A politikában demokratikusan akarunk dönteni a minket érintő kérdésekben, ez az igény mégsem merül fel, ha a gazdaságról van szó. A gazdasági élet, a munka világa nagyban meghatározza a társadalmi létünket, mégsem merül fel annak tekintélyelvűsége, mint probléma. Pedig vannak alternatívák, olyanok, amik a rendszer magját megváltoztatva teszik lehetővé, hogy azok dönthessenek, akik a termelést végzik. Ilyen alternatíva a szövetkezeti modell, ahol minden tag egyenlően vehet részt az őt érintő döntések meghozásában.
Milyen társadalomban élünk? Az elmúlt évszázad demokratizációs hullámot hozott az egész világon, ami annak ellentmondásaival és válságaival együtt a demokratikus értékek elterjedését is jelentette. Ennek ellenére Kelet-Európában a (képviseleti) demokrácia ígéreté gyorsan rémálommá vált. A rendszerváltás liberális elitjeinek bukása és a gazdasági válságok utat engedtek egy, a (liberális) demokráciát megkérdőjelező autoriter politikai irányzatnak. Ez azonban nem jelenti, hogy a demokratikus értékek iránti vágy és tisztelet is eltűnt (még ha működéséből, és a pártokból ki is ábrándultak). Felmérések alapján tudjuk, hogy
a szabad politikai diskurzusban való részvételt, a közös ügyek kényszermentes környezetben való megvitatását fontosabbnak tartották a kelet-közép-európaiak, mint nyugat-európai társaik.
Ha a politika demokratikus értékeit ilyen légkörben is fontosnak tartjuk, vajon miért nem merül fel ennek a kiterjesztése a gazdaság területére is? Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk a válaszhoz, jobban meg kell ismernünk a helyzetet, annak következményeit és a munkástulajdonon alapuló szövetkezeti rendszerben rejlő alternatívát. Először is: milyenek a hatalmi viszonyok azokon a munkahelyeken, ahol életünk jelentős részében dolgozni fogunk, és milyen eszközökkel tartják ezt fent? Miből ered ez az igazságtalanság, és milyen mélyen gyökerezik ez a rendszerben? Ezek a kérdések a tulajdonviszonyok problémájához juttatnak el bennünket, és csak innen kiindulva érthető meg, honnan ered a leválthatatlan főnökök tejhatalmára épülő munkahelyi rend.
A Teremtő erő a Gólya szövetkezet és a Mérce sorozata.
Régiónkban a jóléti állam intézményei rohamos léptekben szűnnek meg, válnak elérhetetlenné. A piaci alapú megoldások csupán a népesség egy egyre szűkülő „középosztálynak” és a felettük elhelyezkedőknek elérhetőek. A gazdaság és társadalom jelenlegi állapotában így egyre több ember kényszerül arra, hogy megélhetésüket a „hivatalos” gazdaságon kívüli módszerekkel tartsák fenn.
Háztájizás, kalákázás, a cigánykassza: az informális gazdaság lehetőségei egyébként sem ismeretlenek hazánkban. Olyan gazdálkodási, munkaszervezési, élet-szervezési közösségi módszerek ezek, amelyekkel valamilyen módon mégis meg lehet oldani, hogy legyen lakhatás, legyen étel, és amikor nagyon kell, még pénz is.
A sorozat cikkei olyan kezdeményezésekről szólnak, amelyek a túlélés eszközeiből az egyéni önfenntartáson túlmutatóan, egy új gazdaság kialakítására képes eszközöket formálnak. Ez az új gazdaság szolidáris, célja a benne dolgozó emberek, közösségek jólléte, nem pedig a profittermelés. A résztvevői közös erőfeszítéséből jön létre - és a létrehozott javak is őket gyarapítják, amennyiben képesek megvédeni azt az uralkodó rendszer érték-elszívó és elnyomó törekvéseitől.
Egy jobb társadalom ugyanis csakis egy jobb gazdasági rendszeren alapulhat.
Ha egy kezdeményezés kapcsán felvennéd velünk a kapcsolatot, írj a [email protected]-ra!
Milyen a munka?
Milyen viszonyban van ez a problémafelvetés a magyar munkások valódi tapasztalatával? Egy felmérés szerint átlagosan 10-ből 5,9 pontra, tehát egy erős kettesre értékelik főnöküket a munkavállalók. Több mint a válaszadók egyharmada szerint munkahelyén „ellentmondást nem tűrő vagy kifejezetten elnyomó vezetési stílus uralkodik.” „A rossz főnök miatt utáljuk a munkahelyet” E felmérés szerint az emberek több mint kétharmada gondolja, hogy a főnök személye nagyban meghatározza a munkát, és így közvetve a munkások életét is. Ezeken felül a kutatásból tudjuk, hogy 24% ajánlaná jelenlegi munkáját barátainak, ennek valószínűségét a vállalati kultúra, a munkahelyi légkör milyensége nagyban befolyásolja. Ezek az adatok a mindennapi munkahelyi tapasztalatokból merítve támasztják alá a munkahelyi demokrácia hiányának problémáját.
Minden döntésbe lehet beleszólásod, ha az hatással van rád. Ez Richard D. Wolff szerint a politikai demokrácia alapja, és ez az, ami nem valósul meg a gazdasági életben, véleménye szerint erre nyújtanak megoldást a munkás tulajdonban lévő szövetkezetek. Ebben az értelmezésben a magántulajdon közösségi tulajdonba vételével lehet demokratizálni és igazságosabbá tenni a munkahelyeket. Ennek oka a két termelési mód közötti lényeges eltérés. A bérmunka kényszer által a munkaerőpiacra hajtott munkás itt találkozik a termelőeszközök birtokosával, akinek célja a tőkefelhalmozás feltételeinek biztosítása.
A munkahelyi döntéseket egy tekintélyelvre építő vezetői réteg hozza, olyan emberek, akik a termelési folyamatban nem vesznek részt és így annak változásai közvetlen hatással sincsenek rájuk.
Ez a rendszer a tekintélyre épít és legfontosabb meghatározója a kapcsolati és gazdasági tőkéből leszármaztatott hatalom.
Ezzel szemben, a szövetkezeti modell alapja a közös tulajdon, amit demokratikus módon, minden szövetkezeti tag felügyel. A tulajdonviszonyok alapjaiban határozzák meg a munka milyenségét, így a munkás életét. A tőke logikája mellett megférhet a vállat egyes ügyeinek demokratikus rendezése, de ez a haladó szellemiség brandjére épülő illúzió mindaddig, amíg nem valósul meg a közös tulajdonra épülő kölcsönös segítségnyújtás és szolidaritás.
Hogy megy a munka?
Hogyan, milyen módszerekkel lehet egy ilyen elnyomó munkahelyi rendszert működtetni? A technológia egyre hatékonyabb módszereket tesz lehetővé, az Amazon például olyan eszközt dolgozott ki, aminek kapcsán még Antonio Tajani, az Európai Parlament elnöke is megszólalt, elfogadhatatlannak nevezve, hogy a dolgozókat robottá változtassák. Az Amazon által tervezett okoskarpereccel a raktári munkások mozdulatait és termelékenységét mérnék: rezeg, ha a munkás nem megfelelő mozdulatokat végez, túl sokat pihen, vagy sokáig van a mosdóban.
„Az eszköz kizárólag a hatékonyság növelését szolgálja – hangoztatta az Amazon hangsúlyozva, hogy a karperecet a törvények tiszteletben tartásával kívánják alkalmazni.”
A munkás érdekétől elszakadt vezetés racionalitása a termelés és a hatékonyság racionalitása, ez emberi életet nem, csak emberi erőforrást lát, amiből a legtöbbet akarja kihozni. Mindezt a felügyelet és ellenőrzés kiterjesztésével, az emberi élet igazgatásával teszi.
Nincs hatalmi egyenlőtlenség elnyomás nélkül és ez a munka világában sincs máshogy, erre ez a példa, a felügyelet extrém esete is rámutat.
Slavoj Žižek szlovén filozófus által leírt újfajta, posztmodern főnök megjelenése is a hatalmi egyenlőtlenségből fakadó ellentmondásokra próbál reagálni. Nem a parancsoló szerepében, inkább örök menedzserként, a közös érdek kiszolgálójaként jelennek meg a felettesek, ezzel elleplezve hatalmi viszonyokat és az uralom valós természetét. De vajon feloldja-e ezt az egyenlőséget, megoldja-e a parancsoló tekintély problémáját a főnök megnevelése, személyiségének finomhangolása? Vagyis létezhet-e valódi politikai demokrácia, megvalósulhat-e a szabadság eszménye a gazdaság demokratikussága nélkül?
Ez a probléma nem csak a demokrácia mint érték védelméről szól: a gazdasági igazságtalanságok eredménye kézzelfogható. A gazdasági egyenlőtlenségék nagymértékű növekedésének valósága a nyomor. A gazdaság demokratizálása, ahogy a szövetkezeti modellekben ez megvalósul, megoldást nyújthat úgy, hogy visszaadja a megtermelt érték elosztásának jogát a munkásoknak. A termelőeszközök közös birtoklása adja a munkahelyi demokrácia alapját, amin keresztül lehetségessé válik, hogy egy munkahely a munkások érdekében működjön.
A spanyol szövetkezeti óriás Mondragonnál a legmagasabb fizetés a legalacsonyabb 6.5-szöröse lehet, szemben az Egyesült Államok cégvezetőinek 400-szoros fizetésével. A gazdasági önigazgatás nem old meg minden problémát, de erőt és lehetőséget ad arra, hogy a munkások egy felsőbb hatalomtól függetlenül, közösségként kezeljék gazdasági ügyeiket. A munkás önigazgatásban (és a termelő szövetkezetekben) lévő ellenhatalmi erőt ismerhették fel 1956 munkásfelkelői is, amikor a forradalom kezdetén gyári tanácsokat alakítottak és elkezdték saját kezükbe venni a termelés irányítását.
Jó munka lesz
A munkások számára legtöbbször a szakszervezetek jelentik a demokrácia oázisát, amennyiben ezek nyíltan vállalták ezeket az értékeket. Kétségessé válik ez azokban az esetekben, amikor maguk a szakszervezetek sem működnek demokratikus formában, és a munkások érdekeitől eltávolodva zsákutcákba futnak. A hivatásossá váló szakszervezetiség is magában hordozza az önrendelkezés elfojtásának veszélyét, ahogy ez ma, a vezető réteg és a képviseltek távolodásával a legtöbb esetben egyértelművé is válik.
Mit nyújthatnak ezzel szemben a szövetkezetek? Ezek elsősorban a termelőeszközök közösségi tulajdonára, és az annak felhasználását meghatározó közös értékek elfogadására épülnek. A mindenkit érintő döntéseket szavazással (ahol mindenki szavazata ugyan annyit ér), vagy megegyezésre törekvő nyilvános megbeszéléseken keresztül hozzák. A megtermelt érték felhasználásáról (bérezés, fejlesztés stb.) demokratikusan döntenek, és nagyobb vállalatok esetén a vezetőket is ilyen módon választják. A munkás-tulajdonosok igényei és érdekeinek figyelembevétele, a kölcsönös szolidaritás és segítségnyújtás a szervezőelv, így védve a tagokat a piac hatásaitól. Nem egy szűk réteg érdeke és ambíciója határozza meg a javak elosztását, hanem a belefektetett munka és a szükségletek.
Ezen szabadságok biztosítása elengedhetetlen, hogy az egy termelőfolyamatban résztvevő munkások autonóm közösségeket alkothassanak. A liberális értelmiségiek egy hosszú fejlődés eredmény betetőzéseként ünnepelik a politikai demokráciát és annak értékeit, de szemet hunynak a gazdasági élet igazságtalanságai és tekintélyelvűsége felett. Az igazságtalanságok ellen a termelés szintjén kell fellépni, a tőke logikának ellentmondó szolidáris gazdaság és ennek alapjai, a termelőszövetkezetek éppen ezt teszik. Jogot kell adni a munkásoknak, hogy a termelés feltételeit azok szabhassák meg, akik azt a legjobban ismerik, a munkanap határainak megszabására, és feletteseik megválasztására. A munkahelyi tekintélyelvűséget és igazságtalanságot fel kell váltania a demokráciának és az autonómiának, aminek alapja a közös tulajdonnak kell lennie.
