Kezdjük egy kis találós kérdéssel! Találjátok ki, milyen párt vagy mozgalom tüntetésén, melyik párt vagy mozgalom szóvivője nyilatkozta a következőket a 444-nek: „Európainak tartom magam első sorban…” Minden valószínűség szerint valamelyik liberális vagy baloldali ellenzéki pártra gondoltok – DK, MSZP, Együtt, Momentum, bármelyik –, de óriásit tévedtek. Ha folytatjuk az említett szóvivő nyilatkozatát, akkor már közelebb kerülünk a megoldáshoz: „…és jó látni, hogy Európa egyszer már összefogott a külső támadás ellen, és szeretném, ha ez még egyszer így lenne.”

Külső támadás? Ja, hogy ezek akkor szélsőjobbosok. Igen, a fenti mondatok Bódi Ábeltől, az Identitás Generáció szóvivőjétől származnak, és szeptember 2-án hangzottak el a Budai Várban, egy olyan tüntetésen, amelyiken a „fehér Európa!” felkiáltások lelkesítették az egybegyűlteket.

Hasonló hangnemben beszélt egy másik fiatal szélsőjobbos csoport is, az Erő és Elszántság, amelyik Európa védelmében – de az Európai Unió ellen – szervezett tüntetést a minap.

Persze, mindezt elintézhetnénk azzal, hogy ezek az emberek valójában őszintétlenek, és Európáról hitelesen egyedül a liberális térfél párjai beszélnek. De ne próbáljuk megúszni egy ilyen könnyű kibúvóval!

Az a helyzet ugyanis, hogy 2017-ben, fél évvel a választások előtt a magyar politikai palettán mindenki Európáról beszél, a legkisebb szereplőktől a legnagyobbakig. A DK szerint a választások tétje, hogy Orbán vagy Európa. A Momentum Európamenetet szervezett, ahol Európa vagy Oroszország volt a felkínált választási lehetőség, a párt pedig egyértelműen Európa mellett tette le a garast. Botka László miniszterelnök-jelölti megválasztásakor szintén abban jelölte meg a választások tétjét, hogy Orbán vagy Európa. Pár perc guglizás után az Együtt és a Párbeszéd képviselőitől is találunk hasonló nyilatkozatokat.

De nemcsak a liberális és baloldali térfélen hivatkoznak emberek úton-útfélen Európára. Orbán Viktor Európát védi a menekültektől és bevándorlóktól, és olyan „európai” értékekre hivatkozik, mint a nemzeti szuverenitás, kereszténység és így tovább. A Jobbik uniós szintű népszavazást kezdeményezne a bérkülönbségek csökkentésére, és a Jobbiktól jobbra gombamód szaporodó új alakulatok a „fehér európai rassz” (Erő és Elszántság) védelmében szállnak síkra.

Gyakorlatilag nincs ma olyan politikai szereplő (talán az LMP felemás, és a Kétfarkú Kutyák még felemásabb kivételével), amelyik – valamilyen mértékben – nem Európa címszó alatt fogalmazná meg üzeneteit, politikai vízióját. És ebből a nézőpontból irreleváns, hogy ki mennyire őszinte, hiteles vagy autentikus.

Jobban mondva nem irreleváns, csak nem élből eldönthető. Hiszen épp az történik, hogy versenyző Európa-elképzelések csapnak össze a nyilvánosságban, és az egyes szereplőknek nemcsak a saját Európa-koncepcióikat kell eladniuk, hanem azt is, hogy ők gondolják a legkomolyabban.

A baloldali és liberális pártoknak Európa a nyitottság, a demokrácia, a szabadság és jogállam, a sokszínűség és befogadás, a fejlődés és a modernitás jelképe, míg a jobboldalon a keresztény hagyományokat, a nemzeti kultúrákat, az önrendelkezést és a civilizációt jelölik ugyanezzel a felkiáltással.

Vagyis a mai magyar közbeszédben Európa mindent és mindennek az ellenkezőjét jelenti.

Történelmi tények alapján nem lehet eldönteni, hogy kinek az elképzelése áll közelebb a valósághoz, de a politikai szimbólumok nem is a történelmi tényekről szólnak. Hanem azok önkényes összeválogatásáról, koherens egésszé, vízióvá rendezéséről. Amúgy meg persze, Európában sok jól működő demokrácia van, nyitottság és multikulturalizmus is volt a történelme során, de Európa egyúttal a rasszizmus hazája is, milliókat bélyegzett alsóbbrendűnek és irtott ki, hogy kvázi ingyen elvegye az aranyukat, ezüstjüket, gyémántjukat, kávéjukat é.í.t.

Talán semmi nem példázza jobban ezt a kettősséget, mint az a tény, hogy a skót James Wattot rabszolgakereskedelemmel foglalkozó vállalatok támogatták és tartották el, amíg kifejlesztette a modernizáció egyik alapművét, a gőzgépet.

A kontinens történelmének két ellentétes arca persze nem szétválasztható úgy, ahogy a versengő politikai szereplők teszik, hiszen az, hogy Európa a szabadság és a haladás szimbólumává válhatott, ahhoz épp az Európán kívüliek elnyomása, lenézése és indoktrinációja kellett. De ez itt most mellékszál…

De mi a fenét árul el a magyar politikáról az, hogy itt szinte kivétel nélkül mindenki európázik?

Egyrészt a politikai körülmények kézenfekvő módon adják Európát, mint felhasználható szimbólumot. Az elmúlt hét év antidemokratikus intézkedéseivel szemben álló ellenzéknek Európa összefoglal mindent, ami szerintük rossz az Orbán-rendszerben (még ha épp a legfontosabb tendenciában, a radikális szegényellenességben és egyenlőségellenességben a Fidesz követi is az európai mintát). A jobboldalon és a szélsőjobboldalon pedig a migrációs válság akuttá válása teszi Európát automatikusan, erőfeszítés nélkül mozgósítható politikai szimbólummá.

De ami még fontosabb, az az a szomorú tény, hogy Magyarországon elfogytak a politikai közösséget, reményt és összetartást adni képes politikai identitások. A jobboldal által használt nemzet látszólag csak egy kisebbséget képes mozgósítani, Európa pedig ebben a nemzeti ideológiában szolgál másodlagos kiegészítőként. Mivel a nemzet elveszítette a pozitív, előremutató, közösségi szolidaritást („senkit sem hagyunk az út szélén”) magába foglaló jelentéseit, Európa adja a kiegészítést, a plusz érzelmi (félelmi) löketet. Hol mint ellenségkép (EU), hol pedig mint egy másik ellenségkép (a muszlim hordák) megalkotásához szükséges felsőbbrendűségi igazolás.

A liberális és baloldali térfélen pedig Európa 2017-ben egy régi emlékhez, egy boldogabb aranykorhoz való görcsös ragaszkodást, egy régi reflexet, beidegződést jelent. A nemzethez hasonlóan Európa, valamikor a rendszerváltás környékén és után, képes volt politikai közösséget alkotni, embereket mobilizálni, közösségi identitást adni. Persze, az Európában rejlő ígéret – a felzárkózás, a modernizáció, a szabadság – látványosan megkopott az elmúlt évtizedekben, ma már csak keveseket mozgósít, és az Európai Unió sem az már, mint ami tizenöt éve volt. De jobb híján, mintegy reflexből még ellőhető. Keveset hoz, de több mint a semmi.

Egy egyre inkább szétszakadó, atomizálódó és reménytelenségbe süllyedő társadalom  kiúttalanságát jelképezi az európázás. Egy olyan politikai elitet mutat, amely képtelen az átalakult társadalomnak egy összekovácsoló, reményt adó politikai közösségképet, politikai mitológiát teremteni. És egy olyan társadalmat, amely már nem hisz semmiben és senkinek.

Egy olyan országot mutat, ahová a remény csak kísérteni jár vissza a múltból, és ahol az ágy alja tömve van mumusokkal.