Pontosan egy hete, szűk egy hónappal szeptember elsejei rajtja után, elérte első jelentősebb sikerét a Gulyás Márton által életre hívott Közös Ország Mozgalom. A cél, azaz a választási rendszer reformja ugyan még messze van, viszont megérkezett az első kézzelfogható eredmény: a választási törvényről, kampányszabályozásról és -finanszírozásról szóló nyolcpárti megállapodás.

Kép forrása: Molnár Gyula/Facebook

Ismerve az elmúlt évek ellenzéki együttműködéseit és együtt nem működéseit, a közös asztalhoz való leülés nehézségeit, ez valóban jelentős lépés. Különösképpen, hogy a tárgyalások zárónyilatkozatát nemcsak hogy aláírta az MSZP, a DK, az LMP, a Momentum, az Együtt, az MLP, a Párbeszéd és a MoMa, hanem még a Jobbik is eljuttatta szakmai javaslatait a mozgalomnak – igaz, a tárgyalásokon ők nem vettek részt.

Egy mozgalom esetében kiemelten fontos feladat, hogy céljaikat, üzeneteiket világosan és hatékonyan tudják megismertetni a lakossággal. Ennek érdekében a választási mozgalom nagy hangsúlyt fektet az állandó online jelenlétre, főleg a közösségi médiában. Nemrégiben közzétettek néhány diagramot, diagrampárt a Facebook-oldalukon, amelyek jól szemléltetik a jelenlegi választási rendszer aránytalanságait azok számára is, akik még nem ismerik (vagy nem ismerik teljesen) annak konkrét működését. Nézzük meg őket közelebbről!

A bal oldali ábra mutatja, hogy a 2014-es magyar országgyűlési választáson a Fidesz-KDNP a szavazatok kevesebb, mint 45 százalékát szerezte meg, a jobb oldalin viszont azt látjuk, hogy a választás után a parlamenti helyeknek éppen több, mint a kétharmada került hozzájuk.

Hogyan falta fel a Fidesz még majdnem egy negyedét a mandátumtortának?

Jóhiszemű laikusként akár azt is gondolhatnánk, hogy biztosan rengeteg szavazatot kapott a kormánypárt az egyéni választókerületekben, ezért sikerült végül elfoglalniuk a parlamenti székek kétharmadát. A szavazófülkében kétszer kell ikszelnünk: egyrészt letesszük a voksunkat egy pártra (vagy pártösszefogásra) és annak listájára, másrészt pedig választunk egy egyéni választókerületi képviselőt is. A küzdelem összesen 199 parlamenti székért zajlik, ebből 106-ot az egyéni képviselők foglalnak el. Nézzük, miként alakult a sorsa ezeknek a helyeknek 2014-ben!

A jóhiszemű laikus most bizonyára kicsit naivnak érezheti magát: a Fidesz-KDNP nem aratott elsöprő sikert az egyéni körzetekben, szavazataik itt is 44 százalék körül mozognak, ugyanúgy, mint ahogy azt már láthattuk a pártlistákra leadott szavazatok diagramjánál. Hogyan tudták akkor megszerezni az egyéni mandátumok több, mint 90 százalékát?

A gerrymandering, azaz a választókerület-manipuláció se nem új keletű, se nem ritka eszköze a politikának, hiszen a kerületek átrajzolásával hatalmas előnyre tehet szert egy politikai formáció. Az általában éppen hatalmon levő erők az alábbi módon alakítják a választókerületeket, hogy a következő választásokon feléjük lejtsen majd a pálya:

A bal oldali ábra mutatja, hogy a választópolgárok 40 százaléka a piros pártra, 60 százaléka pedig a kék pártra szavaz. A középső ábrán a lakosság már 5 választókerületre van osztva, a szavazatok aránya pedig minden egyes kerületben megegyezik a lakosság egészének pártpreferenciájával (40% piros, 60% kék), így mind az öt kerületben a kékek nyernek.

A jobb oldali ábrán már az új, ügyesen manipulált határokat látjuk: így három kerületet is el tudnak vinni a pirosak úgy, hogy a kékekkel szimpatizálók jelentős részét két kerületbe tömörítik. Ezzel gyakorlatilag feláldozzák ezt a két helyet annak érdekében, hogy összességében 3-2 arányban nyerni tudjanak.

A Fidesz-KDNP kétharmados parlamenti többségét kihasználva, hatalmi pozíciójából hasonlóan rajzolta át a választási térképet 2010 után. A Fidesz konkrét térképrajzolási bravúrjairól itt olvashat.

A szavazatok és a mandátumok közötti brutális aránytalanság természetesen nem csak és kizárólag az átrajzolások eredménye. A jelenlegi választási rendszer legnagyobb problémája a győztes túlkompenzálásában rejlik, így szerezhet az aktuálisan legerősebb párt a szavazataihoz képest sokkal több mandátumot. Ez a győzteskompenzáció legtisztábban a töredékszavazatoknál érhető tetten.

Az adott választókerület győztese bekerül a parlamentbe, a vesztesekre leadott szavazatok pedig pártlistájukat erősítik. A győztes képviselő szavazatainak számából viszont még kivonják a második helyezett szavazatainak számát és a különbséget beszámítják nekik is a listás mandátumok elosztásánál, annak ellenére, hogy ők már az egyéni körzetes választásból szereztek egy mandátumot. Így gyakorlatilag egyes leadott szavazatok több parlamenti helyhez is hozzásegíthetik a győztes pártot. A töredékszavazatok számításáról részletesebben itt tájékozódhat.

A pártokra lebontott szavazatokat ábrázoló diagramokon is világosan megmutatkozik a győzteskompenzáció eredménye: a kisebb, ellenzéki pártokra leadott szavazatok végső soron nem érnek annyit, mint a kormánypárti voksok – amelyek majdnem másfélszer annyira számítanak, mint egy tökéletesen szavazatarányos választási rendszerben.

A tökéletesen szavazatarányos választási rendszer esetében persze szó sem lehetne parlamenti küszöbről, azaz nem lenne kötelező megszerezni a pártlistára leadott szavazatok 5 százalékát az országgyűlésbe jutáshoz. Mivel az arányosságnak természetesen léteznek fokozatai, így már a fenti ábra jobb oldalán látható, nem tökéletes, parlamenti küszöbbel dolgozó választási rendszer is érzékelhetően igazságosabb elosztást tudna biztosítani a mostaninál.

Habár a jelenlegi választási rendszer igazságtalanságának legfőbb oka a fentebb részletezett aránytalanság, nem véletlenül beszélünk arányos és igazságos reformról: az igazságosság jóval túlmutat az arányosság kérdésén. A Közös Ország Mozgalom honlapján az igazságtalanság forrásaként említi még a szabad tájékoztatás és Nemzeti Választási Bizottság, az Alkotmánybíróság és az Ügyészség függetlenségének hiányát, illetve hogy a külföldön dolgozó magyarok nem szavazhatnak levélben, míg a határon túliak igen.

Gyakori ellenvetés az arányos és igazságos választási rendszerek mellett szóló érvek felsorakoztatásakor, hogy nademásholsemjobb. Az Egyesült Államokban, Franciaországban, Nagy-Britanniában, meg a Négyszögletű Kerek Erdőben sem arányos a választási rendszer, és mégsem nyavalyognak.

Kérdem én: és? Ha ott nem arányos, attól itt miért ne legyen?

A reform mellett racionális érvek szólnak, amelyekkel nyugodtan vitába lehet szállni ahelyett, hogy legyintünk egyet az egészre. Vitatkozhatnánk például arról, hogy egy teljesen arányos választási rendszer mennyire tud (vagy nem tud) stabil, kormányzóképes országvezetést eredményezni.

A hazai választási rendszer bírálatát továbbá az is erősíti, hogy nem egy évszázados konstrukcióról beszélünk, amelyet most hirtelen meg akarnak változtatni néhányan, mert kormányváltást szeretnének elérni. Annak ellenére, hogy már a huszonhét évvel ezelőtti rendszerváltó erők is aránytalan választási rendszerben egyeztek meg, igazán a 2011-es, új választási törvény óta lejt a pálya a legerősebb párt felé.

A Fidesz 2010-es hatalomra kerülésekor nem késlekedett sokáig: lenézett a megosztott, totálisan megsemmisült ellenzék szétvert csapataira és hozott egy hatalomtechnikai szempontból kiváló, ám morálisan erősen megkérdőjelezhető törvényt, amely hosszú évekre bebetonozza őket az Országgyűlésbe. A parlamenti kétharmadnak köszönhetően rekordgyorsasággal fogadták el a törvényjavaslatot. A képviseleti demokrácia azt aránytalan és igazságtalan választási rendszernek „köszönhetően” sérült, ennek következtében pedig a magyar választópolgárok jogai is csorbultak.

A feladat tehát adott. Az első lépést a Közös Ország Mozgalom már sikeresen meg is tette, zárónyilatkozatuk szerint olyan törvényjavaslatokat fognak az Országgyűlés elé terjeszteni, amelyek egy, a német modellen alapuló választási rendszert vezetnének be, megszüntetik a túlhatalmat biztosító győzteskompenzációt, a manipulált választókerületeket, a határon túli és a külföldön tartózkodó magyarok szavazási lehetőségeiben mutatkozó diszkriminatív különbséget, az egyenlőtlen médiahozzáférést és a korrupt kampányfinanszírozási feltételeket. Helyet kapott a javaslatok közt továbbá a nemzetiségi szavazók választási lehetőségeinek szélesítése is, illetve a női kvóta intézménye is bekerült az egyezségbe. Az aláíró nyolc párt ezzel a „nemek közti esélyegyenlőséget célozza meg”, viszont a dokumentum arról már nem nyilatkozik, hogy ez szerintük miért működne, illetve pontosan hogyan is nézne ki. A többi pontot sem részletezik, a törvényjavaslatok kodifikációja (jogi szaknyelvre való „lefordítása”) ugyanis még folyamatban van.

Az aláírók kiemelik, hogy szemben a hatályos választási törvénnyel, az ő javaslatuk konszenzussal született és nyilvános pártközi egyeztetésen alapszik. Ez tehát a javaslatok legitimitásának legfőbb forrása – és ezért is volt kifejezetten fájdalmas hallgatni a rendezvényen azon politikusok felszólalásait, akik gyakorlatilag rögtön fel is mondták ezt a konszenzust. Az egész helyzet túlontúl hasonlított arra, amikor az ember kedvenc focicsapata ugyan egészen jól játszik, de valamelyik játékos valami teljesen felesleges szabálytalanság miatt piros lapot kap úgy a hatvanadik perc környékén, és ezzel jól kiszúr az egész csapattal.

Ilyen indokolatlan fault volt az, hogy a Demokratikus Koalíció és a Liberálisok láthatóan nincsenek tisztában a „megegyezés” szó jelentésével és záradékot fűztek a közös nyilatkozathoz. Előbbiek a határon túli magyarok szavazati jogát vennék el, míg utóbbiak a bejutási küszöbbel nem értenek egyet. Molnár Gyula, az MSZP elnöke viszont még rajtuk is túltett, amikor szabályosan széttrollkodta a választási mozgalmat azzal, hogy ők nem naivak, nincsenek illúzióik, a régi választási rendszerben fogják 2018-ban legyőzni a Fideszt, és akkor majd elfogadják ezt a nyilatkozatot.

Nos, én sem vagyok naiv – és illúzióim sincsenek azt illetően, hogy az MSZP milyen messzire képes elmenni egy kis önreklámért, hogy még egy helyen tudják sulykolni a szavazóiknak, hogy igenigen, még mindig mi vagyunk az egyetlen, igazi, és legtökösebb kormányváltó erő –, így tudom, hogy fél év múlva választunk, és most kezdődik a mérkőzés legkeményebb része.

A hatvanadik perc környékén járunk, sok lesz a csere, sok lesz az időkérés, még több a hajtás – kiprovokált piros lapokra viszont biztosan semmi szükségünk.

Varsányi Bence