Milyen tényezők vezettek a Fidesz-KDNP elsöprő sikeréhez, és miért nem tudott az ellenzék több szavazót megszólaltatni?

Mivel csak gyér aktivistahálózattal rendelkeznek, természetes, hogy az ellenzéki pártok jobbára csak a sajtón keresztül tudtak eljutni az emberekhez, így jórészt csak ennek slágertémáival juthattak nagyobb felülethez.

Kérdés, próbálkoztak-e egyáltalán azzal, hogy maguk tematizáljanak, és programmal, jövőképpel és narratívával szolgáljanak.

A Jobbik

Nyilvánvaló és szomorú tény, hogy a Jobbik 2010-ben a „cigánykérdés”-sel tudott tematizálni, és jórészt ennek köszönhette, hogy erős középpártként jutott a parlamentbe. 2015-től azonban a Fidesz egyre szélsőségesebb irányba fordult, és így kiszorította pozíciójából a Jobbikot, amely kénytelen- kelletlen középre húzódott. Nem is igen tehettek mást, jórészt átvették az ellenzéki sajtó slágertémáit.

Igazán csak egy új ötletük támadt, a bérunió. Persze, jól hangzik, hogy emeljük a béreket a négyszeresére! Valójában azonban ez a programpont semmilyen konkrét intézkedésre nem kötelezte volna a kormányukat, legfeljebb arra, hogy időnként beszólogasson Brüsszelnek, hiszen a bérkérdés problémáját feltolta volna az uniós döntéshozatal szintjére.

Az összefogás témára rá tudtak játszani annyiban, hogy elmondhatták: mi vagyunk a legerősebb ellenzéki párt, szavazz ránk, ha kormányváltást akarsz! Ez a taktika vidéken járt számukra némi haszonnal, mert így más ellenzéki pártoktól el tudtak szívni szavazókat, de új ellenzéki szavazókat ezzel sem tudtak hozni.

Az MSZP

Az MSZP Botka miniszterelnök-jelöltségével indított. Ő „a baloldal” gyurcsánytalanítását hirdette meg, és a „Fizessenek a gazdagok!” szlogenjét. Önmagában jó húzás volt mindkettő, és ez meg is mutatkozott a párt népszerűségének néhány hónapig tartó növekedésében. A szlogen mögé viszont oda kellett volna tenni egy kidolgozott programot is, és világosan meg kellett volna mondani, hogy kinek, mennyit, hogyan, miből. Mert  jóléti ígéretek ma már nem hihetők, ha az adott párt nem vállalja fel komoly érdeksérelmek okozását is! De Botka ezt nem vállalta fel.

Az általa meghirdetett luxusadó csak a jóléti intézkedések költségeinek 10%-át fedezte volna, ahogy erre Pogátsa Zoltán, – a Botka által felkért gazdasági szakértő – is rámutatott. Az például fel sem vetődött, hogy a tőke profitját vagy a cégek vagyonát jobban meg kéne adóztatni.

Botka inkább belement egy kilátástalan párharcba Gyurcsánnyal. Ennek következménye szükségszerűen e pártok szavazótáborának csökkenése lett, hisz a választók nem szeretik az egymással foglalkozó ellenzéki pártokat.

Botka lemondása után a súlyos válságba süllyedő párt előbb kötött egy megállapodást a DK-val a választókerületi koordinációról, majd egy másikat a Párbeszéddel, és Karácsony lett az új miniszterelnök-jelölt. Mindkét lépés szükségszerű volt, de hatalmas stratégiai hiba volt a sorrendjük.

Előbb meg kellett volna erősíteniük a párt maradék pozícióit az új miniszterelnök-jelölttel, és csak ez után, már jobb helyzetből alkudozni Gyurcsánnyal. Így viszont akkor kellett megállapodniuk Gyurcsánnyal, mikor a párt a mélypontján állt, és ezért túl sok körzetet kellett a DK-nak átengedni.

Ezzel legalább 30 vidéki körzetről lemondtak már decemberben, hisz az nyilvánvaló kellett, hogy legyen: a DK-nak vidéken zéró esélye van egyéni győzelmet szerezni.

Bár Karácsony pajzsraemelése és a közös lista összetákolása viszonylag gyorsan megtörtént, a közös kormányprogram meghirdetése szinte az utolsó pillanatig váratott magára. Csak két héttel április 8. előtt történt meg.

Való igaz, hogy az MSZP ezidáig még sosem vállalta be egy ennyire progresszív program támogatását, melynek számos eleme ráadásul az LMP korábbi programjából volt ismert (minimumjövedelem, sávos rezsiárak, zöld ügyek). Karácsony idővel még a „Miből?” kérdésre is igyekezett válaszolni, és terveinek megvalósítása komoly érdeksérelmeket okozott volna az uralkodó osztálynak (oligarcha adó, offshore adó ill. a nagyobb cégek profitjának nagyobb adóztatása), igaz, az újraelosztásról konkrét számokat nem láthattunk. Hiányzott az is, ami Botkánál megvolt, az ütős szlogen. És persze az idő.

Két hét ugyanis nem lehet elég a többség számára új program megismertetésére. És ez a két hét sem az új tematizálási kísérlettel telt, hanem tovább folyt az adok-kapok a visszalépések ügyeiben. Így nyomás alá lehetett helyezni ugyan a kisebb pártokat, és el lehetett érni, hogy sok választó átszavazzon az esélyesebb, szoci jelöltekre. Ezzel meg lehetett nyerni a budapesti körzetek nagyobb részét. Vidéken viszont csak a bizonytalan szavazók megnyerésével lehetett volna bármit is elérni, ehhez viszont édeskevésnek bizonyult az, hogy bebizonyítjuk: mi összefognánk, csak a többiek nem akarnak.

Akarva-akaratlanul tehát a kampány végén az MSZP-P az összes, nem budapesti körzetről lemondott, leszámítva Pécset és Szegedet. Valószínű, hogy sok-sok listás szavazatot is elvesztettek ennek következtében.

Az LMP

Az LMP 2010-ben számos új témával került be a parlamentbe (fenntarthatóság, részvételi demokrácia, szociális problémák új, progresszívabb megközelítése). Tapasztalniuk kellett azonban, hogy az ilyen témájú felvetéseik csak nagyon ritkán kerülnek be az ellenzéki sajtóba, és azt is, hogy saját szavazótáboruk (amely jórészt a felső-középosztályból került ki) sem túl fogékony minderre, mert problémaérzékelését az ellenzéki sajtó határozza meg, ráadásul még inkább ellenérdekeltek is anyagilag az LMP programjának végrehajtásában.

Dönthettek volna úgy, hogy az MSZP-től balra pozícionálják magukat és az alsó-középosztály és  a kétkezi dolgozók felé próbálnak meg nyitni. Ezzel azonban  csak 2012-ben, egy népszavazási kezdeményezéssel próbálkoztak meg.

Ennek kudarca és a pártszakadás után a centrumba, az MSZP és a Fidesz, legvégül pedig az MSZP és a Jobbik közé navigálták magukat.

2018-ra a programjukban alig maradt progresszív elem, maximum a lózungok szintjén, gondosan kerülve bármilyen érdeksérelem okozásának felvállalását. Önálló tematizálással a mostani kampányban még csak meg sem próbálkoztak. A marketingteljesítményük viszont sokat javult, ez (és más pártok, főleg az MSZP hibái) hozott nekik valamivel több, mint +1%-ot.

Lehetett volna ez több is, mivel végül a többi ellenzéki párt sem volt képes a tematizálásra. A folyamatosan erősödő összefogás-kórus viszont belső válságba sodorta a pártot. Miután ugyanis  fokozatosan feladták korábbi témáikat, melyek érdemben is megkülönböztették az LMP-t a riválisaitól, legfőbb politikai identitásképző faktoruk a Gyurcsány-utálat és az MSZP-vel való közösködés elutasítása maradt. A párt egy része ezért sikeresen megfúrta a koordinációt az MSZP-vel és a DK-val. Közvetlenül ennek következménye lett a kétharmad.

Mert ha már nem lehetett igazán másról szó az utolsó másfél hónapban, mint az együttműködésről (és ezért a bizonytalanokat egyik ellenzéki párt sem tudta megszólítani), akkor legalább a koordinációban rejlő lehetőségeket kellett volna maximálisan kiaknázni, és a budapesti körzetekben megverni a Fideszt. Persze ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy épp a másik oldal is visszaléphetett volna egyoldalúan a gyengébb LMP-s jelöltek javára a vitatott budapesti körzetekben, ha már tényleg a haza üdve az első. Csak hát ilyen fokú önzetlenségre a magyar politikatörténetben nemigen találunk példát, 1990 után pedig biztosan nem.

A DK

Ami a DK-t illeti, ők jórészt leragadtak a slágertémák egyikénél-másikánál (korrupció és Európa). De egy dologban nekik sikerült tematizálni, sajnos. Ez a határon túli magyarokkal, ukránokkal, románokkal szembeni xenofób hangulatkeltés volt. Ennek „hozadéka” természetesen szintén zéró volt – a Fideszt ezen a pályán megverni ugyanis lehetetlen. Ezt valamennyire még a Jobbik is felismerte, Gyurcsány nem. Annyi eredménye esetleg mégis lehetett mindennek, hogy egy kevés bizonytalankodót még az MSZP-P-től is elriasztott, akaratlanul is az LMP-t segítve. Karácsonyék részéről hiba volt, hogy nem határolódtak el  Gyurcsányék  xenofób kampányától, de ez a végeredményt sokban nem befolyásolta.