A Németországi Szociáldemokrata Párt (SPD) a szeptemberi szövetségi választásokon 20,5%-kal a háború utáni legrosszabb eredményét érte el. Azóta a nagy kérdés az, hogy merre menjen tovább a párt, hogy ássa ki magát a lyukból, amelyikbe egyre jobban beleásta magát a négy év alatt, amit a Merkel vezette CDU/CSU koalíciós partnereként töltött el.

Míg a választások után még úgy nézett ki, hogy az SPD biztosan ellenzékbe készül, ami a népszerűségének is jót tehetne, a sikertelen első koalíciós tárgyalások után (a Zöldek, a liberális FDP és a konzervatív, Merkel-féle CDU/CSU közt) vasárnaptól újra az SPD fog szemben ülni a CDU/CSU-val, hogy kidolgozzák egy újabb, legfeljebb négy évig tartó közös kormányzás feltételeit. De először az SPD-nek kell megtalálnia a hangját.

Pár héttel karácsony előtt, miután a Németországi Szociáldemokrata Párt (SPD) már nehéz szívvel eldöntötte, hogy újabb koalíciós tárgyalásokba fog kezdeni, a  külügyminiszteri posztot még jelenleg is betöltő Sigmar Gabriel, a párt december 7-i kongresszusán még megpróbálta felkavarni az állóvizet.

A választásokon ugyanis végül elmaradt Martin Schulz, az SPD kancellár-jelöltjének és az Európa Parlament volt elnökének várva-várt nagy dobása. Míg februárban, Schulz jelöltségének bejelentése után robbanásszerűen megnőtt az SPD-párttagok száma, és a közvélemény-kutatásokban az SPD vörös csíkja egyre feljebb kúszott, szeptemberre ebből a hatásból semmi nem látszott. De a rossz eredmény ellenére nagy volt a nyomás az SPD-n, hogy mint nagy hagyománnyal és így nagy felelősséggel bíró párt, a haza és a kormányozhatóság érdekében mégis koalíciós tárgyalásokba kezdjen.

Ezt a hazát próbálta Sigmar Gabriel az SPD decemberi pártkongresszusán beszédében a szociáldemokrácia értékeivel összeegyeztetve újrafesteni. A beszéd esszéformában december 18-án jelent meg a „Spiegel” hetilapban és nagy port vert fel a német médiában.

A hazáról, és a Leitkultur-ról, vagyis „domináns kultúráról” szóló vita megerősödött a német politikai diskurzusban, mióta az Alternative für Deutschland (AfD) szélsőjobb erői újra felszínre hozták, hogy sokan (a választásokon a párt 12%-ot ért el) mennyire vágyakoznak egy „német haza” után. A Leitkultur ideológiája a fehér, bennszülött németek „homogén kultúrájának” felsőbbrendűségét, de legalábbis elsőbbségét hirdeti az „értéksemlegesített multikulturalizmussal” szemben. Thomas „nem vagyunk burka” de Maizière CDU-s belügyminiszter után most a szociáldemokraták is megpróbálkoztak ennek a retorikának az alkalmazásával kifogni a szelet a jobboldali populisták vitorlájából.

Gabriel és szimpatizánsai úgy matekoznak, hogy mivel az AfD sokat erősödött a választásokon, az SPD pedig sokat gyengült (mint egyébként a CDU/CSU is), ezért annak, aki nyerni akar, a hazáról kell beszélnie.

Fontos, hogy a szociáldemokratáknak legyen saját értelmezésük a hazáról. Fontos, hogy a globális kapitalista folyamatokkal – melyek a szuverén nemzetállamokat is veszélyeztetik – a pártok a választóik elé egy szolidáris világ élhető modelljét állítsák. És van alapja annak, hogy az SPD az utóbbi években (egyesek szerint az anti-szociális Hartz IV-törvénycsomag óta) egyre kevésbé tud egy ilyen modellt bemutatni, ennek pedig valóban lehet köze ahhoz, hogy a párt egyre elveszíti hagyományos bázisát. Mert mit lehet mondani annak a munkásnak, aki a globális versenyben minden igéret ellenére elveszíti a munkáját, Németországban, a világ egyik legjobban teljesítő gazdaságában?

De sajnos ahelyett, hogy egy új, a szociális biztonság és a szolidaritás értékein alapuló haza-víziót festene fel a párt tagjai előtt, a pedagógus Gabriel inkább a jobboldali diskurzushoz nyúl: Gender és klíma, ezt a két témát teszi bűnbakká a hagyományos szociáldemokrata értékek válságáért.  A választási kampány hibája az volt, így Gabriel, hogy túl sok figyelmet fordítottak a melegházasságra, az öko-témákra és az emancipációra, és nem eleget a jó ipari állások megtartására. Gabriel beszédének lényege: Míg a modernitás még helyes mértékkel egyéni szabadságot és jólétet biztosított az embereknek, addig a posztmodernitás radikalitása és túlzásai bizonytalanságot okoznak az emberekben. Az egyszerű ember gondjai figyelmen kívül maradtak.

Beszédében Gabriel azokat a problémákat próbálta összegezni, amiket szerinte a posztmodernizmus és a neoliberális globalizáció erői idéztek elő, és amelyeka Ruhr-vidék hagyományos munkásnegyedek SPD-szavazóinak munkahelyeitt Kínába és Kelet-Európába vitte. Helyette bejöttek a városi elitek (lásd hipszterek), akik zöld turmixokkal kezdik napjukat, kreatív szakállukkal bicikliznek és fittyet hánynak a munkásember bajaira. Innen már nincs messze egy tetszőleges Semjén Zsolt-megszólalás, vagy a Witold Waszczykowski lengyel külügyminiszter kijelentése, aki szerint a baloldali politikától a világ marxista módon a biciklistáké és vegetariánusoké lesz.

Gabriel visszautalása a régi szép időkre Trump piros sapkáit idézi az olvasónak: „Make America Great Again„. Make the SPD great again?

Persze, azok a régi szép idők elmúltak, amikor a szakszervezeteknek és a szociáldemokrata pártnak még volt forradalmi mondanivalója. Gabriel a régi társadalmi szerződésről beszél, ami mára felbomlott. Csakhogy ez a romantizálás figyelmen kívül hagyja azokat, akik a 150 éves társadalmi szerződésből még kimaradtak: a nők, melegek, transzneműek, más kultúrából származók, vagy más istenben hívők. Ha tovább megyünk azon az úton, melyen Gabriel megtette az első pár lépést, nem sokban fog különbözni az SPD üzenete az AfD-étől.

A külügyminisztert saját pártjából is sokan kritizálták.  Az „SPDqueer” nevű meleg-pártszervezet például hevesen kritizálta, hogy a „haza” és „leitkultur” interpretálgatása helyett nem az SPD erős kisebbségeket és kirekesztetteket ügyét hangsúlyozza. Ennek ellenére közvélemény-kutatások szerint Gabriel még mindig a legkedveltebb német politikus: a németek 62%-a elégedett a miniszter munkájával.

Igen, az SPD-nek mint hagyományos munkáspártnak fel kell vállalnia a gazdasági átalakulás kárvallottjainak ügyét. Kínáljon megoldásokat akár a gazdasági, akár az életmód-problémákra, de kirekesztés nélkül. Mutasson egy befogadó modellt a hazáról, amely több kultúrára épül.

A szociáldemokrácia ugyanis ott van a gender- és klímaküzdelemben. Az utóbbi évek legforradalmibb kapitalizmuskritikus követelései onnan jöttek, ahol Gabriel nem keresi: feministáktól, öko-aktivistáktól, anti-rasszistáktól. Nélkülük nem lehet tovább gondolni a 21. századi, radikális és szolidáris szociáldemokráciát.