Nem is számolom már, hányadik nemzeti konzultáció volt ez a legutóbbi Magyarországon, viszont mellbevágott a KDNP-s Aradszki András, egyébként energiaügyért felelős államtitkár, parlamenti, napirend előtti felszólalása. Idézem: „Ma már tudjuk, hogy a fatimai harmadik titok szerint (…) a sátán legnagyobb és legvégső támadása az egyház ellen a családok elleni támadás lesz.”

Aki kíváncsi rá, rákereshet, a fatimai titkok nem is szólnak a családokról, de ez legyen a legkisebb baj. Meg hogy Aradszki szövegírói összekeverik a szezont a fazonnal. Sokkal nagyobb gond, hogy súlyos szereptévesztést érzek már egy ideje a magyar közéletben.

Hogy jön ahhoz a 21. században egy magyar parlamenti képviselő, hogy a katolikus egyház egyik, nevezzük így, dogmájára hivatkozva szólaljon föl a magyar parlamentben? Vagy, ha más szemszögből nézem: hogyan van képe keresztény értékekre hivatkozni, amikor az ország általa kiszolgált kormánya éppen humanitárius katasztrófát generál?

2012-től két évig magyart tanítottam idegen nyelvként a Bicskei Menekülttáborban. Akkoriban még a magyar államnak volt egy integrációs programja a menekültek számára, ennek egyik eleme volt a napi három nyelvóra. Korábban soha nem jártam Bicskén, amikor az akkor kiskamasz lányomnak mondtam, hova fogok járni dolgozni, eszébe jutott egy karácsonyi dal:

Idvezlégy kis Jézuska,
idvezlégy ó kisbaba!
Mért fekszel a jászolba’,
a hideg istállóba’?

Hol a fényes palota,
hol a kényes nyoszolya,
hol a lépes mézecske,
vajjal mázolt köcsöge?

Ó ha Magyarországban,
Bicske mezővárosban,
jöttél volna világra,
akadnál jobb országra.

Mert adnánk jó mézecskét,
vajas édes tejecskét,
szükségedet megszánnánk,
párnácskánkba takarnánk.

Bicskén viszont egészen más várt, mint amit a dalocska sejtetett. A városka szélén, a helyi Tescón túl, biztonsági őrök által védve élt 600-3000 ember, a hivatal kénye-kedve szerint működő fluktuációtól függően. Amíg ott dolgoztam, többnyire afgán családok voltak a táborban, és fiatal afrikai férfiak, Maliból, Eritreából, Elefántcsontpartról.

A Belügyminisztérium alkalmazottai, a bevándorlási hivatal ügyintézői, a szociális munkások, a biztonsági őrök, az időnként erőfitogtató céllal odavezényelt fiatalka rendőrök, a napi ügyeletet tartó egészségügyi nővér, de még a konyhai alkalmazottak is mind egyként bántak ezzel a sok emberrel: megvetéssel. Ahol csak lehetett, keresztbe tettek nekik, hátráltatták a menekültügyi eljárás menetét, megalázó sorbanállásra-kilincselésre kényszerítették őket a legapróbb ügyben is. Orvosi ellátás gyakorlatilag nem volt, heti két alkalommal jött orvos, egyébként egy nővér ügyelt, aki többnyire aszpirint osztott, és ha indokoltnak tartotta, mentőt hívott.

Egyszer egy aggódó afgán apa megütötte a nővért, mert az a beteg gyerekhez nem volt hajlandó mentőt hívni. Erre rögtön kijött a rendőrség is és a mentő is. A férfit bilincsben vitték el, a kislányt kísérő nélkül valahova, és napokig nem kapott a család információt arról, hova vitték a kiskorút, egyáltalán él-e.

Ha már gyerekekről esett szó – akik, ugye, ennek az egész menekültválságnak a legsérülékenyebb résztvevői – a helyi iskola csak 3-4 gyereket fogadott, a többi iskolás korút (voltak vagy ötvenen, 6-tól 18 évesig) egyetlen tanítónő tanította a tábor területén, a valami kideríthetetlen szempontból erre alkalmasnak ítélt középiskolások pedig Budapestre jártak be, a Than Károly iskolába (az igazsághoz hozzátartozik, hogy valamivel később, egy szerencsés igazgatóváltás után, bebocsátást nyertek a gyerekek a bicskei iskolába – ebből is látszik, mennyire az egyéni hozzáálláson múlik-múlt minden).

Millió sztorim van abból a két évből, annak idején, naponta magammal cipelve a diákjaim problémáit, mindenkinek erről meséltem. És minden nap, újra meg újra fölháborított az ott dolgozók hozzáállása, a menekülteknek pedig próbáltam az órán átadottakon kívül is segíteni: minden ismerős nekem gyűjtötte a színes ceruzákat, a cipőket-ruhákat, a menekülteket is alkalmazó cégek és a befogadó szomszédság címét (az integrációs program részeként ugyanis egy bizonyos idő után a diákjaimnak munkát-lakást kellett találniuk maguknak).

A táborban rajtunk, tanárokon kívül csak a Cordelia Alapítvány állt igazán a menekültek rendelkezésére, ők is erejükön és lehetőségeiken fölül segítették a betegeiket. (Ez az alapítvány még 1996-ban jött létre azzal a céllal, hogy segítséget nyújtson a Magyarországra érkező, kínzást vagy más súlyos traumát átélt menedékkérőknek, menekülteknek és családtagjaiknak pszichiátriai, pszichoterápiás, pszichológiai kezeléssel, pszicho-szociális tanácsadással.)

Aztán a Belügyminisztérium megszüntette a menekülteket integráló programot, és szép lassan elkezdődött az a gyűlöletkampány, amely most éppen a sororozásban csúcsosodik. És én azóta azon töprengek, honnan az emberekben ez a gyűlölet, ez a kirekesztés, és miért nem képesek meglátni a menekültek sorsában a sajátjukat.

Meggyőződésem, hogy Európa a menekültválság kezdete óta nagy változások előtt áll, hosszú távon nem fognak megmaradni az egynyelvű, egyvallású, homogén közösségek. Hogy képes lesz-e Európa közösen találni valamit, ami összetartja, egymással szolidáris közösséggé formálja ezt a sokszínű-soknyelvű földrészt, azt nem tudom. De remélem, hogy nem a xenofóbia lesz az összetartó erő.

Érvem egyetlen van: mindannyian menekültek vagyunk itt. Vagy akárhol. És a legelemibb emberi kötelességünk befogadni azokat, akik segítségért kopogtatnak az ajtónkon.

Johannes Reischl kovácsmester, a szépapám, Elzász-Lotharingiából érkezett Vajdaságba, és 1762-ben, Óbecsén kötött házasságot Tokodi Barbarával. Tudomásom szerint most élnek rokonaim Argentínában, Ausztráliában, Magyarországon, Portugáliában, Svájcban, Szerbiában, Szlovéniában.

A történelem szempontjából mi az a párszáz év, amit egy-egy nemzet eltölt adott határok között? Egy-egy családról nem is beszélve.

Menekült vagyok. Nemrég még (huszon-akárhány évig) Magyarországon, újabban ismét itt, a dróton túl. Te is az vagy. Ráadásul az unokáid meg fogják egyszer kérdezni, mit csináltál akkor, amikor kerítést húztak a nevedben Európa közepére. Adtál-e vajas-mézes tejecskét korunk kisjézusának?

A szöveg eredetileg a vajdasági civil portál, az Autonómia Itthon-Otthon blogján jelent meg.