Az utóbbi hetekben ismét egyre több figyelem irányult a kőbányai Hős utcában található telepre. A sokasodó médiamegjelenések hátterében a telepen terjesztett pszichoaktív szerek és az általuk okozott túladagolások állnak, melyek nyomán tucatnyi fiatalt szállítottak kórházba augusztus folyamán a telepről és annak közvetlen környezetéből. A telepen zajló társadalmi folyamatok a Hős utca elhelyezkedéséből adódóan sok százezer budapesti számára nap mint nap megtapasztalhatók. Talán ennek is köszönhető, hogy a Hős utcáról szóló eddigi tudósítások elsősorban az illegális szerek hatása alatt közterületen tartózkodó emberek rendbontásairól szóltak. Azonban fontos leszögeznünk, a mindent behálózó drogprobléma nem ok, sokkal inkább okozat, a Hős utca pedig nem egy kivételes „gettó”, hanem sokkal inkább a magyarországi lakhatási válság egyik szem előtt lévő példája.

A médiatudósítások nagy része kevés figyelmet szentel a Hős utcai lakótömbök tágabb társadalmi kontextusának bemutatására. A legtöbb tudósítás (tisztelet a kivételnek) a bűnözést és a nyomort emeli ki, és úgy tesz, mintha mindez csak a Hős utcát jellemezné, és nem állna kapcsolatban olyan tágabb társadalmi kérdésekkel, mint például a lakhatás kérdése. A probléma azonban nem új keletű, és nem is áll meg a Hős utca határánál: olyan tágabb strukturális okokról beszélhetünk, amelyek gyökerei a múltban keresendők, és tulajdonképpen végigkísérik a Hős utca egész történetét. Ahhoz, hogy megértsük, mi is zajlik pontosan a Hős utcában, érdemes történeti metszetben megvizsgálnunk, hogyan is jött létre maga a telep.

Nem most kezdődött

A Hős utcai lakótömböket – az azóta már elbontott Illatos úti „Dzsumbuj” és az EU-s forrásokból rehabilitált, mára azonban már szintén szanálásra ítélt Bihari úti tömbökkel egyetemben – 1937-ben építették. A törvényhatósági döntés nyomán épített szükséglakástelepek célja az volt, hogy enyhítsék az akkori Budapest peremvidékein húzódó nyomortelepeken élő tízezrek lakhatási problémáit. Azoknak a szerencsés nagycsaládoknak, akik munkaviszonyt felmutatva lakást kaphattak ezeken a telepeken, a mindössze 26 négyzetméteres, komfort nélküli lakások is jelentős előrelépést jelentettek korábbi lakhatási körülményeikhez képest. A szükséglakás-építési programot többek között az ösztönözte, hogy a fővárosi döntéshozók felismerték: a 20. század elején kialakuló, majd a trianoni békeszerződés és a nagy gazdasági világválság hatására fokozódó lakhatási válság nyomán szaporodó, tízezrek lakhatását szolgáló nyomortelepek kockázatot jelentenek a főváros egésze számára.

A fővárosi törvényhatóság a gazdasági válság elmúltával elhatározta: olyan alacsony komfortfokozatú, olcsón kivitelezhető, a városközponttól távol eső elszigetelt telepeket épít, amelyek a lakhatásra elkülönített szűkös állami források ellenére is képesek nagyszámú embertömegek befogadására.^[1] Az újonnan született telepek a kor mércéjével mérve is zsúfoltak voltak: egy-egy lakásban sokszor 6-8 fős nagycsaládok éltek, a lakások infrastrukturális ellátottsága pedig a kor mércéje szerint is alacsony volt. A szükséglakástelepek az átlag budapestiek számára láthatatlanok voltak: nem kapcsolódtak üzemekhez, gyárakhoz, jelezve, hogy az itt lakók nem a szervezett munkásság köréből, sokkal inkább az első generációs városi munkásság, valamint a vidéki mezőgazdasági alkalmi munkák és fővárosi kisegítőmunkák között sodródó tömegek közül kerültek ki.

A gazdasági fellendülés és recesszió helyi lecsapódásai

Az államszocialista korszakban a gazdasági konjunktúra által megteremtett tömeges lakásépítési programok és jóléti intézkedések következtében a telep lakosságszáma folyamatosan csökkent, hisz aki csak tehette, elköltözött innen. A visszaemlékezésekben és a riportokban ezt a korszakot a lakók egyfajta „aranykornak” mesélik el, amely során rendezett környezet, virágos kertek és összetartó lakóközösség jellemezte a két lakótömböt. A valóságban az itt élők akkor is a fennálló lakáspiaci hierarchia legalsó szegmenséből kerültek ki, csupán relatív helyzetük volt kedvezőbb a mostanihoz képest.

A „problémák” – ahogy a tősgyökeres lakók mesélik, a nyolcvanas évek első felében kezdődtek, amikor nagyobb számban kezdtek el betelepülni a vidékről érkező cigány családok, akik elmondásuk szerint nem tudtak beilleszkedni a tősgyökeres cigányok és nem cigányok által vegyesen lakott lakóközösségbe. A telep lakhatási szempontból történő „felértékelődése” és újbóli „betelepülése” a nyolcvanas évekre tehető, amikor a politikai rendszerváltást megelőző gazdasági és jóléti megszorítások nyomán jelentős számú vidéki, alkalmi munkából élő család számára egyfajta utolsó városi mentsvárként szolgált a két lakótömb.

A rendszerváltást követő időszakban a két lakótömb sorsa jól leképzi a magyarországi lakáspolitikai folyamatok visszásságait. A Hős utcai lakások közel felét privatizálták, míg a másik fele továbbra is önkormányzati tulajdonú maradt. Ez a megosztott tulajdonosi szerkezet nagyban hozzájárul ahhoz a „gazdátlan” állapothoz, amely a lakótömböket jelenleg is jellemzi. Míg a saját lakástulajdonosok egy olyan ingatlant vásároltak meg, melynek későbbi adásvétele elhelyezkedéséből adódóan szinte lehetetlenné vált, addig az önkormányzati bérlakásban élők az elmúlt 27 évben azzal szembesülhettek, hogy lakásfenntartójuk semmit sem tesz az épületek fenntartásáért, fejlesztéséért.

Utolsó mentsvár a budapesti lakhatáshoz

Bár a lakótömbök társadalmi státusza a rendszerváltás után folyamatosan romlott, fontos rámutatni arra az összefüggésre, hogy a Hős utcai lakhatás a rendszerváltás után fokozódó lakhatási válságban folyamatosan felértékelődött. A telepen végzett régebbi és újabb kutatások is azt mutatják, hogy az ott lakók jelentős részre vidéki gyökerekkel bír, és olyan, zömmel kelet-magyarországi falusi, illetve kisvárosi településekről költöztek be a budapesti Hős utcába, ahol bár a lakhatási körülmények sok esetben kedvezőbbek, azonban munkalehetőségek híján lehetetlen a megélhetés. A telepen aktívan jelen levő Kontúr Közhasznú Egyesület és az Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium 2015-ben, a telepen végzett kutatásából az is kiderül, hogy a telepen élők a kelet-magyarországi települések mellett azokból a józsefvárosi és ferencvárosi városrészekből költöztek be a Hős utcába, ahol a városrehabilitáció és a dzsentrifikáció következtében tömegesen szorultak ki az emberek az önkormányzati bérlakásszektorból, illetve az olcsó piaci albérletekből.

A középosztály számára felértékelődő és az általuk használt „új városrészek” következtében a városi szegénység „kijjebb költözött”, aminek a városközponthoz egyik legközelebb eső és a budapestiek számára leginkább megtapasztalható formája jelenleg a Hős utca és környéke.

Az itt lakók általában kevés esetben tudnak stabilan megkapaszkodni a budapesti munkaerőpiacon, hisz zömmel olyan szezonális alkalmi munkákat végeznek, melyek rendkívül érzékenyek a gazdasági ciklusok (növekedés-csökkenés) változására. A hős utcaiak voltaképpen a munkaerőpiac legalsó szegmenseként olyan „tartalékhadsereget” képeznek, akik ha kellenek, azonnal hadra foghatóak, ha viszont nincs rájuk kereslet, akkor kénytelenek újabb és újabb lehetőségek után nézni. A telepet átszövő informális struktúrák mind a lakhatás, mind pedig a megélhetés terén ezekhez a strukturális adottságokhoz kénytelenek igazodni, ennek is köszönhető az illegális tevékenységek (többek között a drogterjesztés) kiemelkedő jelentősége.

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az itt élők nagy része az informális és formális munkaerőpiac kevéssé kriminalizált szegmenseiben keresi kenyerét (például köztereket takarít vagy éppen az építőiparban dolgozik). De mi a szerepe a helyi államnak a fenti viszonyok fenntartásában?

A megbélyegzés mint a helyi állam közpolitikája

Loic Wacquant francia városszociológus hívta fel a figyelmet arra, hogy a bérmunka válságával sújtott posztindusztrialista társadalmakban újfajta kirekesztési eljárások jönnek létre, melyek nem kizárólag a korábbi etnikai és szociális kirekesztési mintázatokat követik. Ezek az új kirekesztési formák a tér negatív jelölésén keresztül fejtik ki hatásukat, azaz egy-egy városrész, háztömb vagy utca megbélyegzésén keresztül mesélik el az adott, szűkebben vett társadalmi közegben (mint például város, kerület) tapasztalható egyenlőtlenségeket, illetve legitimálnak bizonyos társadalompolitikai intézkedéseket a szélesebb közvélemény számára.

Habár – ahogy Wacquant is írja – rossz hírű, szegény városrészek mindig is léteztek, az a típusú új kirekesztési forma, mely a lakóhely megbélyegzésével és ezáltal a lakóhely mint élettér szimbolikus elvesztésével jár egy alapvetően új és nagy kockázattal járó kirekesztési forma a kapitalista társadalmakban. Az így kialakuló „hipergettó” nem nyújt védelmet a külvilág nyomásával és kockázataival szemben, ez a tér egy veszélyes és pusztító csatatérhez hasonlít”.

Ezeket a tereket a közbeszéd „földi pokolnak”, „gettónak” vagy újabban „no-go zónáknak” bélyegzi.

Olyan rendkívül kicsi, de jól behatárolható városrészek ezek, melyekről mindenkinek megvan a saját véleménye, azonban ez a tudás sokkal inkább a média által közvetített tartalmakon, mintsem saját személyes tapasztalatokon keresztül konstruálódik meg a várost használók fejében. Ennek az új, veszélyes tereket jelölő stigmatizációs eljárásnak Wacquant szerint a fő veszélye az, hogy segít legitimálni azokat a társadalompolitikai víziókat, amelyek a fennálló egyenlőtlenségeket a szegények hibáztatásával magyarázzák.

A budapesti Hős utca esetén jól láthatóak azok a stigmatizációs eljárások, mely segítik a helyi hatalmat abban hogy – gazdasági forrás és politikai akarat híján – fenntartsa azt az állapotot, mely egyrészt a szegény népesség kiszorítását, másfelől pedig a terület infrastrukturális elhanyagolását (mint például a közvilágítás, illetve a szemészállítás leállítását), azaz a status quo fenntartását legitimálja. A helyi hatalom – a félelem és a közvélemény dühe nyomán – felhatalmazva érezheti magát, hogy „rendkívüli szabályozási mechanizmussal” éljen, azaz olyan nem mindennapi intézkedéseket vezessen be, amelyeket a „helyzet megkövetel” és ezzel párhuzamosan megengedhesse magának, hogy az általa elvégzendő alapvető közfeladatokat a szabadidejükben dolgozó civilek lássák el. A legújabb hírek szerint a kőbányai önkormányzat fallal veszi körbe a lakótömböket, ezzel is az üzenve a külvilágnak, hogy az ott élő emberek mindegyike veszélyes és maga tehet saját szociális helyzetéről, így legitimálva a semmit tevés és a kriminalizálás politikáját.

A lakóhelyi megbélyegzés aktív szereplőjeként működnek azok a médiumok is, melyek tudósításaikon keresztül tovább erősítik a területről kialakult negatív képet és hallgatólagosan hozzájárulnak az ott élők megbélyegzéséhez. Az egyoldalú, megbélyegző, sokszor az alapvető szakmai és etikai standardokat felrúgó tudósítások egyszerre sugallják, hogy az ott élők maguk tehetnek a fennálló strukturális problémákról, aktívan hozzájárulva ezzel az ott élő emberek életének ellehetetlenítéséhez (például amikor a médiatudósítások nyomán valakit a Hős utcai lakcímkártyája miatt nem vesznek fel egy munkahelyre dolgozni).

A folyamat legkárosabb következménye azonban a stigmatizáció következtében létrejövő széttöredezett lakóközösség, ahol a külvilág felől érkező megbélyegző nyomás következtében egymást kezdik el hibáztatni a kialakult helyzetért, éppen ezért képtelenek a saját maguk érdekérvényesítésére. Számos, a Hős utcában dolgozó közösségfejlesztő kezdeményezés ütközött bele abba a problémába, hogy a lakók nem voltak hajlandóak lakóközösségként fellépni, hiszen egymást, és nem a körülöttük lévő strukturális viszonyokat tették felelőssé a kialakult helyzetért, megakadályozva így az érdekérvényesítés lehetőségét.

*

Fontos látni, hogy a kriminalitást fókuszba emelő tudósítások sokszor a legjobb szándékuk ellenére válnak stigmatizálóvá és terelik el a valós strukturális problémáról a figyelmet. A Hős utcai lakótömböket érintő társadalmi folyamatok koránt sem egyediek, csupán jobban szem előtt vannak, s koncentráltan testesítenek meg egy olyan problémahalmazt, a lakhatás kérdését, ami a Hős utcai lakóknál jóval szélesebb társadalmi csoportot súlyt a mai Magyarországon.