A perfekcionizmus egyre elterjedtebb – figyelmeztet egy friss pszichológiai tanulmány. Szerzői arra jutottak, hogy az újabb generációk fiataljai úgy érzékelik, hogy mások többet követelnek tőlük, ők maguk is többet várnak el másoktól, de  önmaguktól is.

A tanulmány szerzői, Thomas Curran és Andrew Hill a tökéletességre irányuló vágy okaként egyértelműen  a fennálló rendszert, a neoliberalizmust azonosítják be.

A neoliberális ideológia versenyalapú, támogatja az ambíciót, gátolja az együttműködést, a személy értékét a karrierjéhez köti. Nem meglepő, hogy az ilyen értékek mentén szerveződő társadalmakban az emberek könnyen ítélkeznek, és könnyen elbizonytalanítja őket, ha felettük ítélkeznek.

A pszichológusok korábban úgy beszéltek a perfekcionizmusról, mintha az egydimenziós lenne, mintha csak magára az énre irányulna. A közbeszédben továbbra is ezt értjük az alatt, ha valaki perfekcionista. De az elmúlt néhány évtizedben a kutatók kiszélesítették a fogalmat. Curran és Hall egy többsíkú definíciót alkalmaznak, ami három típust tartalmaz: énközpontú, más-központú és társadalmilag meghatározott.

Az énközpontú perfekcionizmus azt jelenti, hogy valaki túl magas elvárásokat támaszt maga elé, míg a más-központú az, amikor másoktól követelünk sokat. De a társadalmilag előírt fajta gyengít el legjobban – állítják a kutatók. Ez az a paranoia és szorongás, amit az állandó érzés kelt: mindenki arra vár, hogy valami hibát kövess el, és örökre leírjanak. A többiek lehetetlennek tűnő várakozásai miatt könnyen érezheti magát bárki értéktelennek, folyamatos önvizsgálatra, szorongásra kényszerül.

A tanulmány írói több statisztikát alapján próbálják bemutatni  az általánosabb folyamatokat. Azt látták, hogy az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban és Kanadában az 1989 után születettek mindhárom perfekcionizmus-fajtában kitűnnek, és ez idővel egyre erősödik.

Legjobban a társadalmilag elvárt perfekcionizmus értéke változott: kétszer annyit növekedett, mint a másik kettőé. Vagyis évről évre súlyosbodik az, hogy a fiatalok úgy érzik, durván bírálják őket.

Ez a változás a neoliberalizmusnak és rokonának, a meritokráciának tulajdonítható az amerikai kutatópáros szerint. A neoliberalizmus piacalapú módszerekkel jelöli ki az egyes termékek értékét,  – és mindent, amit csak tud, áruként kezel. A hetvenes évek közepe óta a neoliberális politikai-gazdasági rendszerek dereguláció és privatizáció révén váltják ki  ki a köztulajdont, a személyeket pedig a csoportok fölébe helyezik. Az önerőt hangsúlyozó meritokrácia – az az elképzelés, hogy a társadalmi és szakmai státusz az egyéni intelligencia, erény és kemény munka eredménye – meggyőzi az elszigetelt egyént, hogy felemelkedésének kudarcát saját értéktelensége okozta.

A neoliberális meritokrácia gyilkos versenyhelyzetet alakított ki, amelyben „mindenki a saját szerencséjének kovácsaként” magát reklámozva – árusítja magát mint terméket a véget nem érő játszmában. A korábbi korszakoknál sokkalta jobban kell teljesíteni, küzdeni.

Mivel a világ azt várja el, minden pillanatban bizonyítsd: értékes vagy, az önéletrajz aprólékos elkészítése és vele a különfajta online felületek ápolása fontosabbnak hat, mint a valódi barátkozás.

A jelenség egyik következménye mentális betegségek sora. A perfekcionizmus szorosan összefügg a szorongással, étkezési zavarokkal, depresszióval és öngyilkos gondolatokkal.

Erről is – a kapitalista rendszer hétköznapi hatásáról – szól az egy éve meghalt Mark Fisher életműve; a Kapitalista realizmus című könyve különösen a dolog kulturális vetületét emeli ki. A nyolcvanas-kilencvenes évektől az unalmat a szorongás váltotta fel, és mára ez vált mindennapivá.

A folyamatos tökéletességre törekvés és a feladat lehetetlensége mentális betegségek tüneteit növeli az amúgy is sérülékeny személyiségekben. A rosszindulatú, gyanakvó, elutasító közhangulat miatt valójában az is rosszul érzi magát, akinek nincs ilyen diagnózisa. A perfekcionizmus növekedésének utóhatása tehát az érzelmileg megterhelőtől a szó szerint halálosig terjedhet.

Mindebből következik a szolidaritás nehézsége is következik, holott az lenne az eszköz az ellenállásra. Egészséges öntudat nélkül ugyanis egészséges kapcsolataink se lesznek, enélkül pedig nehéz olyan tömegek megszervezése, amelyek hatákonyna léphetnének fel egy másik politikai-gazdasági rend érdekében .

Nem nehéz párhuzamot vonni a perfekcionizmus három dimenziója és a baloldalon ma megszokott általános légkör között, hogy mindenki csak azt lesi, mikor követ el a másik valami helyrehozhatatlan hibát. Ettől aztán nem szűnik a titkos félelem, hogy bárki bármikor kieshet az adott csoportból. A mintázat a rendszer egyik tünete, és jelen van az egyetemi jelentkezéstől az Instagram profilig mindenütt.

Az individualista szemléletmódra próbál válaszolni a kritikai pszichológia is, amely a tudomány társadalmi beágyazottságát vállalva, strukturális választ adna a strukturális problémákra.

A perfekcionizmus miatt megvetően méregetjük egymást, miközben félünk a másiktól, de a legjobb esetben is bizonytalanok vagyunk magunkban. Megakadályozza az együttműködést, amivel tehetnénk a neoliberális kapitalizmus, a jelenség okozója ellen. Az egyetlen ellenszer, hogy elutasítsuk ezt a totális individualizmust, és újra bevezessük a kollektív értékeket a társadalomban. Ez óriási munka, de az egyetlen út a rendszer szorításában.

(Jacobin)