Én is ritka ocsmány dolognak vélem Marton péniszének nyilvános kalibrálását, s arról is illik megemlékezni, hogy ki rohangál pucéran a színpadon. Csak hogy tartsunk mértékeket!

Szanyi a Férfihangnak bővebben is kifejtette, mire gondol:

Hadd térjek ki a magam felvetésére. Számomra minimum visszás, hogy egy érett színésznő, akinek az a szakmája, hogy élethelyzeteket, konfliktusokat, megoldásokat stb. jelenítsen meg, felemelőket és alávalókat egyaránt, évtizedek múltával se tudjon megbirkózni a saját sérelmeivel, hanem a semmiből előugrik, s nyilvánosan bevádol egy ikont (ráadásul az illető péniszét ócsárolva), akit azonnal kivégeznek, valamint az életművét ledózerolják. Miközben erőszaknak nyoma sincs.

Szanyi persze többek között abban téved, hogy Marton kapcsán más esetekben az erőszak elég plasztikus módon (rányomta a fejét a hímtagjára) megjelent, és ebben a történetben is erősen jelen volt legalább a hatalommal való visszaélés, akkor amikor egy kocsiban valaki letérdel, előveszi hímtagját és azt kéri, puszilják meg azt.

De Szanyi már vitaképesebb, jogosabb kritikákat is felvet az interjúban. Például jól állapítja meg az egyik legfontosabb problémát a nők elleni erőszak ügyében:

Itt óriási a látencia. Európai becslések szerint a fiatal nők egyharmada szembesült már valamilyen támadással. Minthogy a történések többnyire homályban maradnak, ezért nehéz kibogozni, hogy a határok hol vannak, ki mit minek vél. Szerintem az erőszak az igazi határ, jóllehet ennek is van lelki vagy verbális változata.

Majd beszél a konkrét lépésekről és azok hiányáról is:

Csak példaként mondom, hogy a Magyar Országgyűlés évek óta nem képes ratifikálni az Isztambuli Egyezményt, amely ebben a kérdésben a legátfogóbb nemzetközi megállapodás. Az ellenzék időnként felcsattan, hogy „Nosza, gyerünk már!”, aztán csend.

És kifejti azt is, milyen álláspontot képvisel a témában:

Ennek ellenére is azt mondom, hogy jobb dolog az egy százalék valami, mint a száz százalék semmi. Az Isztambuli Egyezmény sem a tökély, ám jelenleg ennyit tudtak elfogadni a részes felek, s ne feledjük, hogy a magyar kormány is aláírta, csak elszabotálja a hazai hatályba léptetését. A továbblépéshez azonban alap is kell, a semmiből nem lehet kitámaszkodni. A fejlődésnek viszont valóban elengedhetetlen része, hogy a fiúk, a férfiak speciális szempontjai véletlenül se váljanak a női törekvések áldozatává. Vigyázó szemeinket Skandináviára vessük, ott már léteznek férfi-esélyegyenlőségi intézmények.

De sajnos azért más vizekre is evez Szanyi. Miközben jól elemzi a politikusok feladatát egy ilyen ügyben, érdekes véleményre jut a végén:

Mások mellett pont a politikusok dolga lenne a moderálás. Most ránk robbant a művészvilág megannyi idetartozó ellentmondása. Az emberek többsége ugyanakkor távol él ettől a sajátos világtól, s a 6-os villamoson, a munkahelyen vagy a családban kénytelen megbirkózni a nehézségekkel, rosszabb esetben a támadásokkal. Igen, beszélni kell róla, de szigorúan őszintén. Nem játékszer ez, mert akár életművek dőlhetnek össze. Nem állítom, hogy a politikusok mindig eltalálják az igazságot, ellenkezőleg, ők jelenítik meg az igazságok sokféleségét. De ugyanígy, egyetlen nő sem tulajdoníthatja magának a jogot, hogy az ő konkrét igazsága legyen a megfellebbezhetetlen és egyedüli igazság. Márpedig zavaróan sok az ilyen megszólalás, sőt visszaigazolás, s ha egy férfi a kétségeit fejezi ki, akkor arra menetrendszerűen sorozatlövés a válasz. Ezt meg kell fékezni!

Ugyanis bár sokszor úgy néz ki, valóban megfellebbezhetetlen igazság van ezekben a történetekben, de a valóság az, hogy sok áldozat előállása után áll fel ez a társadalmi igazság, aminek az alapja nem a megfellebbezhetetlenség, hanem a több történet egybehangzó állítása. Ezt pedig nehéz überelni. Szanyi esetében is azért érkezett a vele szemben felálló „kórus”, mert 10 nő egybehangzó vallomása után próbálta úgy beállítani a történetet, mintha nem lenne a maradék 9 nő, csak Sárosdi Lilla, és egy ilyen torzított történetmesélés alapján próbált ítélni az EP-képviselő az ügyben.

Viszont amit a bekezdés elején Szanyi az ügy és a társadalom távolságáról mond, érdekes vitatéma lehetne. Valóban, mit érzékelnek az ilyen ügyekből azok az emberek, akik távol állnak a színház világától? Hogyan csapódik le ez az ő életükben? De sajnos nem ezt fejtegeti Szanyi, pedig valójában ez lenne most az érdekes vitakérdés.

A morális lincselés is lincselés. Ez ellen léptem fel. Ha van bűn, ha van bűnös, annak legyen büntetése! Ahogy például most az ELTE esetében történt. Ott rendesen feljelentettek valakit, kivizsgálták az ügyet, s hoztak egy döntést. De miért lennék én köteles általam ismeretlen emberek homályos ügyeiről faragatlan sztereotípiákban gondolkodni? Miért kellene kétkedés nélkül elfogadnom egyoldalú tálalásokat? Egyébként azért is dühít a sztárok körüli felhajtás, mert ez elviszi a figyelmet attól, hogy Magyarországon hetente vernek agyon egy nőt a saját közegében, százával és ezrével erőszakolnak meg lányokat, asszonyokat, akiket nem véd meg senki. Szóval a kártékony műbalhék elítélésével a valós problémák megoldásához kívánok hozzájárulni.

Itt pedig ezt folytatja Szanyi. Fontos kérdés, hogy egy ilyen médiatálalás mit fed fel, és mit fed el, de nem ezen a szálon megy tovább Szanyi, hanem a hamis ítélkezés mítoszáén. Egyrészt bírósági ítélet nélkül is adhat a társadalom közös igazságot. Lásd például a fideszes korrupció ügyét, ahol a bíróságok, az ügyészség nem lép, mégis tudjuk, az a durva vagyonosodás, ami Mészáros Lőrincre, vagy korábban Simicska Lajosra volt jellemző, nem tisztességes. Ezt 10 nő vallomása után a Marton-ügyben is meg tudjuk állapítani.

Mindannyian jobban jártunk volna, ha Szanyi Tibor inkább a fontos felvetéseit viszi tovább, az ezerszer megválaszolt kérdések helyett.

(Címlapfotó: MTI)