokkal kisebb annak a valószínűsége, hogy a kutató fejében létező keretekbe kényszerülnek bele a megkérdezettek.
„Ha már szültél, az is hátrány, mert a kicsi gyerek beteg lesz, nem kellesz, ha szülés előtt vagy, azért nem kellesz.”
A fenti idézet egy szolnoki nőkből álló csoportos beszélgetésen hangzott el, és kiválóan adja vissza azokat a sokszor egymásnak ellentmondó elvárásokat, amelyekkel magyar nők szembesülnek nap mint nap.
A fókuszcsoportos beszélgetésekből kiderült, a résztvevők problémáikat nem kimondottan női problémaként fogalmazzák meg, de tudatában vannak annak, hogy leginkább nők szembesülnek velük.
Alapvetően két fontos problématerület rajzolódott ki, egyik a munka (termelés), másik pedig a gondoskodás (társadalmi újratermelés) világához kapcsolódik. Ezt két elkülönülő területként, a munka és az otthon világaként szokás megfogalmazni, de mint látni fogjuk, a kettő közti összefüggések nagyon erősek.
A beszélgetésekben leggyakrabban felmerülő problémák az idősgondozáshoz, a munka és gyereknevelés közti feszültségekhez, az egyedülálló anyák nehézségeihez kapcsolódnak. Külön hangsúlyt kapnak a „szendvicsgeneráció” problémái, vagyis azon 40-50-es éveikben járó nők nehézségei, akiknek vállát egyszerre nyomja az idős szülőkről való gondoskodás és a felnőttkor kapujában lévő gyerekek segítésének felelőssége is.
A résztvevők a munka és gondoskodás közti feszültségeket nem pusztán időmenedzselési kérdésként látják, hanem kibékíthetetlen ellentétként. Az „ideális munkavállaló” képébe ugyanis nem fér bele olyasvalaki, akinek gyerekekről vagy idősebb hozzátartozókról kell gondoskodnia.
„És a tévében is mondják, a nők nem vállalnak gyereket. Mire? Mire?”
A kutatás szerint a kormányzati kommunikációban előtérbe tolt demográfiai fókuszt egyértelműen teherként élik meg a magyar nők. A fókuszcsoportok mindegyikében előkerült a téma, a megítélése kifejezetten negatív volt, különösen a három gyerek bevállalásának sulykolása (emiatt ráadásul feszültség keletkezett az egy-és kétgyerekesek és a háromgyerekesek között, mivel az előbbiek igazságtalannak érzik, hogy az utóbbiak több támogatást kapnak az államtól).
Bár a beszélgetéseken résztvevők közül többen szeretnének több gyereket, nem érzik úgy, hogy a feltételek adottak lennének ehhez. „Én szeretnék gyereket, de nem tudom a hazai fizetésemből eltartani. Még a párommal együtt sem, aki egészen jól keres. És szülj három gyereket, 30 alatt négyet és ne legyen beteg… le kell adni a rokonokhoz vidékre, szoptatós dajkának?!” – tette fel egyikőjük a kérdést.
A gyerekvállalásnál legsúlyosabb akadályként a megélhetéssel kapcsolatos problémák merültek fel, a kormány kommunikációja és az állam által kínált valós segítség mértéke között pedig éles ellentmondást érzékelnek a kutatás résztvevői.
A családi pótlék alacsony összege rendszeresen előkerült, de a kérdőív alapján például a GYES/GYED utáni munkavállalás megkönnyítését, a munkáltatóval szembeni jogérvényesítés támogatását is az állam feladatának tartja a válaszadók többsége, melyet azonban az nem lát el megfelelően.
„A főnökök nem igazán tolerálják a gyereket, egyet sem, nemhogy többet, hiába van ez a nagy legyen három gyerekünk,” jelezte a miskolci fókuszcsoport egyik fiatalabb résztvevője. A kutatásból egyértelműen kiderült, hogy az anyaság és a munkavállalás között alapvető feszültség húzódik, mivel a nők tapasztalata az, hogy minél több gyerekük van, annál nehezebb munkát találni. Ráadásul emiatt a munkáltatónak is kiszolgáltatottabbak, hiszen kevésbé reális opció a munkahelyváltás, eközben pedig a főnökök gyakran nem megértőek a gyereknevelésből fakadó nehézségekkel szemben.
„Gyerekem nincsen, de mellettem kisgyerekesek vannak és ezt a munkáltatók nem veszik egyáltalán figyelembe. Hogy az a gyerek nem lehet beteg, ha az, akkor meg a szülő, ha otthon marad, és állítólag beteg a gyerek, és ahogy köpködi a szavakat a főnök, nevetséges. ‘Állítólag’. Ilyen van, ezt nem tolerálják,” mesélte az egyik budapesti résztvevő. Egy másik résztvevő szerint
„egy férfi főnök nem tisztel, ha ő csinálja a beosztást, nem fogja az ünnepeket nézni, és nem érdekli a gyerek betegsége, mert az ő családjában nem ő marad otthon, és azt sem tudja, mi az, hogy lázgörcs.”
A munkavállalással kapcsolatos nehézségeken a részmunkaidős foglalkoztatás sem segít sokat, mivel egyrészt kevés az ilyen munkahely, másrészt abból a bérből nehezebb is megélni. A kérdőív eredményei alapján a válaszadók 78 százaléka szerint a részmunkaidőt igazán csak a jó anyagiak között élő nők engedhetik meg maguknak. Emellett a válaszadók súlyos problémának érzékelték a bölcsődei férőhelyek hiányát is, valamint azt, hogy a bölcsődei, óvodai nyitvatartás nem illeszkedik az anyák igényeihez. Ezek a problémák különösen az egyedülálló anyákat érintik, akiket a válaszadók szerint közel sem támogat eléggé az állam.
A kifejezetten női problémák közt a legsúlyosabbnak a válaszadók a megélhetés után a munka és a magánélet összeegyeztethetőségét jelezték. Itt a problémák leginkább abból fakadnak, hogy
a nőket általában kettős teher sújtja: a házimunka és a gyereknevelés terhe párosul a munka terhével.
Ahogy az egyik résztvevő fogalmazott, „hazajövök munkából, főzök, és már megyek is a másikba.” Ez a kettős teher is akadálya lehet a gyerekvállalásnak, főleg, ha már a második vagy harmadik gyerekről lenne szó.
Ezen nyilván segíthetne – bár közel sem jelentene megoldást -, ha a párban élőknél a férfiak is ugyanannyira kivennék a részüket a háztartással és a gyerekneveléssel kapcsolatos feladatok elvégzéséből, de a kutatás szerint a magyarok a hagyományos nemi szerepeket nem kérdőjelezik meg. Ennek ellenére a válaszadók 74 százaléka egyetértett azzal, hogy „a férfiaknak több időt kellene a gyerekneveléssel tölteniük, még úgy is, ha ezért kevesebbet dolgoznak.”
A gyerekvállalás kapcsán a lakhatás is felmerült problémaként, főleg abból a szempontból, hogy kisgyerekkel nehezebb lakást találni. Emellett pedig a lakhatás megfizethetősége is központi kérdés.
„Akinek nincsen saját ingatlanja, nagyon nehéz… az albérlet az nagyon drága. Plusz rezsi, mi a párommal próbáltunk kalkulálni, ha külön élnénk, mi éhen halnánk, ha szeretnénk tartani az életszínvonalat, a gyereknek is mindent, akkor ez nem menne, harmadik hónapban jönne a hitel, eladósodnánk. És ez volna, ezért vagyunk a családi házban édesanyámmal,”
mesélte az egyik dombóvári résztvevő.
A szolnoki fókuszcsoport idősebb résztvevője az önkormányzati bérlakással kapcsolatos kálváriáját mesélte el: „Én, amikor 2004-ben elváltam, eladtam a lakásomat, keveset kaptam és hitelt vettem fel. Négy évig fizettem és 2009-ben megugrott, és GYES-en voltam, úristen, rezsit nem fizettem, mert a bankkal nem mertem játszani. És meghirdettem a lakást, eladtam és aztán be is adtam, önkormányzatit igényeltem. És 3,5 évig volt bent. […] Más egyedülálló, senkije sincsen, és csak azért, mert percenként nyal, van ismerőse, beadta a hónap végén a lakásigényt és következő hónapban költözött. Tehát, nem a háromgyerekes anyuka kap, pedig 7. éve volt munkaviszonyom egy munkahelyről, az sem volt, hogy tinglitangli. És ez sem számított, havi bérleti díj 11 ezer Ft kb, nem kaptam meg gyerekkel. Az önkormányzati lakás elvileg a gyerek miatt szól, egy egyedülálló meg megkapta.”
A problémák ellenére arra a kérdésre, hogy melyik párt képviseli leginkább a magyar nők ügyét, a válaszadók 23 százaléka a Fideszt jelölte, különösen a GYED/GYES-sel kapcsolatos intézkedéseiknek köszönhetően. Itt azonban érdemes kiemelni, hogy a válaszadók 55 százaléka véli úgy, hogy nincs olyan párt jelenleg Magyarországon, amely képviselné a magyar nők ügyét, tehát ehhez képest a 8 éve kormányzó Fidesz 23 százaléka nem túl fényes teljesítmény. Az meg elég egyértelműen kiderül a kutatásból, hogy mielőtt ilyen vehemensen szülesztené a nőket a kormány, érdemes lenne előbb a gyerekvállaláshoz és neveléshez szükséges feltételeket biztosítania.
„Az mindegy, hogy honnan jövök, meg kell oldani, meg kell, más nincsen, aki megoldja”
Már egy korábbi, a magyarok álmait, vágyait feltérképező kutatásból is világosan látszott, hogy a magyar társadalom jelentős részben a családi, baráti segítségnyújtásnak köszönhetően működik, az emberek jelentős része csak innen számíthat bármiféle támogatásra a hétköznapi megélhetésben és az álmaik megvalósításában is. Nem meglepő tehát, hogy a magyar nők is így mérik fel a helyzetüket.
A fókuszcsoportos beszélgetésekből már egyértelművé vált, hogy
a magyar nők leginkább saját magukra és családjukra számítanak. Legyen szó a gyereknevelésről, az idősgondozásról vagy a megélhetésről, nem igazán számíthatnak senki másra.
Az önkormányzati és magasabb állami szintekkel kapcsolatban teljes a kiábrándultság és szinte egyöntetű a meggyőződés, hogy támogatást innen csak a csókosok kapnak. A munkáltatókkal is hasonló a helyzet, őket ellenérdekelt felekként fogják fel, akik számára egy beteg gyerek vagy egy részmunkaidőben dolgozó alkalmazott hátrányokkal jár.
Helyi szintű, főleg anyasággal kapcsolatos civil szervezetek merültek fel még pozitív színben és többen a nők elleni erőszak esetén támogatást nyújtó NANE-t is említették.
A fenti mintákat a kérdőíves felmérés is megerősítette, sőt arra is rávilágított, hogy a válaszadók nemcsak a gyakorlati helyzetekben látják úgy, hogy a nőkre hárul problémáik megoldása, de akkor sem látnak alternatívákat, ha a kinek kellene segítenie kérdésre válaszolnak.
Tartósan beteg kisgyerek van a családban? Azoknak a megkérdezetteknek, akik már szembesültek ezzel a helyzettel, 77 százalékuk mondta, hogy női családtag segített. 67 százalék nyilatkozott így idős rokon ápolása esetén is. És hogy kinek lenne feladata segítséget nyújtani? A számok az összes megkérdezett (tehát férfiak és nők egyaránt) 72 százaléka szerint elsődlegesen a női családtagok feladata segíteni a tartósan beteg kisgyerek ápolásában, a gondozásra szoruló idős családtag esetében pedig 60 százalék vélekedik így.
Érdemes egyébként azt is hozzátenni, hogy a női válaszadók picivel többen gondolják úgy, hogy női családtagnak kéne a fenti helyzetekben támogatást adniuk, mint a férfi válaszadók.
Persze vannak olyan területek is, ahol sokkal hangsúlyosabb szerepet szánnának az államnak. Ám míg az előbbi példákban a konkrét valóság és az elvárások nagyjából megegyeznek,
az állam szerepvállalását illetően egyértelmű, hogy a valóság utcahosszal elmarad az elvárásoktól.
A GYES-t / GYED-et követő munkanélküliséget és álláskeresést megtapasztalók 26 százalékának női, 30 százalékának pedig férfi családtag segített, az államtól csak 24 százalék kapott segítséget. Pedig az összes megkérdezett 61 százaléka várna el valamilyen segítséget az államtól ezügyben. A párkapcsolaton belüli erőszak esetében a vezető szerepet szintén az államnak kellene ellátni a válaszadók szerint, a valóságban ez sokkal kevésbé történik így.
„A politika nem a családokkal foglalkozik, az saját magával.”
A politika világával szembeni bizalmatlanság a pártok megítélésében is megnyilvánul. Az összes megkérdezett 55 százaléka szerint nincs olyan párt, amely leginkább képviselné a nők érdekeit, második helyre, 23 százalékkal pedig a Fidesz futott be – érdekesség, hogy a Fidesznek olyan intézkedéseket is tulajdonítanak, mint például a családi pótlék emelése, amely valójában 2008 óta nem emelkedett. Az MSZP-t és a Jobbikot 5 százaléknyian, az LMP-t 4, a DK-t pedig 3 százaléknyian említették.
Olyan politikust, aki kiemelten foglalkozik a nők képviseletével csak 27 százaléknyian tudtak megnevezni, ebből a kis tortaszeletből azonban a legnagyobbat (32%, az összes megkérdezett 8,5%-a) Szél Bernadett szakítja. Őt Orbán Viktor, Novák Katalin és Kunhalmi Ágnes követik.
Tehát főként női politikust említenek. A női politikusok megítélése amúgy alapvetően pozitívnak nevezhető: az összes válaszadó csupán 1 százaléka gondolja úgy, hogy több női politikus negatív változást hozna a politikába.
28 százalék szerint jobbra fordulnának a dolgok, ha több női politikusunk lehetne, 40 százalék szerint nem okozna semmilyen változást, 8 százalék szerint pedig negatívat és pozitívat is.
A kutatás kiemeli, hogy 2007-ben ugyanerre a kérdésre, ugyanezekkel a válaszlehetőségekkel szinte százalékra pontosan ugyanez a megoszlás rajzolódott ki, viszont megváltozott az, hogy a pozitív változást feltételezők konkrétan milyen javulást látnának a több női politikusnak köszönhetően. Míg 2007-ben a két leggyakoribb válasz a hatékonyabb parlamenti munka, több és jobb döntések (25%), illetve a politikai hangnem változása (18%) volt, most a relatív többség (28%) azt remélné, hogy többet foglalkozna a politika nők helyzetével.
„A változások hátterében több tényező is állhat. Az elmúlt években a politika nagyszínpadán megjelenő női politikusok pártszínektől függetlenül gyakran karoltak fel nőket vagy azon belül is anyákat érintő kérdéseket, ezért változhatott a kérdés megítélése. Értelmezhető ugyanakkor a változás úgy is, hogy erősebbé vált a női politikusok irányába az a várakozás, hogy nőként képviseljék a nők ügyeit” -írja a kutatás.
Az állami szerepvállalás kapcsán konfliktusok is felmerülhetnek különböző társadalmi csoportok között – ez még hangsúlyosabb olyan helyzetekben, mint a magyarországi, amelyben a jóléti szolgáltatások folyamatosan szűkűlő erőforrásnak számítanak. Ilyen helyzetekben felmerül a jóléti sovinizmus jelensége is: a megkérdezettek 78 százaléka (a férfiak és nők egyaránt) gondolja úgy, hogy sokan igaztalanul vesznek igénybe szociális támogatásokat, és hogy inkább azokat kellene támogatni, akik ezt jobban megérdemlik – azaz vannak olyanok, akik ezekre érdemesebbek.
Három olyan csoport emelkedett ki, amelyet a válaszadók szerint az állam jobban támogat, mint amennyire igazságos lenne: a határon túli magyarok, a romák és az országban élő menekültek. A nagycsaládosok, a nyugdíjasok, a munkanélküliek és a gyerekes családok támogatását igazságos mértékűnek tartják, míg a szegény családok, a kisgyereket nevelő nők, a tartósan beteg kisgyereket nevelő nők és az egyedülálló anyákat a válaszadók szerint nem támogatja eléggé az állam.
„Ha valaki megcsúszik, nincsen kiút.”
A kutatás fókuszcsoportos és kérdőíves része is megerősítette, hogy a magyar nők életében, ahogy a társadalom egészében is a legsúlyosabb problémák a megélhetéssel és a munkahellyel, vagy annak hiányával kapcsolatosak. A kifejezetten nőket sújtó problémák közül
a legkomolyabb a gyereknevelés egyedülálló szülőként, különösen, ha tartósan beteg gyerekről van szó. A gyereknevelés tetemes anyagi kiadásokkal jár, amin a jól hangzó részmunkaidő sem segít.
Ezekhez a problémákhoz képest például a közelmúltban a közbeszédet uraló szexuális zaklatást és bántalmazást, de még a szülést és fogamzásgátlást is kevésbé, közepes mértékben tartják komoly problémának az emberek. Ezt a kutatás szerzői nem feltétlenül annak tudják be, hogy ezek a problémák nem, vagy kevésbé léteznek, hanem, hogy eltörpülnek a résztvevők és válaszadók egyéb, anyagi jellegű problémái mellett. De a fókusz hiánya azt is jelentheti, hogy az embereknek nincs nyelvük a tapasztalatuk megfogalmazására, vagy tabunak érzik a témát.
A kutatás alapján megállapíthatjuk, hogy
rendkívül fontos lenne a gondoskodást társadalmilag fontos értékként elismerni: a kiskorú, tartósan beteg, fogyatékos vagy idős hozzátartozót ápolók anyagilag több támogatásra, a gondoskodó szakmák pedig több megbecsültségre szorulnának.
Amíg a gondoskodásnak nem adottak a rendszerszintű feltételei, addig a fizetett munka és a gondoskodás közti feszültséget nem lehet csupán azzal feloldani, ha a családon belül a férfiak és nők által elvégzett feladatok egyenlőbben oszlanának meg.
A munka és a család ellentéte csak a munkavállalás feltételeinek megváltoztatásával oldódhatna fel: erőfeszítést kellene tenni azért, hogy az „ideális munkavállaló” képe megváltozzon, hogy a gondoskodás is beleférjen.
A nőjogi szervezeteknek célszerű lenne szorosabban együttműködniük a munkavállalással foglalkozó szervezetekkel (szakszervezetek, a fogyatékos gyereket nevelő anyák, nőközpontú szülési ellátásért küzdők, ápolónők, bölcsődei dolgozók mozgalmai), valamint támogatni kellene olyan kezdeményezéseket, melyeken keresztül „a különféle helyzetű nők találkozhatnak, tapasztalatot cserélhetnek és megfogalmazhatják speciális szükségleteiket és érdekeiket.”
És ahogy a kutatást összefoglaló jelentés fogalmaz:
