Emmanuel Macron november 25-én, a Nők elleni erőszak visszaszorításának világnapján részletezte a nők helyzetének javítására irányuló terveit. Ebben a kiállásban nagy szerepet játszhatott a Weinstein-botrány nyomán létrejött mozgalom Franciaországban, és annak egyik fejleménye, egy petíció, amely 100 nő, köztük művészek, értelmiségiek aláírásával is megjelent egy hetilapban, és felszólította az elnököt az azonnali cselekvésre a szexuális erőszak ellen.

Macron 10 nappal ezelőtti beszéde után hamar befutottak az első kritikák, és csak egy hétbe telt, hogy egy újabb tribün jelenjen meg, ezúttal a Le Monde hasábjain, amelyet ismét 100 aláíró jegyez, többségében nők, feminista aktivisták, civil vagy szakszervezeti vezetők, értelmiségiek, de a legfontosabb szakszervezetek férfi főtitkárai is.

A nyílt levél szerint Macron nagyjából szépen becsomagolta a semmit.

Ha a bejelentett intézkedések között akadnak is fontos és érdekes új ötletek, mint pl. 10 új pszichológiai-traumatológiai egység kialakítása a kórházakban; vagy olyan régiek, mint az érintett szakmákban dolgozók továbbképzése, amely 2014 óta törvénybe van iktatva – ezekhez semmilyen konkrét finanszírozás nem társul. Enélkül pedig csak üres szavak maradnak a fiatal elnök elegáns szólamai.

Az aláírók ironizálnak is Macron szívesen alkalmazott pátoszán, amellyel például kiemelkedően magas, 30 millió eurós, kőbe vésett büdzsét ígért a női egyenjogúság államtitkárságának – ami idén… 29,81 millió euró volt. A feministákat, ahogy írják, meghatotta ez a példátlan erőfeszítés.

Az még ennél is jobban, hogy a különféle minisztériumokban e célra fordítható összegek összesen 420 millió euróra emelkednek, az eddigi 400 millióról. Szuper! Kár, hogy ennek csak 15%-át fordítják az erőszak elleni harcra, ráadásul a 20 milliós emelés is már eddig érvényben lévő intézkedéseket rak át a „jogegyenlőségi” kiadások közé.

Azaz az aláírók szerint, hiába nyilvánította az elnök mandátuma „nagy nemzeti ügyévé” a kérdést, valójában semmilyen új forrást nem rendelt hozzá, beszéde csak egy kommunikációs trükk volt.

Tényleg nem érdemelne ennél nagyobb erőfeszítést, hogy Franciaországban évente 93 ezer nő válik nemi erőszak áldozatává, 220 ezren családon belüli erőszakot, 550 ezren pedig szexuális zaklatást vagy erőszakot szenvednek el?

A tribün aláírói külön kitérnek a munkahelyekre, ahol a szexuális agressziók negyede megtörténik, és ahol a női alkalmazottak alávetettsége és az állásuk elvesztésétől való félelem csak súlyosbítja a szokásos uralmi viszonyokat.

Bár a szakszervezetek és civilek törvényi szabályozást szorgalmaznak, amely szankcionálná a cégeket, ha nem áldoznak a prevencióra és az áldozatok védelmére. Macron azonban nemhogy egy szóval sem érintette ezt a területet, de ráadásul a rendeleti úton épp most elfogadott munkatörvénye még az áldozatokat jelenleg védő, egyes eszközöket is megszünteti.

Sőt: jövő nyáron napirendre tűzi a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet az erőszak és a zaklatás kérdését, de egyelőre Franciaország álláspontja az, hogy nincs is szükség gender jellegű szempontokra e kérdésben…

Az aláírók végezetül arra kérik a kormányt, hogy fusson neki még egyszer ennek a kérdésnek, és ahelyett, hogy egyes feminista aktivisták kritizálásával múlatja az időt (mint ahogy az utóbbi napokban tette), álljon elő egy komolyan vehető intézkedéscsomaggal.

Ehhez legalább olyan nagyságrendű büdzsére lenne szükség, mint amit a spanyolok áldoztak az ügyre: minimum egymilliárd euróra öt év alatt. Egy olyan kerettörvényhez kapcsolódva, amely többek között lehetővé tenné a Párizs által 2014-ben ratifikált Isztambuli Szerződés előírásainak átültetését a francia jogba.

Addig is, a demokratikus vita szellemében jó lenne komolyan venni a kritikákat, és elfogadni, hogy a civil társadalomnak joga van kontrollálni a végrehajtó hatalmat, különösen akkor, ha ilyen fontos és sürgős feladatokról van szó – és ha a kormány szándékai ennyire alulmúlják az elvárható és szükséges ambíciót.

(Címlapkép: Emmanuel Macron a Kremlben 2017 májusában, forrás: Wikipedia)