A társadalmi osztályok újabban egyre gyakrabban kerülnek a figyelem középpontjába. De pontosan miről beszélünk, amikor a középosztály eltűnéséről, a fehér munkásosztály elégedetlenségéről, vagy az uralkodó osztályokról beszélünk? Mik az osztályok és miért olyan fontosak a baloldal számára? Vajon az osztálypolitika valódi törések, valódi szembenállások mentén osztja fel a társadalmat, vagy a faji politikához hasonlóan képzelt ellentéteket generál, amelyek mentén nem fogalmazhatók meg napjaink társadalmi problémái?

Osztályon általában olyan társadalmi csoportot értünk, amelyet gazdasági helyzete választ el a többitől, nem például presztízse, jogi státusza vagy etnikuma. Ez persze még nem sok mindent mond el az osztályokról. A „szegények” vagy a „gazdagok” például két külön osztály? Hát a „felső tízezer”? A „munkanélküliek”? A gazdasági helyzet melyik elemei fontosak egy osztály meghatározásakor, a jövedelem, a vagyon, az adósság mértéke?

Hogy ezekre válaszoljunk, osztályelméletekhez kell fordulnunk.

Marx osztályai

A legkidolgozottabb ilyen elméleteket ma a marxista hagyományban találjuk, azonban meg kell jegyezni, hogy az „osztály” egyáltalán nem kizárólagosan marxista fogalom. Központi helye van olyan nagyon nem marxista gondolkodóknál is, mint Max Weber vagy Émile Durkheim. Ugyanakkor a kortárs társadalomelméletben általában, és a baloldalon különösen érdemes a marxista osztályelemzéseket kiindulópontul választani.

Marxnál egy osztályt nem a jövedelem, vagy az életesélyekhez való hozzáférés határozza meg – mint például Webernél –, hanem a termelésben betöltött szerep. Egész konkrétan: az ember attól függően tartozik egyik vagy másik osztályba, hogy birtokolja-e azokat az eszközöket, amelyekkel a termelés folyik, vagy sem. Ez a különbség két osztályt jelöl ki a kapitalista társadalomban: a tőkésekét és a munkásokét. Hogy melyik csoportba tartozol, alapvetően meghatározza, hogy milyen szerepet fogsz betölteni a társadalomban, hogyan fogsz élni és milyen kilátásaid vannak.

A marxi osztályelmélet másik fontos eleme, hogy az osztályviszony antagonisztikus: munkások és tőkések érdekei szemben állnak egymással. A munkások helyzete a kapitalista társadalmakban nem egyszerűen más, mint a tőkéseké, hanem szükségképpen rosszabb – kiszolgáltatott és elnyomott, ezt pedig a tőkések (a kapitalista termelési mód sajátosságai miatt) muszáj, hogy kihasználják.

Ha ez a kihasználás, kizsákmányolás megszűnik, maguk az osztályok is megszűnnek létezni – az igazságos társadalom ezért egy osztály nélküli társadalom.

Persze Marx is nagyon jól tudta, hogy a korabeli társadalmakban (a 19. században mármint) nem csak munkások és kapitalisták voltak. Voltak parasztok, kisiparosok, boltosok, könyvelők, egyetemi tanárok és ezer másféle ember is. Mi a helyzet velük, hol helyezkednek el ők az osztályszerkezetben? Marx szerint ezek részben feudális maradványok, részben a kapitalizmus belső fejlődésének melléktermékei, amelyek hosszú távon eltűnnek majd, és végül teljesen széttagozódnak tőkés- és munkásosztályra.

De mi köze ennek a mai társadalmakhoz?

Persze ipari munkások ma is léteznek, jóllehet, ma a globalizáció folytán nem annyira nyugati nagyvárosokban, mint inkább az olcsó munkaerőt kínáló Kelet-Ázsiában találjuk őket. De az ILO (Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) becslése szerint csak a teljes dolgozó népesség mintegy 20%-át teszik ki, szemben a szolgáltatóiparban dolgozó közel 50%-kal. A mai társadalmak osztályszerkezete – úgy tűnik – köszönőviszonyban sincs azzal, amiről Marx beszél. Sehol a cilinderes kapitalisták és a zsúfolt szállásokon nyomorgó munkások, csak egy rakás irodista meg Starbucks eladó.

Nos, ez nincs egészen így. Egyrészt a szolgáltatóiparban dolgozók, vagy szellemi munkát végzők továbbra is áruba bocsájtják munkaerejüket, és ezzel profitot termelnek mások számára.

Az úgynevezett immateriális termelés továbbra is termelés: csak azért, mert egy napi tíz órában robotoló programozó nem nehézgépek mellett görnyed és nem munkásszálláson lakik, még nincs kevésbé kizsákmányolva a munkaadói által.

De a nyugati társadalmakban sem kell nagyítóval keresni a kizsákmányolt és kiszolgáltatott osztályokat. Ott van az úgynevezett prekariátus, a létbizonytalanságban élők egyre növekvő csoportja, akik nem rendelkeznek stabil munkahelyekkel, rövidtávú és jellemzően rosszul fizető állások között kénytelenek evickélni.

Kétségtelen persze, hogy sokan vannak, akik nem illeszkednek egyértelműen a munkás-tőkés felosztásba, például a középvezetők, akik maguk is alkalmazottak, de bizonyos hatalommal is bírnak más alkalmazottak felett. Az ő helyzetüket nevezi a huszadik század egyik legnagyobb hatású osztálykutatója, Erik Olin Wright „ellentmondásos osztályhelyzetnek”.

Az immateriális termelés és az ellentmondásos osztályhelyzetek elszaporodása, valamint az osztályalapú társadalmi szerveződések – a munkásmozgalom – és vele az osztálytudat eltűnése együtt az osztályok láthatatlanná válásához vezettek az elmúlt néhány évtized alatt. Ez természetesen azt jelenti, hogy sokkal nehezebbé vált kimondottan osztályérdekek mentén mozgósítani a társadalom különféle csoportjait. Abból azonban, hogy az osztályok kevésbé vannak szem előtt, nem következik, hogy a jelentőségük is megszűnt volna.

Gondoljunk például a másik kiemelkedően fontos osztályra: a tőkésekére, amely él és virul, vagyona és politikai befolyása töretlenül növekszik. Az USA elnöke – valószínűleg az egyik legnagyobb hatalmú ember a földön – maga is egy nagyvállalat elnöke, csakúgy, mint kabinetjének és tanácsadóinak nagy része. A magyar politikusi-vállalkozói elit szintén egy igen szervezett, vagyonos osztályt alkot.

A pénzügyi érdekeikért közösen fellépő vállalatvezetők osztálypolitikát folytatnak, osztályérdekeiket érvényesítik a nekik alárendelt, kiszolgáltatott, az általuk nyújtott fizetésekre, állásokra rászoruló emberekkel szemben.

Az osztályok a mai társadalmakban is meghatározó szerepet játszanak. A jelentős társadalmi különbségek azok között akik másnak kell, hogy dolgozzanak, és akiknek dolgoznak – vagy marxista nyelven: tőkések és munkások között – nem szűntek meg, ahogy az előbbiek kizsákmányolása, elnyomása az utóbbiak által sem, legyen szó távol-keleti gyári munkásokról, alulfizetett árufeltöltőkről vagy Angliában gürcölő bolgár, lengyel, magyar villanyszerelőkről. Az osztályérdekek felismerése és az osztálykülönbségeken alapuló elnyomás felszámolása ma is a társadalmi igazságosság programjának központi eleme kell, hogy legyen.

Az írás az eredetileg a Kettős Mérce blogon 2017. 02. 19-én megjelent szöveg enyhén szerkesztett változata.