1918. november 16-án, 99 évvel ezelőtt kiáltották ki az első Magyar (Nép)Köztársaságot, melynek első miniszterelnöke és köztársasági elnöke Károlyi Mihály volt, az első világháborús ellenzék vezéralakja. A köztársaság néphatározatai és néptörvényei rendelkeztek először Magyarországon az általános, titkos, egyenlő, közvetlen, nőkre kiterjedő választójogról, a sajtószabadságról, valamint az egyesülési és gyülekezési szabadságról is. Az Első Magyar Köztársaság eszmeisége és rendelkezései megérdemelnék az emlékezést. Mégis, általában néma csend övezi ezt a napot…

A köztársasági (republikánus) Magyarország kérdése először 1849-ben merült fel lehetőségként, azonban akkor még az államforma deklarálása nélkül nevezték ki Kossuth Lajost kormányzó-elnökké. Szó-kapcsolatos tisztsége a háborús konfliktus idején nyitva hagyta a nagy vitákat kiváltó kérdést, monarchia vagy köztársaság legyen a független Magyarország. A megtorlás és a dualizmus időszakában ezért (a parlamentiek között) nem képezte vita tárgyát az államforma. Leginkább a sorozatos válságok, a Kiegyezés és a 48-as törvények körül forgott a politikai diskurzus.

Útban a Magyar Nemzeti Tanácshoz

A forradalom győzelméhez, a köztársasághoz, hosszú út vezetett. 1880-ban először Frankel Leo alapított szociáldemokrata pártot Magyarországon, majd annak romjain 1890-ben Engelmann Pál Gábor vezetésével alakult meg a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. Az MSZDP komoly parlamenten kívüli ellenzék volt a forradalmat megelőzően, követelései a (javarészt munkás) tömegek érdekérvényesítésére törekedtek, azonban nem szerepelt ezek között a köztársasági államforma. (Részletesebben: K. Horváth: Szociáldemokrácia Magyarországon)

Károlyi Mihály, a „vörös gróf”, az októberi tömegek miniszterelnök-jelöltje nem innen, hanem a Függetlenségi 48-as pártból (azt megelőzően pedig a kormányzati oldalról) érkezett a forradalom élére, nézetei fokozatosan értek, radikalizálódtak az évek során a környező barátok-elvtársak hatására. Barátsága a polgári radikális (szabad szocialista) Jászi Oszkárral és a szociáldemokrata Landler Jenővel a véderőtörvény 1912-es megszavaztatása után köttetett. Tisza István karhatalmi eszközökkel eltávolíttatta a tiltakozó ellenzéket, akik válaszul szövetkeztek az Országgyűlésen kívüli erőkkel is, és közös erővel szerveztek népgyűléseket vidéki helyszínekre.

1918. október 25-én a háborút vesztett kormányzat ellenében megalakították a Magyar Nemzeti Tanácsot – az uralkodó (IV. Károly) föderalista céljainak megfelelően, párhuzamosan, legálisan, cseh, szlovák, román, horvát tanácsok is létre jöttek. Károlyiék lépését Budapesten a Katona-, Munkás-, és Diáktanácsok születése követte, ezeknek a támogatásával, közbenjárásával kerülhetett végül a tényleges hatalom Károlyi körének kezébe, hogy megvalósíthassák 12 pontjukat.

Az őszirózsás forradalom

A tanácsokba szerveződött munkások, diákok és katonák tömegei támogatták feltétlen odaadással a magát ellenkormányként meghatározó Magyar Nemzeti Tanácsot és vezérét, Károlyit. A király vonakodott kinevezésére, először Wekerle Sándornak, majd Hadik Jánosnak adta a kormányzás lehetőségét, ugyanakkor a tömegek ellenállása miatt egyikük sem tudott érdemi lépéseket tenni.

A diákság által szervezett október 28-i vonulást a csendőrség kardlapozással és sortűzzel próbálta feloszlatni. A lánchídi csataként elhíresült oszlatás halálos áldozatainak száma 3 fő volt.

Másnapra a Soroksári fegyvergyárban az általános sztrájk mellett a munkások lefoglalták a raktári készleteket, és e történések hatására a helyzetet értékelő katonatanács tagjai, a november 4-re tervezett akciójukat előrehozták. Október 29-én elfoglalták a város stratégiai pontjait, és az időközben átálló rendőrség sem akadályozta az események kibontakozását. Két nappal később József főherceg, a király távollétében a magyarokkal tárgyaló régens, visszavonta Hadik kinevezését, és megtette Károlyit miniszterelnökké.

Ekkora viszont a forradalmi tömeg kellően felhergelte magát a rendszer teljes megdöntéséhez, ezt felismerve, rövid tanácskozás után a Károlyi-kormány is rövid életűvé vált. Tagjai lemondtak, majd esküt tettek a Magyar Nemzeti Tanács előtt.

Ezzel a lépéssel hátat fordítottak a korábbi közjogi állapotoknak, megszüntették a jogfolytonosságot és a korábban kinevezett kormányokat béklyózó legitimációs válságot. A tömegek által követelt forradalmi útra léptek.

Megteremtették az alapokat az elavult, hitelét vesztett monarchia (és elitjének) lecseréléséhez, hogy helyébe a nép akaratának rendelt államforma, a (Nép)köztársaság léphessen.

Végül 1918. november 16-án kiáltják ki a Népköztársaságot a vidéki tanácsok belegyezéseinek beérkezése után, egy óriási, több százezres demonstráció mellett, melyhez foghatót azóta is csak 1956 októberében látott Budapest.

A köztársaság értékelése

A köztársaság megítélése a jobb- és baloldalon különböző módon történik, ennek történeti okai vannak. A baloldalon mára feledésbe merült, leginkább mert a jobboldaliak a horthysta ellenforradalmi értelmezésbe ragadva egy ellenségképet látnak a demokratikus és szociáldemokrata Károlyi vezette kormányzatban, melyet a nemzet sírásójaként és a bolsevik tanácsköztársaság előkészítőjeként láttatnak. Mivel a jelenkori baloldal nem képes túllépni a legitimációs válságán, eszmei gyökereket találni magának, ehhez a történeti előzményhez sem tud kapcsolódni.

A jobboldal által a Károlyi-adminisztráció ellen felhozott vádak azonban még csak nem is helytállók; ami ténylegesen felróható személyének, az a naivitása, a wilsoni elvekben való feltétlen bizalom, az antant hatalmak felől elvárt kölcsönösség, tisztességesség.

A rövid, négy és fél hónapos működése során a néptörvények és néphatározatok segítségével Károlyiék létrehoztak egy önálló, független köztársaságot, nagyfokú nemzetiségi autonómiával (Jászi Oszkár érdeme, aki pedig a liberálisok vezérlő csillaga lehetne), arányos, titkos, nőkre is kiterjedő demokratikus választási rendszerrel. Megteremtették a lehetőségét a szabad egyesülésnek, gyülekezésnek, a sajtószabadságnak. Beemeltek a nemzeti ünnepek közé március 15-ét és október 31-ét, két győzelemmel záruló forradalmat. Létrehoztak, egy az 1848-as jobbágyfölszabadítás jelentőségével bíró földosztási programot.

A köztársaság egyetlen döntése sem megkérdőjelezhető morálisan, a szociális igazságosságért és a demokratikusság megvalósításáért küzdött. A hadsereg leszerelése nem igénye volt Károlyinak, hanem kötelessége volt. A négy hosszú évig tartó háborúban kimerült katonák nem engedelmeskedtek parancsnak október vége óta, az általuk létrehozott és irányított katonatanács pedig kommunista befolyás alatt működött, és maradt mindvégig.

A nyugati diktátumok és a tömegek további (jogos) elégedetlenkedése és követelései voltak okai annak, hogy a szovjet mintákat követő Magyar Kommunista Párt átvehette a hatalmat a kormányzat baloldali-radikális szociáldemokrata szárnyával szövetkezve. A népköztársasági reformok lassúak és nehézkesek voltak az államapparátus újraszervezése és a nyugati fegyveres hadműveletek nyomása mellett.

Így jöhetett létre egy újabb, immár nem polgári-szociáldemokrata, hanem kommunista proletárforradalom, melyben szovjet mintára egy szűk vezetőréteg ragadta kezébe a hatalmat, számolta fel az önszerveződéseket és harcolt az ellenforradalmi antant hatalmak ellen. Harcolt, mert hadseregét a munkások közötti agitációval rekrutálta az ellenforradalmi restaurációval fenyegető antant ellen – mely restauráció aztán be is következik a román csapatok és a horthysta fehérek tevékenysége nyomán.

Hogyan kezeljük az első köztársaságunkat?

Az emlékezetpolitika mindig is ideológiailag terhelt terep volt. A jelenlegi, nyíltani antidemokratikus kormányzat mindent megtesz, hogy felszámolja nem csak a köztársaságot, hanem annak eszméjét, történetét is.

A forradalom által létrehozott köztársaság elnökének, Károlyi Mihálynak szobrot állítottak 1975-ben, születésének 100. évfordulójára, a Kossuth téren. Az emlékmű a rendszerváltás után is, 2012-ig állt a helyén, amíg azt az Orbán-kormány el nem távolíttatta – a szobrot Siófok önkormányzata vette át.

A Kossuth téren Károlyi helyét egy monumentális, több méter magas Tisza István szobor vette át. Annak a Tisza Istvánnak a szobra, aki Károlyiékat karhatalmi eszközökkel távolíttatta el az Országgyűlés üléséről 1912-ben, rövid habozás után támogatta a háborúba való belépést 1914-ben, és kormányzása alatt mindvégig ellenezte a választójogi reformot.

Az országban, és most már azon kívül is sorra emelik az ellenforradalomban jeleskedő személyek emlékműveit. Ezek közé tartoznak például a Horthy-szobrok vagy a Wass Albert utcák, Tisza-szobrok… Gyakran olyan, morálisan megkérdőjelezhető, nem egyszer szélsőjobboldali elemekről, akiknek a nevét a történelem szakszerű és egészséges feldolgozásán kívül, nem kéne szóra méltatni.

A Magyar Posta pedig, mely kulturális értékteremtéssel egybekötve folytat emlékezetpolitikát bélyegek formájában – a Magyar Postát felügyelő kormánybiztos mindenkori jóváhagyásával, rábólintásával –, 2011-ben filatéliai (bélyeg) különlegességet állított ki – vélhetően a keleti nyitás jegyében –  az Azerbajdzsáni Köztársaság 20. évfordulójára, egy évvel azelőtt, hogy kiadta volna az Orbán-kormány a „baltás gyilkos”-ként elhíresült Safarovot. Idén a kibocsátási programban helyet kapott egy, a dualizmus létrejöttének 150. évfordulóját megörökítő Magyarország–Ausztria közös bélyeg is.

A 2018-as programban pedig a Szent István csatahajó elsüllyesztése, 1956 roma hősei és az első világháború lezárása kaphatott helyet a történelmi témában; az Első Magyar Köztársaság 100. évfordulója nem. A bélyegkibocsátás során rendszeresen adnak ki szentekről, boldogokról bélyegeket, volt a koronázási jelvényeknek is egy sorozata… Nagyon remélem, hogy a Horthy által tökéletesen időzített –  1919. november 16-án tetőző –  ellenforradalom, lovas (cirkuszi) bevonulása Budapestre nem fogja bővíteni a bélyegsort.

Viszont igazán megérdemelné ez az ország és társadalom, hogy megemlékezzen a Köztársaságról, ha nevéből el is vették, annak eszméit meg is tépázták. Hiszen éppen ezért van az emlékezetre igazán szükség!