Azok, akik 1968 májusának szellemét kárhoztatják, és többek között az individualizmus vagy akár az ultraliberalizmus terjedéséért teszik felelőssé Franciaországban, jól tennék, ha megnéznék közelebbről a tényeket, javasolja Thomas Piketty. Ugyanis az ötven évvel ezelőtti május épp ellenkezőleg, egy olyan időszak nyitánya volt, amely során jelentősen csökkentek a társadalmi egyenlőtlenségek az országban.

A közgazdász friss blogbejegyzésében előbb az 1945-67 közötti korszakot tekinti át, amely jelentős gazdasági növekedést hozott, de egyúttal a korábbi évtizedekben megcsapolt egyenlőtlenségeket is újratermelte.

A felső tized nemzeti jövedelemből való részesedése, ami alig 31 százalék volt 1945-ben, 1967-re 38 százalékra emelkedik. Az újjáépítésre koncentráló országban az egyenlőtlenségek kérdése másodlagosnak tűnik, hiszen azokat nemcsak a két háború rombolása és az infláció csökkentette, de a felszabadulás után bekövetkező politikai átalakulások is, így a társadalombiztosítási rendszer bevezetése, az államosítások vagy a bérpolitika.

Az ötvenes-hatvanas években viszont, egy erősen produktivista rendszerben, a középvezetők, mérnökök jövedelme jóval gyorsabb ütemben emelkedik, mint az alacsony és a közepes bérek; az 1950-ben bevezetett minimálbér nem nagyon nő, és idővel teljesen leszakad az átlagbértől.

Az egyenlőtlenséget fokozó tényező az erősen patriarchális társadalom is, amelyben a bértömeg 80 százaléka a férfiaknál landol, a nőknek kiutalt társadalmi szerepek után nemcsak fizetés nem jár, de a pénzügyektől is távol tartják őket.

Mindebben fordulatot hoznak 1968 mozgalmai és sztrájkjai. A de Gaulle elnök által aláírt grenelle-i megegyezés, amely a huszadik század (egyik) legjelentősebb sztrájkja nyomán született a munkaügyi minisztériumban, többek között 20 százalékkal emeli a minimálbért. A következő években, egészen 1983-ig minden kormány jelentős emeléseket eszközöl majd, ekképp lehetséges, hogy

a minimálbér vásárlóereje ebben az időszakban nem kevesebb mint 130 százalékkal növekszik, míg az átlagbér kb. 50 százalékkal

(az előző 28 évben alig 25 százalékos volt az előbbi emelkedés, miközben az átlagbér megduplázódott).

A legalacsonyabb bérek húzó hatására a bértömeg jelentősen emelkedik, miközben a tőkejövedelmek részesedése a nemzeti jövedelemből kisebb lesz – ezzel egy időben csökken a munkaidő is, és hosszabb lesz a fizetett szabadság.

Ez a trend egészen 1982-83-ig tart, amikor irányt vált a két évvel korábban megválasztott François Mitterrand köztársasági elnök és szocialista kormánya. Piketty szerint ekkor kellett volna új eszközöket kitalálni az egyenlőtlenségek további csökkentése érdekében, pl. több hatalmat adni a dolgozóknak a vállalatokban, masszívan befektetni az oktatásba az egyenlőség érdekében, univerzális tébé- és nyugdíjrendszert kialakítani, vagy az Európai Unió szociális-fiskális reformján dolgozni.

Nem egészen így történt, sőt, a megszorítási fordulat okaként éppenséggel az EU-ra mutogatott a kormány, pedig a bérnövekedés gátja inkább a gazdasági szükségszerűség volt, mint az uniós konstrukció.

Az évtized végétől ráadásul a francia szocialisták jelentősen hozzájárultak a fiskális dömpingnek nevezett uniós folyamathoz, azaz ahhoz, hogy az államok az adók csökkentésével versenyezzenek egymással, pl. a társasági adó megnyirbálásával. Az 1992-ben aláírt Maastrichti szerződéssel pedig egy politikai kormányzás nélküli, pusztán monetáris és kereskedelmi unió jött létre.

Egy állam, demokrácia és szuverenitás nélküli pénznem, amely a 2008-as válság nyomán tragikusan bizonyította, hogy mennyire törékeny, és maga is hozzájárult az elmúlt évtized recessziójához, amiből épp csak kezdünk kilábalni.

Ha ma a szociáldemokrácia súlyos válságban van, az Piketty szerint elsősorban a befejezetlen internacionalizmusnak köszönhető. Ez közelebbről azt jelenti, hogy a 20. század egyes szakaszaiban, és különösképpen az ötvenes és nyolcvanas évek között a nemzetállamok sikeresen hoztak tető alá egy új kompromisszumot tőke és munka viszonyában.

Ennek voltak tagadhatatlan vívmányai, de akadtak sérülékeny pontjai is, hiszen a nemzeti politikák mozgásterét egyre inkább szűkítette a nemzetközi konkurencia.

A megoldás azonban nem az, ha a szociáldemokrácia hátat fordít 68 szellemének és a társadalmi mozgalmaknak, hanem épp ellenkezőleg: ha ezekre támaszkodva dolgoz ki egy új programot, amely nemzetközi keretben száll szembe az egyenlőtlenségekkel.