A cím parafrázis: Borbély Szilárd gyönyörű regényének, a Nincstelenek alcímének parafrázisa. A regény szereplői a hatvanas-hetvenes évek Szatmárának mélyszegénységben tengődő elveszett alakjai. Azok, akiket már a reménytől is megfosztottak, és akiknek ennélfogva vesztenivalójuk sincsen. Ezek az identitásukat vesztett (anti)hősök, magyarok, ruszinok, katolikusok, zsidók, ateisták, hívők, munkások, parasztok, kommunisták és nem kommunisták életük (és a regény) zárt teréből csak egy helyre menekülhetnek: saját belső fantáziavilágukba, ahol „emlékeket képzelve maguknak” még fellelhetnek valamiféle emberhez méltó, szabad életet. A könyv gyermekelbeszélője hiába is várja a Messiást, hiszen helyette csak Mesijás, a szelíd falubolondja jön el újra és újra, hogy a családtagok hogyléte felől érdeklődjön.
Borbély nincstelenjei mintha az ellenzéki tüntetések sokpólusú közönségének archetípusai lennének. Azoké, akik a reménytől megfosztva, kétségbeesetten várják saját messiásukat, hogy helyette csupán jóindulatú Messiás-előzeteseket kapjanak, akik mintha csak azért hoznák el időről időre a megváltás ígéretét, hogy utána rendszerint ugyanolyan gyorsan, és minden következmény nélkül tűnjenek el a feledés homályában. Az elmúlt nyolc év civil-ellenzéki megnyilvánulásainak ikonikus alakjai, Sándor Mária, Pukli István, Gulyás Márton, Gulyás Balázs, de akár Bajnai Gordon, Árok Kornél és Kónya Péter is az összefogás ideájával, a megbékélés igényével, egy új pólus ígéretével léptek hol kisebb, hol nagyobb, hol szervezettebb, hol szervezetlenebb közönségük elé, és jöhettek bárhonnan, mondanivalójuk leglényege ugyanaz maradt: a politikamentes politika illúzióját hirdették, a régi meghaladásával együtt az új közéleti kultúra, a civil kurázsi megdicsőülését.
Azt a szép, új világot, amelyben a régi „rendszer” „haszonélvezőinek” (sem jobb-, sem baloldaliaknak) nem nyílhat többé tér, ahol a politikai- és osztálylogikát, hovatovább az ideológiai meggyőződést is felülírhatja a közös cél, amennyiben az (a politika logikájának ellentmondva) nem parlamenti mandátumokban, bizottsági helyekben, polgármesteri székekben artikulálódik.
Ezidáig a fenti mozgalmakban katalizátorszerepet betöltőknek majd minden esetben rá kellett döbbenniük arra, hogy még mindig nem lehet más a politika, amennyiben azt leginkább politikusok csinálják, ahogyan választásokon is pártok, és nem civil szervezetek indulnak.
Törekvéseik, erőfeszítéseik, nagyívű terveik elbukásáért ezért gyakran evidens módon hibáztatták az ellenzéki pártokat és politikusokat, akik szerintük „rászálltak” a mozgalomra, és így megfojtották azt. Jellemző, hogy ezekben a kudarcmagyarázatokban a szervezettség, az infrastruktúra, a képviseleti potenciál és a természetes közvetítők hiánya általában nem, vagy csak mintegy mellékesen kerültek elő. Helyette többnyire shakespeare-i mélységű és nagyságú tragédiákkal voltak jelen a mediális nyilvánosságban összeesküvéssel, árulással, cselvetéssel és karaktergyilkolással, amelyeknek végén Fortinbrasnak már semmi dolga nem volt, egyetlen ágyúlövés nélkül foglalhatta el minden esetben a vágyott trónszéket.
Márki-Zay Péter nyilvános fellépése a szombati összellenzéki tüntetésen részben ezeknek a tragédiáknak a szövegkönyveit idézhette fel újra. Adott egy helyben agilis, munkáját minden bizonnyal lelkiismeretesen végző, és – ezt azért ne feledjük el – jókor, jó helyen lévő politikus, akiből a mediális érdeklődés és a várakozásokat felkorbácsoló politikai lendület „új ellenzéki vezért” csinál (vagy csinálna). És aki ezt a gyorsan jött népszerűséget erre a helyzetre elegendő politikai érzékkel a saját javára tudta és tudja fordítani – választási mozgalmat hirdet, beszáll az esélyességi matekba –, sőt, még azután is fenn tudja tartani, hogy megválasztása után két hónappal városában a teljes koordináció hiányában újra győz Lázár János, és a Fidesz. Karrierje politikai karrier, programja, még ha elemeiben kidolgozatlan is, inkább ismert gondolatokból, mintsem konkrét cselekvési tervekből áll (több Európa, elszámoltatás, sajtószabadság stb.). Ő maga mégis mint apolitikus karakter jelenik meg az újra csodavárásba szédülő közönség előtt.
Kollaboránsokról beszél konkrétumok nélkül, pártokon túli alternatíváról infrastruktúra és aktivisták nélkül, politikán kívüli szakértők hadáról nevek nélkül.
Új politikai kultúráról akkor, amikor pont úgy és abban akarja legyőzni Orbánt, amiben az a legerősebb.
Jelesül hogy a miniszterelnök önmagában nem politikai entitás, hanem a napi politika feletti integrátor, az országa érdekeiért külföldön is kiálló harcos, aki csak joviális mosolyával szokott a médiában ráerősíteni azokra az üzenetekre, amelyeket szervezett (!) és ideológiailag, valamint a kommunikáció szintjén is egységes (!) pártjának beszélőfejei képviselnek a választók előtt a migránstematikától kezdve a határkerítés megerősítésén át a rezsicsökkentésig.
Természetesen egy rendszer sem nélkülözheti a „második vonalat”: a becsvágyó helyi potentátokat, a megfélemlített kollaboránsokat, a szomszédaikat meggyőződésből listázó aktivistákat – ebben Márki-Zaynak igaza van. Ahogyan abban is, hogy az egységes fellépés az ellenzék számára nem csak győzelmi, de hovatovább túlélési stratégia is – erről pedig Böcskei Balázs és Sebők Miklós írtak összefoglaló elemzést legutóbb a 24.hu-n. Mégis: a helyi erős emberek formális és informális hatalmának megtörésekor Márki-Zay már nem a pártokra számít elsősorban, hanem arra a „párt nélküli százezerre”, akiknek a leónidaszi háromszázhoz hasonlóan kellene pénz, szervezettség, beágyazottság és infrastruktúra nélkül megvívni saját thermopülai csatájukat. Pedig egy ilyen küzdelem mindössze az időszakos hírnév reményével kecsegtet csupán a győzelem dicsősége helyett.
Meggyőződésem, hogy Márki-Zay jót akar.
Saját politikai karrierjének építése mellett valóban szeretné a ma még széttartó és hamar elfáradó energiákat egy mederbe, egy cél felé terelni – természetesen azért is, mert ez utóbbi feltétele az előbbinek, ezt mindannyian tudjuk. Az eszköz azonban, amit választott, nem a siker Szent Grálja, csupán az újabb kiábrándulás és illúzióvesztés keserű bürökpohara. A pártok saját belső struktúráinak megváltoztatása a pártok belügye, amivel rezonálhatnak ugyan a választói akaratra, de saját elemi érdekük kell legyen a politikai rendszerhez való rugalmas alkalmazkodás. Ha ez nem történik meg, törvényszerűen elvesznek.
Ezt a veszteséget azonban semmi esetben sem kényszerítheti ki egy most még erős, de éppoly sérülékeny és ezért ideiglenes külső nyomás. Itt ugyanis nem a vágyott demokráciához jutunk el, hanem az orbáni egyszemélyes „félelnöki”-típusú rendszerhez, ahol a párt már nem a választói akarat becsatornázója, képviselője és megjelenítője, hanem csupán a politikai cselekvés színes-szagos, de üres burka (lásd: KDNP) . Ahogyan a választókat sem lehet egyik nap arra kérni, hogy meggyőződésüket feladva „taktikai szavazzanak”, míg másnap azoknak a pártoknak a nyakába varrni mindent, amelyek ennek intézményes kereteit biztosítani tudják. Politikát ugyanis elsősorban még mindig ők csinálnak. Ha pedig a „rendszerváltó” szükség állapotában erről újra és újra megfeledkezünk, könnyen a kiábrándulás másnapjára ébredhetünk, mint az elmúlt nyolc évben már oly sokszor.
És a „NER” ennek ellenére még – vagy pont ezért –köszöni szépen, de éppen olyan jól lesz.
