2004. december 5-én került sor arra az ügydöntő népszavazásra, amelynek témája a határon túli magyarok egyszerűsített honosításának lehetővé tétel volt. A népszavazás mind a mai napig rányomja a bélyegét a magyar-magyar kapcsolatokra, és a magyarországi belpolitika későbbi irányaira is komoly befolyással volt.
A határon túli magyarok kettős állampolgárságának kérdése már a ’90-es évek végén felmerült, de hosszú ideig a marginálisnak számító Magyarok Világszövetsége (MVSZ) képviselte csak az ügyet. 2000-ben még az első Orbán-kormány képviselői még időszerűtlennek nevezték a kérdést – hiába gyűjtöttek akkor már tízezerszám aláírásokat a határon túli magyarok körében saját pártjaik.
A kérdés azonban egyre aktuálisabbá vált Magyarország EU-csatlakozásának közeledtével, hiszen ez vízumkötelességet hozott volna például a Szerbiában vagy Ukrajnában lakó kisebbségi magyarok számára.
A 2002-ben hatalomra kerülő MSZP-SZDSZ koalíció nem tartotta ezt jó ötletnek, és a külhoni magyarok képviselői között is felmerültek kétségek az ötlettel kapcsolatban. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség több politikusa például kifejezte félelmét, hogy az egyszerűsített honosítás esetleg a határon túli magyarok elvándorlását eredményezné.
A Magyarok Világszövetsége végül 2003 nyarán jelentette be, hogy népszavazást kezdeményez a kérdésben. Kisebb közjogi huzavona után végül 2004. december 5-re írták ki a népszavazást. Az akkori nagyobbik kormánypárt vezetősége novemberben úgy döntött, a kettős állampolgárság ellen való szavazásra buzdítja a választókat – igaz az Index akkori információi szerint többen, például Ujhelyi István és Szekeres Imre is vitába szálltak az elnökség többségi álláspontjával.
A kormány végül a jóléti sovinizmusra építette a kampányát, egy a sajtónak kiszivárogtatott hatástanulmány szerint akár 95 milliárdos szociális többletköltséget is jelenthetne, ha a kettős állampolgárságot megkapó emberek áttelepülnének Magyarországra.
Nem csak a kettős állampolgárságról szavaztunk
Ugyanezen a napon a magyar állampolgárok a kormány kórházprivatizációs terveiről is véleményt mondhattak. Ez a kérdés már jóval egyértelműbb eredményt hozott, hiszen a megjelentek 65 százaléka utasította el a kórházak magánkézbe helyezésének ötletét. De az érvényességi küszöböt így sem sikerült elérni, igaz, csak 100 ezer szavazat hiányzott. Mindenesetre a népszavazás után a kormány meghátrált, és levette az ügyet a napirendről.
A közhiedelemmel ellentétben azonban a „23 millió románozás” nem erre az időszakra tehető, azt még ellenzékből nyilatkozta Kovács László 2001-ben, amikor a státusztörvény erdélyi alkalmazását lehetővé tévő Orbán-Năstase paktum elfogadása vagy elutasítása volt terítéken.
A népszavazás végül nem ugrotta meg az érvényességi küszöböt, vagyis sem az igenek, sem a nemek nem tették ki az összes szavazójoggal rendelkező polgár 25 százalékát. 37,44 százalékos részvétel mellett a megjelentek 51,55 százaléka szavazott igennel, és 48,45 százaléka nemmel az állampolgárság kiterjesztésére.
A népszavazás kimenetele nagyon rossz hatással volt a magyar kormány és a határon túli magyarok közötti kapcsolatra, egészen 2010-ig a Magyar Állandó Értekezlet sem ült össze. És rengeteg külhoni magyar nehezményezte a kormány által ellenük folytatott félelemkampányt.
Rövid távon a frissen hivatalba lépett Gyurcsány-kormány győzelemként könyvelhette el az eredményeket, de hosszú távon hozzájárult ahhoz a Fidesz által épített politikai mítoszhoz, amely szerint a magyar baloldal „nemzetellenes” lenne. A népszavazás kérdése pedig 2006-tól újabb érvként szolgálhatott a legitimitását teljesen elveszítő MSZP-SZDSZ-kormánnyal szemben.
A könnyített honosítás intézményét az Országgyűlés végül 2010-ben fogadta el. 2013-ban Mesterházy Attila akkori MSZP-elnök bocsánatot kért a határon túli magyaroktól, amiért 2004-ben „egy rosszul feltett kérdésre rossz választ adtak”.
