Ismét március, a kormányfő ünnepi beszédében tovább szőtte a huszonegyedik századi magyar mitológia szövedékét civilizációs küzdelemről, harcról, árulásról, elégtételről. Hadijelentést adott a háborúról, amelyet a kormánypárt nem létező ellenségek ellen, de a magyar emberek élete árán vív. És azt ígérte, elégtételt fog venni mindazokon a honfitársakon, akiknek az életét, hazáját, jövőjét ez a kormány darabokra tépte, és akik most a még rendelkezésükre álló demokratikus eszközök segítségével fel akarják emelni a hangjukat, ki akarják nyilvánítani, hogy nem szándékoznak így élni tovább.
Elégtétel – ez meglehetősen különös kifejezés. Elégtételt becsületsértésért szokás venni, azért, ha az ember méltóságába gázolnak, jogait semmibe veszik. A kormány határozottan így érzi: az, hogy élni akarunk az alapvető jogainkkal, hogy méltóságot követelünk maguknak, a becsületükbe gázol. Elvégre így, nyolc év elteltével a kormányfőnek immár elidegeníthetetlen joga van az uralkodáshoz… izé – kormányzáshoz, és a pórnép ezt vitatja?! Ez elégtételt kíván! Számukra a magyar nép önrendelkezése felségsértés, zendülés: afféle matrózlázadás ez a hadihajóvá átminősített Magyarországon.
Mindez nem a neohorthysta, új darutollas úri felsőosztály gőgös megvetése a néppel szemben. Ahogy a kormányfő el is mondta, bennük nincs megvetés, nincs gyűlölet: „mi sohasem gyűlöltünk és nem is fogunk gyűlölni senkit”. Valóban: nem gyűlölnek senkit – derűs egykedvűséggel nézik, amint százezrek és milliók, a gondjaikra bízott honfitársaik életesélyei szertefoszlanak, amint az oktatáspolitikájuk generációkat nyomorít meg, amint idős és beteg embereket tesznek ki közvetlen életveszélynek az összeomlás határán álló kórházakban. Ők még a határokon megkínzott, háború elől menekülő tömegeket sem gyűlölik – semmit nem tudnak, és semmit nem akarnak tudni róluk.
Nincs bennük sem gyűlölet, sem meggyőződés, itt már csak az illiberális hatalom nyers logikája tör felszínre, amely szerint a politikai hatalom birtokosai nem a nép megbízásából töltenek be átmeneti pozíciót, hanem a politikai struktúra megingathatatlan középpontját képezik – a politikai hatalom kihívása a szemükben nem a demokratikus jogok gyakorlása, hanem már önmagában államellenes bűn, a politikai rend felborítására tett kísérlet; amely azonban nem méltányos jogi eljárást követel a joguralom szellemében, hanem megtorlást – vagy hogy is? Elégtételt.
Elvégre nincs időnk itt ilyen dolgokkal vacakolni, mint emberi méltóság, népi önrendelkezés – ostromlott vár vagyunk! Ez a hadiretorika nem puszta kampányfogás: a hatalom militarizálása lételeme ennek a kormánynak, ahogy az illiberális kormányzásnak világszerte Trumptól Erdoğanig. Az illiberális magyar kormány számára létkérdés, hogy Magyarország ne állam legyen, hanem hadtest, a magyar emberek ne állampolgárok, hanem „jó katonák”, a politikusok pedig ne a nép szolgálatára választott vezetők, hanem tábornokok. Ezek a politikai erők egy globális junta létrehozásán fáradoznak, amelyben a nép érdekeinek és akaratának alávetett politikai vezetést felváltja a permanens hadiállapot.
A kormány kaszárnyává akarja változtatni az országot, hogy elfelejtesse velünk: minden politikai hatalom kizárólag a nép kegyelméből létezik. Az általuk kitalált hamis háborúban elvesztett végtagjainkért kárpótlásul bóvli érdemérmekkel, emlékművekkel akarják kiszúrni a szemünket, a hamis ellenségtől való rettegés és fölötte aratott képzeletbeli győzelem olcsó kábítószerével.
Ám mindez egyúttal kijelöli az ellenállás irányát és formáját is. Ha az illiberalizmus erői azon dolgoznak, hogy az egész társadalmat besorozzák, akkor világos, hogy az ellenállás egyetlen lehetséges útja a radikális béke: egy politikai logika, amely megtöri az embertelen gondolatot, hogy a politika keretét a harc adja – Európáé a migránsok ellen, a tisztességes politikusoké a tisztességtelenek ellen, a népé az oligarchák ellen.
A harc és elégtétel, parancs és zendülés logikája köré épülő magyar politikát, amely a társadalom egészét rothasztja és a pusztulás felé kergeti, csak az oldja meg, ha felszámoljuk ezt a logikát, ha azt mondjuk: ők elégtételt akarnak venni rajtunk; nekünk viszont jobb dolgunk is van, mint elégtételt venni rajtuk – nekünk egy országot kell újjáéleszteni, nekünk a fő az, hogy a nép éljen és ez az élet a sajátja legyen; ne mások döntsenek felőle. A kormány azt akarja, hogy a magyar társadalom politikai létezésének a keretét harc és halál adja; de a nép nem harcot akar, inkább szerelmet, embert, életeket, meg nem alvadt fürge vért.
A nép természetétől fogva pacifista, mert minden háborút a hatalom vív a nép ellen – az elképzelt civilizációs harcokat is, az ország jövőjéért folytatott harcokat is. Minden háborút – a képzeletbeli háborúkat is – azért vívnak, hogy rávegyék a népet, a veszély ellenében önként adja fel méltóságát, integritását, önrendelkezését.
A miniszterelnöknek igaza van: a mostani választáson nem a következő négy év a tét. Nem is politikai vezetők vagy ideológiák emelkedése vagy bukása. A tét most az, hogy közös társadalmi életünk sarokkövei a harc, elégtétel, megtorlás, halál lesznek-e, vagy az élet, méltóság, önrendelkezés, egyenlőség. Ez az az alapvető politikai küzdelemben, ha úgy tetszik, ez a ma valódi civilizációs küzdelme, amelyet a hatalom megnyomorítottjai vívnak világszerte a hatalommal.
A tét az, hogy továbbra is hagyjuk-e magunkat alávetni a hatalmasok küzdelmeinek egymással és ellenünk, hagyjuk-e, hogy a nép szerepét a politikában arra degradálják, hogy különféle politikusok karrier- és vagyonépítéséhez asszisztáljon, és hogy hagymázas fantazmagóriák nevében hagyja-e magát megcsonkítani, vagy végre képesek leszünk kimondani: elég volt! Legyen vége már, legyen béke már. Ezt kell a hatalom szemébe mondanunk április 8-án, majd újra és újra, amíg a politikai hatalom birtokosai meg nem értik: nem ők a mi parancsnokaink egy világméretű ütközetben, mi vagyunk az ő parancsnokaik a közös és szabad emberi élet megteremtéséért folytatott munkában.
