A gazdasági válság nyomán kialakuló nyugati mozgalmakban egyre erősebb szerepet kap ma a „nemnövekedés”, „szolidáris gazdaság” vagy „commons” gondolata. Ez a hullám ott arra a fenyegetésre reagál, amelyet a megszorítások és a biztos munkahelyek eltűnése jelent a háztartások – vagy tágabb értelemben: a társadalmi újratermelés – számára. Erre a fenyegetésre ezek a mozgalmi kezdeményezések azzal válaszolnak, hogy megpróbálják a társadalmi újratermelés színtereit – a lakhatást, megélhetést, gondoskodást, a közösségi és kulturális tevékenységeket – kivonni a tőkés felhalmozás logikájából.
Ezek a kezdeményezések hasonlítanak azokra a szerveződésekre, amelyek más válságidőszakokban sokasodtak meg ugyanezekben az országokban, hasonló kihívásokra válaszolva (pl. a két világháború közti, vagy a 70-es évekbeli szövetkezeti hullámok). A szövetkezet alapgondolata, hogy társadalmi célokat szolgáló vállalkozásként nem külső befektetőknek vagy részvényeseknek termel profitot, hanem a jövedelmét kifejezetten a tagok és a vállalkozás javára fordítja. Bár egy-egy szövetkezet vagy szövetkezeti hálózat saját belső működésében így viszonylag védett teret biztosít, működésében egyúttal a külső piaci körülményeknek kell hogy megfeleljen.
A „commons” újabb kísérletei arról szólnak, hogy egy-egy adott közösség vagy gazdasági vállalkozás határain túl is kiterjesszék a szolidáris önfenntartás logikáját. Ez azt jelenti, hogy a közösség vagy szövetkezet egységein belüli termelés és elosztás szolidáris logikáján túl is „közössé” tesz adott erőforrásokat.
A „commons” sokat idézett példái azolyanfajta erőforrások, mint az ivóvíz, levegő, úthálózat, városi tér, vagy biológiai fajgazdagság. A küzdelmek célja részben az ilyen erőforrásokhoz való közösségi hozzáférés visszaszerzése, vagy a privatizációtól való megvédése. A „commons” ugyanakkor azt a törekvést is jelenti, hogy az önfenntartást szolgáló közösségi vagy szövetkezeti erőforrásokat egy platformra hozza, közös rendszerbe integrálja a közösségek és szolidáris gazdasági kezdeményezések számára, és az ebben történő erőforrás-áramlást megvédje a tőkés felhalmozás logikájától. Ez a törekvés a közösségi vagy szövetkezeti önfenntartó törekvések kitágításaként, magasabb léptékre emeléseként fogható fel.
A Teremtő erő a Gólya szövetkezet és a Mérce sorozata.
Régiónkban a jóléti állam intézményei rohamos léptekben szűnnek meg, válnak elérhetetlenné. A piaci alapú megoldások csupán a népesség egy egyre szűkülő „középosztálynak” és a felettük elhelyezkedőknek elérhetőek. A gazdaság és társadalom jelenlegi állapotában így egyre több ember kényszerül arra, hogy megélhetésüket a „hivatalos” gazdaságon kívüli módszerekkel tartsák fenn.
Háztájizás, kalákázás, a cigánykassza: az informális gazdaság lehetőségei egyébként sem ismeretlenek hazánkban. Olyan gazdálkodási, munkaszervezési, élet-szervezési közösségi módszerek ezek, amelyekkel valamilyen módon mégis meg lehet oldani, hogy legyen lakhatás, legyen étel, és amikor nagyon kell, még pénz is.
A sorozat cikkei olyan kezdeményezésekről szólnak, amelyek a túlélés eszközeiből az egyéni önfenntartáson túlmutatóan, egy új gazdaság kialakítására képes eszközöket formálnak. Ez az új gazdaság szolidáris, célja a benne dolgozó emberek, közösségek jólléte, nem pedig a profittermelés. A résztvevői közös erőfeszítéséből jön létre - és a létrehozott javak is őket gyarapítják, amennyiben képesek megvédeni azt az uralkodó rendszer érték-elszívó és elnyomó törekvéseitől.
Egy jobb társadalom ugyanis csakis egy jobb gazdasági rendszeren alapulhat.
Ha egy kezdeményezés kapcsán felvennéd velünk a kapcsolatot, írj a [email protected]-ra!
Hogyan néz ki ez a gyakorlatban? A „commons” fogalmával kapcsolatos érvelések gyakran hivatkoznak a digitalizáció által megnyitott lehetőségekre. Az egyik sokat emlegetett kiindulópont, hogy a digitalizáció révén ma minden tudással kapcsolatos erőforrás elvben közössé tehető. Ellentétben a piaci licencekkel, a szolidáris gazdaság vállalkozásai a közössé tett szabadalmak alapján ingyen férhetnek hozzá technológiához, jövedelmük egy részét pedig visszatáplálhatják szolidáris hálózatokat tömörítő, digitális platformok által támogatott újraelosztási rendszerekbe. A digitalizáció ebből a szempontból a szolidáris gazdaság kiterjesztését könnyíti meg: szolidáris termelési és fogyasztási láncok, szolidáris társadalombiztosítás, hitelezés, stb. létrehozását – egy olyan, növekvő szolidáris gazdasági rendszer kiépítésést, amelyben nem a tőkefelhalmozás logikája, hanem a tagok által meghatározott társadalmi szempontok szerint történik az értékkörforgás.
A digitalizáció mint a „közössé” tételt megkönnyítő eszköz ugyanakkor ezeknek a rendszereknek csupán a felszínét érinti.
A társadalmi viszonyok szempontjából a „közössé tétel” az erőforrások fölötti ellenőrzésre vonatkozik: a közös hozzáférés és közös menedzsment rendszereire, amelyeket a közösen hozott szabályok, a tulajdon és felhasználás társas rendszerei alapoznak meg.
Ezek garantálhatják, hogy az erőforrás-körforgás ne kerüljön ki a közösség vagy a szövetkezet tagjainak ellenőrzése alól, hanem az általuk meghatározott célokra legyen fordítva. A közös erőforrások kezelésével kapcsolatos „commons” rendszerek sajátossága, hogy nagyon változatosak, az adott tevékenység és közösség sajátosságainak megfelelően. A gyakorlatban egy adott modell terjedése helyett inkább a helyi sajátosságokhoz sokféleképpen alkalmazkodó alapelveket látunk, illetve az ezek összekapcsolására tett próbálkozásokat.
„Commons” elképzelések vs. Kelet-Európa
A „commons”-szal kapcsolatos aktivista és politikai hullám inkább új ambíciók és remények kifejeződése, mintsem egy már most létező, összefüggő szerveződési forma. Az ilyen kezdeményezések számának rohamos megugrása az utóbbi időben azonban arra utal, hogy a válságra adott társadalmi válaszok szempontjából jelentős irányról van szó. De mi köze ennek a magyarországi vagy kelet-európai viszonyokhoz?
Amióta léteznek a társadalmi munka energiáit a tőkefelhalmozás szolgálatába állító rendszerek, azóta vannak a tőkés felhalmozás rendszereivel szembeszegülő tendenciák is, amelyek a társadalmilag megtermelt erőforrásokat megpróbálják visszatartani, és az adott közösségek saját javára felhasználni. Bár az erőforrás-elcsatornázás ellen ható erőként ezek a tevékenységek rendszerellenes motivációból táplálkoznak, gyakran a tőkés felhalmozás fenntarthatóságának zálogai is egyben – amennyiben az emberi közösségek a kölcsönös segítség, az erőforrás-visszatartás és erőforrás-visszacsatornázás eszközeivel képesek újratermelni magukat akkor is, amikor az ehhez elegendő erőforrásokat a rendszer nem biztosítja számukra.
Kelet-Európában jól ismert jelenség, hogy az emberek nem csak a fizetésükből élnek. Ha azt nézzük, miből tartja fenn magát egy háztartás, tipikusan egy tarka portfóliót látunk, amit a formális munka mellett egyéb, informális munkákból, háztájizásból, családi és egyéb közösségi segítségekből álló erőforrások adnak össze. Az ipari kapitalizmus kiépülésének nyugati történetéhez képest, amellyel kapcsolatban a baloldali hagyomány a fizetett, szabad bérmunka elterjedését hangsúlyozza, a kelet-európai iparosításra nem a szabad bérmunka viszonyainak általánossá válása jellemző. Itt az ipari munka árához (azaz: a társadalmi újratermelés költségeihez) egyfajta „önkéntes támogatásként” járultak hozzá a vidéki, családi, közösségi kötelékek, az önfenntartó gazdálkodás, vagy az erőforrásokat az állami iparból a háztartások felé csatornázó „második gazdaság”. A kapitalizmus globális története során a női munka („ingyen” háztartási munka és olcsóbb bérmunka), a paraszti társadalmak önfenntartó munkája és „ingyen” népességtartaléka, a gyarmatok (erőszakkal ingyenessé tett) társadalmi és természeti erőforrásai tipikusan a kapitalista felhalmozás ilyen „támogatásának” a szerepét játszották.
A kapitalizmus globális működését nézve azt látjuk, hogy a társadalmi önfenntartás érdekében elvégzett pluszmunka egyfajta informális „támogatásként” épül be a tőkés felhalmozás rendszereibe.
Bár a kapitalizmus nyugati kialakulását gyakran a tiszta bérviszonyok kialakulásaként szokták leírni, valójában a pusztán bérből élő, „szabad” bérmunka képe eltakarja, hogy az ingyen házimunka, alulfizetett és informális munka máig fontos szerepet játszik a globális centrum gazdaságaiban is, nem beszélve a centrumban realizált globális jövedelmek kapcsolatáról a félperifériák és perifériák erőforrásaival.
A félperifériákon, így Kelet-Európában is, állandó jellemző a bérek önfenntartó munkával való kiegészítése. Wilma Dunaway ezt a jelenséget nevezte meg a „félproletár háztartások” fogalmával. A perifériákon az önfenntartás rendszeren „kívüli” módjai mindig is lényegi összetevői voltak a túlélésnek – és egyúttal a rendszer stabilizálásának. Az önfenntartás és tőkés felhalmozás bensőséges kapcsolatát centrum-periféria viszonylatban jól jellemzi a gazdasági migráció szerepe: a perifériák munkaereje a centrumba vándorol, hogy ott olcsó munkákat vállalva az otthoninál magasabb jövedelem révén támogathassa az otthon maradtakat; ez az „informális” jövedelem pedig hozzájárul a perifériákról való erőforrás-kicsatornázás fenntarthatóságához. Nemzetgazdasági szinten a város és vidék közti áramlásokban találunk gyakran hasonló mozgásokat.
Ha a jelenlegi nyugati „commons”-hullámot megpróbáljuk elhelyezni az önfenntartás és tőkés felhalmozás e tágabb viszonyrendszerében, azt látjuk, hogy ez a hullám egy olyan helyzetből fakad, amikor a perifériákra és félperifériákra inkább jellemző informális önnfentartás-technikák egyre inkább relevánssá válnak és elterjednek a centrum társadalmaiban is, ahogy a 2008 utáni válság nyomán itt is egyre többen szorulnak ki a rendszer által korábban biztosított jövedelmi forrásokból. A „commons”-kezdeményezések erős láthatósága egyszerre tükrözi ezt a válsághelyzetet, és azt, hogy azok a nyugati rétegek, akik ma informális önfenntartási megoldások felé fordulnak, erős tudásbeli, kommunikációs és politikai erőforrásokkal rendelkeznek. Mi ennek a relevanciája a kelet-európai helyzet számára?
Kelet-Európában ugyancsak megfigyelhetőek az önfenntartást célzó kezdeményezések válságidőszakokhoz kapcsolódó hullámai. Magyarországon ilyen volt a két világháború közötti szövetkezeti hullám, vagy a 70-es évek válságával megerősödő második gazdaság. Az informális önfenntartás gyakorlatai a centrumországokéhoz képest itt a válságidőszakoktól függetlenül is elterjedtebbek voltak.
Az önfenntartást célzó kezdeményezések léte itt sem feltétlenül jelenti azt, hogy az erőforrásokat sikerül a tőkés felhalmozás helyett a társadalmi önfenntartás céljaira átcsoportosítani: az önfenntartást céljára befektetett munka mint sok más esetben, itt is gyakran éppen azt szolgálja, hogy a válságkörülmények ellenére a felhalmozás továbbra is zavartalanul fenntartható legyen. A mai helyzetben erre példa a fizetésekhez képest aránytalanul magas albérleti árak vagy hitelrészletek megfizetése többletmunka vagy családi, közösségi források bevonásával, vagy az utóbbi időben Magyarországon is elterjedő gazdasági migráció, a külföldön dolgozók által hazautalt „támogatások”. Az informális önfenntartás gyakorlatai Kelet-Európában is, mint mindenütt, a tőkés felhalmozás létező hierarchiáján belül születnek meg. A „commons” elvét követő, kölcsönös segítségre alapuló erőforrás-megosztási próbálkozások további újításokat hozhatnak ezen a már létező terepen – például szövetkezeti bankok, szövetkezeti lakhatás, nyílt technológiai megoldások vagy új szolidáris vállalkozói hálózatok révén. Hogy az adott új kezdeményezések mennyiben tartanak ellen a felhalmozás logikájának, mennyiben szolgálják azt, és mennyiben alakítják ki a szolidaritás vagy kirekesztés új módjait, gyakorlati kérdés, amely az egyes kezdeményezések eseti megoldásain is múlik.
A szolidáris gazdaság politikája
A gazdasági válság jelenlegi hatásaival, illetve a klímaválság növekvő fenyegetésével szemben a baloldali gondolkodásban a „nemnövekedés”, „commons”, vagy „nem-kapitalista jövő” jelszavai mentén sokan a társadalmi együttélésnek a társadalmi és ökológiai önfenntartást lehetővé tevő, szolidáris megoldásait keresik. Az a folyamat azonban, amely során a világ különféle közösségei a saját önfenntartásuk érdekében új társadalmi-gazdasági formákat hoznak létre a felhalmozás új formáival szemben, tágabb ezeknél a programoknál, s mind anyagi alapjában, mind spontaneitásában túlmutat rajtuk.
Kelet-Európában, egy olyan régióban, ahol az önfenntartásért tett erőfeszítések a tőkés felhalmozás „normál” működéséhez tartoznak, e programok sok szempontból nem mondanak újat a jelenlegi válság körülményei között sem. Abból a szempontból azonban érdekesek lehetnek, hogy kihangsúlyozzák az önfenntartást célzó kezdeményezések és a felhalmozás közti viszonynak egy aspektusát, amely mindig is fontos szerepet játszott e viszony alakulásának történetében: az erőforrás-visszatartás és erőforrás-megosztás kérdését. Ebből a szempontból a „commons” gondolata egy olyan ideált fogalmaz meg, ami túlmutat a formális politika és aktivizmus területén.
Ez az ideál az önfenntartást célzó együttműködések olyan formáinak létrehozásáról szól, amelyek az értékkiáramlás ellenében, kölcsönös segítségben dolgoznak, úgy hogy a kölcsönös segítség rendszereiben felhalmozódó társadalmi hatalom a válságban védelemként és a válság alakításában a szolidáris alternatíva erejeként működjön.
A szolidáris gazdaság körüli új aktivista hullám sok praktikus megoldással és erőforrással szolgálhat erre vonatkozóan. A helyi megoldások szempontjából azonban a „commons” gondolatnál régebbi és kiterjedtebb helyi tapasztalat és tudás játszhat lényegi szerepet.
