A nőjogok ma kettős ostrom alatt állnak Európában: egyik oldalról a „neoliberális neopatriarchátus”, másik oldalról az illiberalizmus próbálja meg visszaforgatni az időt. Pető Andrea, történésszel, az MTA doktorával, illiberális kormányzatokról, a nőjogi szervezetek harcairól, államilag támogatott sugar-daddy-oldalakról, valamint a munkaerőpiac átalakulása és a robotizáció okozta kihívásokról beszéltünk. Az interjúnak egy rövidebb verziója eredetileg a Green European Journal-ban jelent meg. 

fotó: Tóth Gergő

A szélsőjobb térnyerésével együtt mennyire érezni azt, hogy a nőellenes politika is erősödött Európában?

Nagyon is érezhető, de ehhez meg kell érteni a széles keretet, amiben ez a folyamat lezajlik. A 2008-as, hármas – pénzügyi, biztonságpolitikai és migrációs – válságra adott válaszok alapján világossá vált, hogy

az emberi jogi értékrend és a neoliberális piaci rendszer korábban elválaszthatatlannak hitt összekapcsolódása egyáltalán nem szükségszerű.

Létezik ugyanis olyan piac, ami hatékonyan működik, biztosítja bizonyos kiválasztott csoportok jólétét, de elutasítja az emberi jogi diskurzust – mert tulajdonképpen jogokkal bíró emberekre nincsen szüksége, hisz azok költségesek és hátráltatják a termelés folyamatát. Ebből következik, hogy sok országvezető olyan rendszert akar működtetni, mint államot, ami a korábbi rendszer hibáira rámutatva élhető és valóságos alternatívát kínál sokaknak, de nem mindenkinek. Ezt az államot hívják például illiberális államnak, amely újrahatározza a különböző társadalomszervező értékeket és társadalmi szerepeket.

Ez nem megy harc nélkül, és ennek a harcnak a terepe a nők és a gondoskodás körüli diskurzus is, mely két irányból került támadás alá.

Egyrészt a neoliberalizmus (mint gazdasági, társadalmi és értékrendszer) elindul egy fundamentalista irányba, és összekapcsolódik egy új patriarchátussal (ezt Beatrix Campbell úgy nevezi, hogy „neoliberális neopatriarchátus”) – ami a korábbinál sokkal kegyetlenebb, és sokkal hatékonyabb rendszerré tudott válni – ahol a női test és az érzelmek nem többek árunál, amit fogyasztani kell és lehet. Erre példa a puncs.hu weboldal Magyarországon, amely egy adófizetők pénzén beindított társkereső portál, ahol kvázi a fiatal női testet árulják a lehetséges sugar daddy-knek (a vállalkozás ma már Szlovákiában is jelen van).

A hatalmas és költséges, az utcákat elárasztó plakátkampányukban azt hirdetik, hogy az érzelmek feleslegesek, a fiatal lányok pedig szerintük nemhogy önként, pénzért adják el a testüket, de rajtuk múlik az is, hogy ezen a piacon mit tudnak elérni.

Másrészt egyre erősebbek Európában az anti-gender mozgalmak, amelyek az előbb említett hármas válságjelenségre kívánnak választ adni azzal, hogy támadják a társadalmi nemek egyenlőségének az értékét, vitatják a női reproduktív jogokat, az LMBTQIA ügyeket, a nemek egyenlőségét megcélzó szakpolitikákat és a gender mainstreaminget, a szexuális felvilágosítást, a társadalmi nemek tudományát, mint tudományos diszciplínát, valamint a politikai korrektség elvét. Ebben a társadalmi nemek úgynevezett ’szimbolikus kötőanyagként’ jelennek meg – ahogy Kováts Eszterrel, a Friedrich-Ebert-Stiftung programvezetőjével és Weronika Grzebalskával a Lengyel Tudományos Akadémia kutatójával írott cikkünkben kifejtjük.

Mit jelent, hogy a társadalmi nemek szimbolikus kötőanyagként működnek?

Ez a jelenség három szinten figyelhető meg. Először is, a jobboldal egy gyűjtőfogalom, azaz a „gender” fogalma alá vett egyébként egymástól eltérő, vitatott kérdéseket. Olyanokat, amelyeket a progresszív politizálás részének szoktak tulajdonítani. A „genderideológia” a demokratikus népképviselet kudarcának jelölője lett, és az ezzel a vélt ideológiával szembeni ellenállás eszközzé vált a jelenlegi társadalmi-gazdasági rend különböző dimenzióinak elutasításában – erre a rendre példa az identitáspolitika gazdasági kérdésekkel szembeni fölénye, az emberek társadalmi, kulturális és politikai biztonságérzetének gyöngülése, a társadalmi és politikai elitek elszakadása az emberek megélt valóságától, illetve a transznacionális intézmények és a világgazdaság nemzetállamokra gyakorolt hatása.

Másodszor, a „genderideológia” démonizálása központi retorikai eszközévé vált azon erőfeszítésnek, amely a nagyközönség számára újra meghatározza, mit jelent a „józan ész”; egy új konszenzus szándéka arról, mi normális és legitim. Fontos megjegyezni, hogy

a „genderideológiával” és a politikai korrektséggel szemben uszító társadalmi mozgósítás nemcsak démonizálja ellenfelei világképét, és elutasítja azt az emberi jogi paradigmát, amely már hosszú ideje viszonylagos konszenzus alapja Európában és Észak-Amerikában, hanem eközben egy élhető és megvalósítható alternatívát kínál, amely a családra, nemzetre, vallásos értékrendre és szólásszabadságra összpontosít.

Ez az alternatíva elsősorban azért vonzó, mert az egyén saját döntéseivel való pozitív azonosuláson alapul, és mert biztonságos közösséggel kecsegtet, amely gyógyírt kínál az individualizmusra és az elidegenedésre.

Harmadrészt, a „genderpolitikával” és a „kulturális marxizmussal” való szembeszegülés lehetővé tette a jobboldal számára, hogy átfogó szövetségeket hozzon létre, és egy zászló alá vonjon olyan szereplőket, akik a múltban nem feltétlenül voltak készek az együttműködésre: különböző keresztény egyházakat, ortodox zsidókat, muszlim fundamentalistákat, fősodorbeli konzervatívokat, szélsőjobboldali pártokat, fundamentalista csoportokat, és bizonyos országokban még a futballhuligánokat is.

Ez a trend mennyire működik hasonlóan az Európai Unión belül és azon kívül?

Ha megnézzük Törökországot vagy Oroszországot – két gyakran példaként felhozott, úgynevezett illiberális demokráciát –, akkor azt látjuk, hogy ezek más típusú rendszerek, mint amiket az EU-n belül találunk. Az EU normatív és normalizáló hatalma, többé-kevésbé jól működik a soft poweren keresztül. Az a kérdés, hogy mihez normalizál: csak procedúrákról vagy értékekről szól-e ez a hatalom – és ha utóbbiakról, akkor felvetődik az is, hogy melyek azok az értékek. Az, hogy Magyarország és Lengyelország jelenlegi kormánya az EU-n belül másfajta államot épít, ennek a normaadásnak a kudarca is. Weronika Grzebalskával ezért álltunk elő a polypore azaz parazita állam fogalmával, az unión belüli illiberális trendek leírására:

ez az újonnan létrejövő tapló-szerű képződmény ott él, ahol a fa megsérült, ahol nem működik jól, és onnan kiindulva épít ki egy párhuzamos állami struktúrát, ami nem hoz létre mást, csak önmagát reprodukálja.

Ez az állam három módon működik: letükrözi a működést, táplál egy új diskurzust (a másik erőforrásainak és ötleteinek felhasználásával) és átalakítja a társadalmat vezérlő értékeket.

A tükrözésre példaként lehet említeni a nőszervezeteket, amelyek száma ugrásszerűen megnőtt az elmúlt tíz évben. Ez a növekedés jórészt annak köszönhető, hogy egy párhuzamos NGO-rendszer részeként létrejöttek konzervatív nőszervezetek és úgynevezett gongók (kormányzati álcivilszervezetek), amelyek mindenféle miniagendákat követnek, például a nők munkavállalásáért és az anyák munkaerőpiaci visszailleszkedéséért kampányolnak, de vannak olyanok is, amelyek a párkapcsolati erőszak ellen lépnek fel – hiszen a nők elleni erőszak felszámolásáról szóló isztambuli egyezmény ratifikálása után nagyon sok pénz fog Magyarországra befolyni, ezt a pénzt pedig kormányzati szinten a gongo rendszerbe akarják csatornázni, ahol a lojalitás a legfontosabb érték..

Második működési fajtába a biztonságpolitikai diskurzust lehet besorolni, hiszen

a kormányzati kommunikációban minden a biztonságunkkal kapcsolatos: azért „sorosoznak” és „migránsoznak”, „gendereznek”, hogy ezzel fokozhassák a bizonytalanságot, majd az állam egy olyan hatékony erőként léphessen fel, amely megvédi az állampolgárokat.

A harmadik működési mód a „familiarizmus” – azaz a nő már nem létezik, csak a családon belül, és az állam is egy nagy család lesz és úgy működik, mint egy nagy család.

Ezekből jön létre egy másik fajta állam, egy „polypore” állam. Minden állam valahol parazita, de ez az állam ennek a legtökéletesebb formája.

Mikor az Orbán-kormány elkezdte ennek az államnak a kiépítését, azzal felerősödött a Közép-Európát, mint Nyugat-Európa fejletlen tükörképének értelmezésére épülő magyarázat. Azt gondolták, hogy ilyen „fejlett demokráciákban” nem fordulhat elő. És akkor jött a Brexit és Trump megválasztása, ami csak azokat lepte meg, akik nem látták, hogy milyen mélyen megosztott a társadalom ezekben az országokban is. A válság ugyanis megmutatta, hogy

Európának van egy sötét története is – amiről azt gondoltuk 1945 után, hogy az emberi jogi diskurzus és a szabadkapitalizmus összekapcsolódása kezelni tudja. 2008 után viszont nyilvánvalóvá vált, hogy a gyarmatosítás, a holokauszt, a genocídium, a kitelepítés, a megkülönböztetés ugyanannyira része az európai történelemnek, mint az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata.

Az eddigi mechanizmusok pedig megbuktak.

Lehet, hogy sokszor a retrográd kormányok nem is akarják azokat a dolgokat megtenni, amelyeket ígérnek? Pl. Jarosław Kaczyński, ha tudatos vezető, biztosan nem akarhatta, hogy nők ezrei illegális abortuszra kényszerüljenek – szóval valószínűleg örült a tüntetéseknek.

Így működik egy polypore állam. A magyar kormányra nem mondanám, hogy retrográd, inkább sokfajta politikai centrum között helyezkedik el, így sok kérdésben nem lehet tudni, hogy mi az álláspontja. Sokszor pragmatikus és az adott helyzet kívánalmainak megfelelően dönt. Ez mellesleg nagyon hasonlít a Trump kormányzat mostani működésére is.

A polypore éppen ezért nem egy ideologikus jelző – mint mondjuk lenne a normatív, megbélyegző „illiberális” kifejezés –, hanem egy működési formát ír le, ami a kormányzás lényege is. A Kaczyński-ügyet én is hasonlóan látom: a szavazói bázisa azt várta a választási győzelem után, hogy a beígért ideológiának megfelelően lépjen fel, és a szigorú abortuszjogokat is tovább szigorítsa, másrészt viszont neki magának sem akaródzott ezt valóban megtenni, hiszen annak a rétegnek lenne majd így több gyereke, akik információ és anyagi források hiányában nem férnek hozzá külföldön a hazájukban illegálissá tett abortuszhoz. Éppen ezért politikailag neki nagyon jól jött az ellenállás.

A magyar kormány folyamatosan egyensúlyozik, hogy mit vesz át ebből a gyűlöletkeltő ideológiából, és mit nem. Budapesten például megtartották a Családok Világkongresszusát, aminek a miniszterelnök volt a védnöke – miközben a magyar kormány sok esetben jóval haladóbb álláspontot képvisel ezekben az ügyekben annál, mint amit befele kommunikál – Magyarországon például a melegek jogai terén jobb a helyzet, mint azt a kormányretorika alapján gondolni lehetne: lehetőség van például örökbe fogadni és bejegyzett élettársi kapcsolatban élni. És persze nem azt mondom, hogy ez tökéletes, de még mindig jóval előremutatóbb, mint az a kép, amit a magyar kormány magáról a Családok Világkongresszusán tudatosan mutatott.

Mindeközben azt is látni kell, hogy akik ellenálltak, azok a saját forrásaikat felhasználva, saját magukat kizsákmányolva, személyes kockázatot vállalva mentek tüntetni. Ilyen tekintetben ez az ügy a kifárasztásról is szólt, hiszen az állampolgárok hosszú ideig nem tudják megengedni maguknak, hogy mindenért tiltakozzanak, főleg, hogy a erőforrások egyre inkább csak az állam kezében vannak. A tiltakozás önmagában nem elég egy új és előremutató program kialakításához, amire ebben a különleges és újszerű politikai helyzetben szükség lenne.

Azt mondta, hogy Magyarország kifelé mást mutat, mint amit befelé kommunikál. De a retorikához képest progresszív melegjogok nem arra vezethetők vissza, hogy a rendszerváltás ezen termékeit még nem sikerült visszacsinálni?

Hát nehéz megmondani, hogy milyen kormányzati stratégia van erre nézve. Többféle mechanizmus is működik ezekben a helyzetekben: van a visszalépés, az átvétel, a megfelelés és az újrameghatározás.

Magyarországon két visszalépés volt gender-ügyben: az első az volt, amikor 2010-ben visszavették az óvodai nevelési tervből, hogy a társadalmi sztereotípiák ellen kell nevelni a gyerekeket, a második meg most volt, amikor az iskolai kerettantervből kivették a gender fogalmát.

Az átvételre példa, hogy a nők elleni erőszakot átnevezték párkapcsolati erőszakká, a nők elleni erőszakkal foglalkozó NGO-k helyett pedig létrehoznak egy párkapcsolati erőszakkal foglalkozó NGO-rendszert, hogy azoknak adhassák onnantól a pénzügyi támogatásokat és a saját intézményrendszert és hálózatot erősítsék. A megfelelés alatt azt értem, amikor a kormány támogatja az uniós vagy más nemzetközi szinten született döntéseket, és úgy tesz, mintha egy mainstream demokratikus és liberális állam lenne az ENSZ-ben és az Európai Bizottságban is. Az újrameghatározás révén pedig létrehoznak valami új tartalmat a régi formába: ilyen, amikor a családot helyezik a központba, majd az adózási, a szociális vagy a társadalompolitikával támogatnak egyfajta családmodellt – így lesz a társadalompolitika egy ideológiai eszköz, mint a GYED extra.

A gender ellenes mozgalom a férfiak status quo-ját védi, miközben nők vannak az előtérbe tolva a mozgalom arcaiként. Ez a kettő mennyire összeegyeztethető?

Ez a mozgalom nem csak a férfiakról szól, hanem a nőkről is. Konkrétabban: arról szól, hogy az elmúlt évtizedek emancipációs folyamatának voltak komoly árnyoldalai. Az anyasággal, munkavállalással vagy épp a szerelemmel kapcsolatos kérdésekben a neoliberális logika aláásta az értékeket, és felszámolt olyan struktúrákat, értékeket, amelyek sokaknak fontosak voltak.

Attól, hogy minden megszerezhető, csak az egyénen múlik a siker, a siker pedig a fogyasztásban mérhető, csak egy lépés egy államilag támogatott sugar-daddy-sugar-baby társkereső. Ez ugyanannyira felháborító a hívőknek mint a feministáknak.

Milyen alternatívák vannak jelenleg a sokak által neoliberálisnak nevezett feminizmussal szemben?

Ez az úgynevezett lean-in-feminizmus azért lett prominens mert az egész vállalati szektor beállt mögé. Hiszen egy nagyon komoly munkaerőpiaci és termelési átalakulás előtt állunk: amikor Európa-szerte csökken a munkaerő száma a fejlődés igényeihez képest, akkor érthetően szükség van a női munkaerő újbóli beszippantására.

Ezzel párhuzamosan viszont beindul egy fundamentalista ideológia is, ami azt mondja, hogy a nőnek, aki más, mint a férfi, az a feladata, hogy otthon van, és gondoskodik. És ha ezt megtette, akkor részidőben dolgozhat.

Ami ezt a kettősséget – azaz a neoliberális neopatriarchális és a polypore állam maguk módján embertelen megoldási javaslatait – most fel tudná oldani, az az újfajta koalíciók kötése és a hamis dichotómiák felszámolása lenne.

Egy csomó pont van, ahol párbeszédet lehetne folytatni, és létre lehetne hozni egy közös nyelvet. Ilyen pont a szülés, a gondoskodás, az anyaság, vagy a szerelem.

De nem lesz egyszerű, mert mindenki úgy lép be a vitába, mintha ezek antagonisztikus kérdések lennének, tehát a saját igaza birtokában meg akarja győzni a másikat anélkül, hogy egy pillanatra is reflektálna a saját helyzetére

A munkaerőpiac átalakulása mit tartogat a nőknek?

Sokan azt gondolják, hogy a robotok majd elvégzik azt a munkát, amit senki nem akar elvégezni. De ez távolról sem így van. A női egyenlőség a munkavállalással kezdődött: a nő kilépett a fizetetlen gondoskodói szerepből, és azt mondta, pénzt kér az elvégzett feladataiért, méghozza egyenlő bért a férfival. Ha viszont nézzük a tendenciákat, akkor

azt látjuk, hogy a robotok éppen azokat a munkákat veszik át, amelyeket általában nők végeznek.

Ezzel egyidőben pedig megtörténik a főleg a nők által végzett gondoskodás romantizálása a női különbözőség ideológiájával is – a kettő együtt pedig oda vezet, hogy a nők nem nagyon jelennek meg a munkaerőpiacon. Ezzel a női emancipációs ideológiának az anyagi alapja szűnhet meg.

Az Európai Unió hogyan lehet partner a nőügyekben?

Az EU-t nagyon sokszor úgy kezelik, mint a kellemetlen távoli nagynénit, akinek nagyon sok pénze van és sok befolyása – szóval ha bajom van, iszom vele egy teát, ő meg majd mindent megold. Ez így viszont nem tud működni. Az EU egy nagyon bonyolult szervezet, ami piaci rendszerként jött létre, és egy közös piacnak a regulációja a célja. Sok probléma volt korábban is abból, ahogy a nőjogi szervezetek megpróbáltak lobbizni az EU-nál.

Az Európai Női Lobbyt például az EU intézmények fizetik, és ennek megfelelően nagyon komoly pénzügyi válságban van, mivel az Európai Néppárt (EPP), mint vezető erő folyamatosan veszi el tőlük a forrásokat, hogy ne lobbizhassanak azért, amit az EPP nem akar, hiszen a piaci logika sokszor ellene megy a nők érdekeinek és méltóságának.

Persze közben az is igaz, hogy az EU a legszofisztikáltabb puha törvényhozással létrehozott és működtet egy esélyegyenlőségi rendszert. Ez a rendszer viszont a neoliberális logikába van beépülve, és kérdés, hogy mennyire tud ellenállni a kettős nyomásnak: nemzetközi vállalatok és lobbik nyomásának, illetve mennyire tud szembeszegülni a transznacionális gender-ellenes mozgalmak általi kihívásoknak. Jelen pillanatban úgy látom, hogy csak mérsékelten sikeres ebben.

Kováts Eszter éppen szerkeszt egy könyvet arról, hogyan lehet az EU átalakításának progresszív alternatíváját megfogalmazni. Arról írtam benne egy fejezetet, hogy a szakpolitikák – pl. a gender mainstreaming és a gender equality – egymással is ellentétesek, ráadásul folyamatosan változó keretben működnek, ami a különböző kontextusoktól is függően változik. Most éppen azt látjuk, hogy a szakpolitikai implementáció a tudattalan előítéletek kezelését célozta meg, ami arról szól, hogy egyrészt nem használja a vitatott ’gender’ kifejezést – vagy ha mégis, akkor is csak leíró módon –, másrészt az egyént képezi, remélve, hogy az nem fog majd rosszat gondolni a nőkről vagy a más bőrszínűekről.

A környezetet és struktúrákat megint elfelejtik, csak az egyénnel foglalkoznak.