Lehet tüntetni a demokráciáért.

A fejlett nyugaton úgy szokták, ahol elviekben demokrácia van (valójában: tőkeuralom és parlamenti bábszínház, széthulló jóléti állam, munkanélküliség, nyomor, halandóság, fasizálódás és feltörő idegengyűlölet), hogy az emberek élnek az érdekérvényesítő erejükkel. Használják a meglévő struktúráikat (a pártokat, a szakszervezeteket), folyamatosan foglalkoznak a közös ügyeikkel, megszervezik magukat, állandó vitát folytatnak egymás között és a sajtóban (melyet gyakran saját zsebből, szakszervezeteik vagy intézményeik révén, nem pedig hirdetői alamizsnán tartanak fenn) arról, hogy milyen világot is szeretnének.

Persze ezek sincsenek korántsem rózsás helyzetben, sőt: de a hazai diskurzusból rendszerint kimarad, már amikor a felelős állampolgári magatartásról és hozzáállásról beszélgetünk, hogy

ez nem egyszerűen mentalitás kérdése, hanem létező intézményeké is, amelyek fenntartása, és a mozgalmi hagyományok ápolása révén alakul és élhet az ellenállás kultúrája.

Minden állami akciót ahhoz mért állampolgári ellenreakció követ: tüntetés és sztrájk, gyakran rombolás, nem csak szimbolikus ügyek mentén, hanem a materiális dolgok kapcsán (munkajogok, lakhatás, környezetrombolás) főként.

A hátország aktív, az értelmiség, az egyetemek, az állampolgárok és még az utolsó zsákfalu népe is részt vesz ebben a vitában, amely mozgalommá formálódik, s követelései kikerülnek az aktuális szónokon keresztül a tüntető tömeg előtti színpadra.

Mindez Budapestről persze nem látszik: a tájékozottság magabiztossá tesz, de itt elég csak magabiztosnak lenni. A város, amely belekergette magát abba az illúzióba, hogy eleget tett a változásért, ezért a változásnak jönnie kell, most történelmi lehetőség előtt áll: április nyolcadikán valami véget ért, s kezdhetnénk valami újat.

Valamit, ami összefogná a magyar népet.

Elkezdhetnénk beszélgetni arról, hogy mit is akarunk ebben az országban csinálni, és elkezdhetnénk szerveződni azért, hogy lezáruljon a kulturális alapon megosztott táborok és szimbólumok uralta korszak, és végre arra fókuszáljunk, hogy hogy is élünk, és hogy miről szeretnénk, hogy szóljon a politika.

Ehelyett liberális aktivisták vezetik a No pasaran! molinó mögött vonuló jobbikosokat az oktogoni goabuliba  —  abszurd rendszernek abszurd ellenzék. A tüntetés belesimul a tavaszi zsongásba, a turistáknak szelfi-alapanyag, legény- és leánybúcsúk fonódnak a szövetébe gond nélkül, a boltosok agyfaszt kapnak, majd ha lement az össznépi búsulás, akkor a szkinhed lever egyet a sétáló anarchistáknak.

Ilyen ez a posztideológikus koalíció (leánykori nevén: neoliberális). Színtiszta látszat, amely kényszeresen alkalmazkodik a NER terrorsajtója által ráerőltetett kerethez („Erőszakosak lesznek!” szól a vád: „Juszt se!” szól a szervező).

Szimbolikusan tüntetünk a demokráciáért, noha a szervezés esetleges, s a sajtó tapsol a posztideológikus Márki-Zay Péternek, aki meghirdeti az Együtt 2.0-át, csak most jobboldali-liberális (és náci) színezetben, hogy megküzdjön a jobboldali-konzervatív (és náci) kormánnyal, amelynek legújabbkori bűne, hogy súlyosan kirekesztő, aki nincs velünk, az ellenünk van alapon, melyre a válasz: aki nincs velünk (a hősök) azok kollaboránsok (azaz: a Fideszre voksolók és nem szavazók, vagyis az ország ⅔-a).

(Megkapom majd ezért biztos én is, hogy titkon a Fidesz zsoldjában állok, dacára annak, hogy velem akarják kifizettetni a Sándor-palota teljes mázolását lassan.)

A demokrácia-harc szimbolikus keretéből  az lenne a konstruktív kilépés, ha beindulna egy valódi önszerveződés, egy hosszú beszélgetés, a nem látványos aprómunka, ami egy rendszerváltásnak az elengedhetetlen kelléke, s amely be tudná csatornázni mindazokat a tapasztalatokat, amik az elmúlt harminc(!) évben felgyűltek a rendszerünk kapcsán.

Ez lenne az alapfeltétel: megszabadulni a szimbólumok uralmától, és alárendelni őket a céljainknak, a felismerésnek, hogy az érdekeink és a sorsunk közös abban, hogy mennyit, hogyan és kinek is dolgozunk, és milyen a viszonyunk a megválasztott képviselőinkkel (azaz: alattvalók leszünk vagy sem).

Ez a nem látványos aprómunka kellene ahhoz, hogy azok az intézmények és mozgalmak felálljanak, amik támogatni tudnának egy valódi demokratikus működést (a parlamenten belül és kívül is).

Ehelyett: kövess minket Facebookon, lájkold az oldalunkat, írj nekünk e-mailt, mi meg majd képviselünk téged, megülve a képviseleti rendszer temetését — s majd biztos transzparens lesz az, hogy miféle szortírozó mechanizmus szórja majd ki az új többség képbe nem illő hangjait.

Jegyezzük meg, hogy a NER-rel szembeni indulat és gyűlölet nem szimbolikus. Emberéletek százezrei száradnak e rendszer lelkén, nem az absztrakt lopások, hanem a szisztematikus rohasztás és az intézményesített gonoszság miatt, az egészségügytől kezdve az oktatáson át a lakhatásig, minden területen, ahol az államnak a dolga az volna, hogy az állampolgárt védje, ehelyett azonban csak hasznot hajt belőle a kormányközeli csókos-tőkés réteg.

Ez az indulat, ha nem lenne foglyul ejtve az elnyomás fifikás függési viszonyaiban, törne-zúzna-aprítana, gyújtogatna és akasztana, mert akinek elvették az életét, az nem lesz rest elvenni másét bosszúból: s bár közös érdekünk, hogy ez az indulat csillapítva legyen, olyan módon, hogy egy konstruktív építkezésbe lehessen becsatornázni, most megint az lesz, hogy valakik ráülnek a puskaporos hordóra, dorgálják a népet jogos haragjáért, jó modorra intenek, és remélik, hogy ha egyszer felrobban, őket majd nem röpíti a levegőbe.

Április nyolcadikán valami véget ért. A korszak, amelyben a legkisebb rossz jobb, mint az aktuális főgonosz, s ezért kívánatos igazodni a jólértesült (liberális) közvéleményhez (mely hangadóinak zöme félművelt holdkóros, csak valami rejtélyes oknál fogva kaptak egy megafont) lezárult.

Kipróbáltuk, nem jött be, s ildomos volna elgondolkodni a miérteken, hátrébb lépni egyet-kettőt, hagyni, hogy kibontakozzon valami új. Az lenne az igazán történelmi tett.

S ez az, amit épp elszalasztunk.

Tort ül a téboly.