„Kéne néhány bátor nő.”

2015 tavaszán, egy zárt körű beszélgetésen Orbán Viktor állítólag azzal magyarázta, hogy Magyarországnak a Fidesz-KDNP kormányzása alatt nincsenek női miniszterei, hogy a magyar politika alapvetően a folyamatos karaktergyilkosságra épül, ami olyan brutális helyzeteket teremt, amiket a nők nem bírnak – bár véleménye szerint azért néhány bátor nőre azért szükség lenne, de érdemes például megnézni, hogy „szegény Lamperth Mónika” (aki egyébként belügyminiszter és önkormányzati miniszter is volt a szocialista kormányok idején) „mit kapott”. Arról a miniszterelnök sajnos nem emlékezett meg, hogy Németh Lászlóné, aki 2011 és 2014 között a második Orbán-kormány nemzeti fejlesztési minisztere volt, és akinek Simicska Lajos kegyvesztettsége után kellett távoznia a porondról, mit kapott…

Azonban úgy tűnik, hogy a miniszterelnök szerint ezek a brutális idők véget értek, mert az előző ciklushoz képest egy nőt, Bártfai-Mager Andreát javasolja a nemzeti vagyon kezeléséért felelős tárca nélküli miniszternek (a teljes lista itt megnézhető, túl nagy meglepetések az elmúlt napok folyosói pletykáihoz képest nincsenek).

Legyünk őszinték: elég szomorú, hogy ma, amikor a magyar kormány nyilvánosságra hozta, hogy milyen miniszterekkel tervez a következő négy évre, ezt eredményként kell elkönyvelnünk. Pedig így van.

Bártfai-Mager Andrea kinevezése ugyan kozmetikázza azokat a siralmas nemzetközi adatokat, ahol rendre a sereghajtók közt végzett eddig Magyarország, a női politikusok, pláne a miniszterek tekintetében, de azért még mindig fényévekre vagyunk a nemek közti egyenlőségtől a politikában (is). Jelenleg az Interparlamentáris Unió (IPU) listáján Magyarország a maga 10,1 százalékos képviselőnői arányával a 199 fős országgyűlésben a 158. helyet foglalja el (az első helyen egyébként Ruanda áll, ahol a képviselők 63 százaléka nő).

Sajnálatos, de semmiképp sem meglepő ez, főleg, hiszen (mi lehetne ennél beszédesebb?) a magyar miniszterelnök még nőnap alkalmából is az Országház konyhájába megy, ha asszonyszemélyeket akar felkutatni virágátadási céllal, máshol eszébe se jut keresni őket, abban a batárnagy épületben…

Mondjuk mást nem is nagyon várhatunk egy olyan miniszterelnöktől, aki saját bevallása szerint nőügyekkel nem foglalkozik (itt ugyebár Szemerkényi Réka washingtoni magyar nagykövetről volt szó), aki úgy véli, hogy a nőknek még annál is több tiszteletet adnak a férfiak, mint amennyi kijár, és aki állította nemrég, hogy

„az egész európai kultúra arra épül, még ha mi férfiak nem is vagyunk e tekintetben hibátlanok, de mégiscsak arra épül, hogy a nők és férfiak közötti egyenjogúságot elfogadjuk.”

Ja, és aki a demográfiai alapú kormányzás első lépéseként azt villantja fel, hogy szeretne megállapodást kötni a magyar nőkkel – hogy ugyebár szüljenek már, a magyar jövő érdekében, mert nyilván ez a nők felelőssége, az ő dolguk, rájuk kell helyezni ezt a nyomást, senki másra (tegye fel a kezét bátran, aki a miniszterelnökkel szeretne gyermekvállalási ügyben fausti alkut kötni!).

Addig is bízzunk benne együtt, hogy Bártfai-Mager Andreának jobb sora lesz, mint „szegény Lamperth Mónikának” – bármit is takarjon ez.