A Lakhatást Most című sorozatot azért indítottuk, hogy segítsünk megérteni, felfogni, miért van ma Magyarországon lakhatási válság, hogyan élik ezt meg a lakásszegénységben élők, és hogyan lehetne tenni ez ellen. A sorozat alábbi szövege rendhagyó, mert nem saját történetről, tapasztalatról szól, nem szakpolitikai elemzés vagy publicisztika. Szilasi László, József Attila-díjas író szövege ezért új dimenzióban közelít a lakhatáshoz, mint a sorozat korábbi írásai.

Talán

elég lenne csak annyit kérni az emberektől, hogy ezentúl ne az idő rendjét kövesse az életrajzuk, hanem a helyekét, az ő helyeikét, az alkossa meg az elbeszélés rendjét, hogy az adott ember először – teszem azt – Békéscsabán élt, a Franklin utca 6/3 alatt volt a ház, aztán egy időre visszaköltözött a kórházba, a Ligetre nézett a szobája, ennyire emlékszik, aztán újra hazavitték, a Könyves utcába járt iskolába, aztán a másikba, a Tavasz utcai 11-es számú Új Iskolába (928-as számú Jurij Gagarin Úttörőcsapat), majd a belvárosi Rózsa Ferenc Gimnázium lett az otthona, második emelet, balra fordulsz, az első osztály jobbra, két ablak, behallatszik a Nagytemplom harangja, később Lenti, Magyar Néphadsereg, Felderítő Zászlóalj, hagyjuk is, aztán Szegedre megy, három nap kollégium, otthagyja, Hétvezér utca, azt is otthagyja, mert a garázzsal szembeni műhely-szobában kellett volna élnie, még zuhany se volt, csak egy rozoga WC a Wartburg melletti függönyös sarokban, aztán tíz emeletes panel-épületek a város szélén, öt egyetemista fiú, de csütörtökön délután el kellett tűnniük, coki, az volt a művelet neve, mert a főbérlő odahordta a szeretőjét, onnan Szamos utca, kicsi panel, mert ott lakott a barátnő, aztán Alsóváros, Szabadsajtó utca, volt egy kutya is, majdnem halálra éheztették, és aztán az Alkony utca, az első saját lakás, annyira kicsi volt, hogy néha már-már beleőrült, némán ordított benne, azt cserélték el egy Gogol utcai polgári lakásra, százhúsz négyzetméter, központi fűtés plusz cserépkályhák, belvárosi bérleti jog, később majd meg lehet venni, meg is lehetett, óriási a profit, szinte privatizáció, az eltűnt zsidók helyére beköltözött cigányokat egyetlen éjszaka alatt távolította el az önkormányzat, három óriási szoba, oda születnek a gyerekek, lassan nem is férnek el, a folyosóra babakocsiban kitett babát majdnem megtámadja egy patkány, apa lerúgja a magasföldszintről, nagyot placcsan az állat az udvari betonon, aztán elszalad, Szivárvány utca, három szint, angol típusú sorház, mögötte kicsi kert, öt gyorsan növő pusztaszil, de akkor már mindennek vége, nem is lehet tudni, hogy mire várnak, eladják végre a házat, dupla haszon, elfelezik, Vitéz utca, Somogyi utca, az ablakból a Fogadalmi Templom apszisára látni, az Isten háta mögött él, a barátnője meg a Szentháromság utcán lakik, gyönyörű, régi ház, csak éppen lakhatatlan a fűtési rendszer sajátosságai miatt, az oroszok egyszer úgyis elzárják majd a gázt, és aztán a Dóm térre is születik egy gyerek, már megint nem férnek el, ki tudja, mi lesz – és ezen a módon talán mindenki megérthetné, kapna egy esélyt arra, hogy megértse, amit egyébként talán csak ezekből a körülöttünk levő képekből lehet megtudni, hogy nem, a helyek sem definiálják az embert, nem csinálják jobban ezt, mint tette korábban az idő, és hogy nem, ha mindezt elvennék tőled, a helynélküliséged sem definiálna, nem mondaná meg helyetted, hogy ki vagy, és hogyha egy összkomfortos sátorban laksz, ha egy olajoshordó a kályhád, ha van társad, van kutyád, van méltóságod, akkor nincsen semmi baj, talán az is lehet, hogy lesz még újra szilárd falú otthonod, és amikor citerázol majd ott, a szilárd, száraz, becsületes melegben, a társad ugyanúgy mosolyog majd rád, mint a vonatjárás melletti huzatos kiserdőben, ahol bármikor meghalhattál volna a rettenetes Franciahögyön.