A kormányzati kommunikációban egyre erősebben kerül előtérbe a szakképzés előnyben részesítése a gimnáziumi érettségivel szemben. Parragh László szerint szakképzett munkaerőre van szüksége az országnak. Ez részben igaz is, de a (néhol tényleg siralmas) gimnáziumi képzés leépítése és az egyetemek sarokba szorítása nem oldja fel a problémát: egyrészt, mert a felsőfokú, szellemi alapú munkaformára és képzettségre egyre nagyobb az igény Európában, másrészt pedig a kormány által propagált életpályamodell nem nyújt perspektívákat Magyarországon. Erre jó példa az egészségügyi dolgozók helyzete.

Az ágazatban zajló vállalhatatlan helyzet a média ingerküszöbét is többször megütötte az utóbbi időben. Sándor Mária, a fekete ruhás nővér, megjelenésével kezdődött, majd nagyobb visszhangot vert a kórházi mosdókban elhalálozó betegek esete, és a legutóbb az IKEA-ba vándorló ápolók története – miközben a kormányzat belengetett már egy fokozatos, ám megkérdőjelezhető hatású béremelést az ágazatban dolgozóknak. A bértábla alapján egy kezdő ápoló alapbére bruttó 147 679 forint, mely 25 év munkatapasztalattal is csupán 169 559 forintra emelkedik. Ez a fizetés a munkakör felelősségéhez és az országban való megélhetés költségéhez képest is alacsony, viszonyításképpen, ha a kereskedelembe való távozás realitás, a LIDL Kelet-Magyarországi boltjába bruttó 246 856 forintért (Budapesten 267 856 forintért) lehet elhelyezkedni. A KSH által mért bruttó átlagkereset pedig 2017. áprilisában 303 000 forint volt. Mi a helyzet azonban az „utánpótlás-képzéssel”?

Az ágazat fenntarthatósága, minősége szempontjából elengedhetetlen a megfelelően képzett és motivált új munkaerő, akik az ellátás gerincét nyújtják. A technológiai fejlesztések, orvosi áttörések mit sem érnek megfelelő ápolói munka nélkül, akik (osztályon) 0-24-ben asszisztálnak az orvosoknak és ellátják a betegek felmerülő szükségleteit. Az ápolóvá válás szakközépiskolai képzés által 4+1 éves rendszerben is történik.

A kormány ide is „csoportosítaná” azokat a fiatalokat, akiknek a gimnáziumi továbbtanulása ellehetetlenül. A leendő ápolók alulfizetése, degradálása, végeredményben pedig a képzés nyújtotta munkakör elhagyása már e korai szakaszban könnyen megtörténhet. Egy ilyen intézményben tanuló diák elbeszélései alapján legalább egy helyen, előbbi kettő, a potenciális munkaerő alulfizetése és degradálása bizton történik. Az alábbi állítások, állapotok egy megyeszékhelyen történő képzés állapotát tükrözik.

Az ápolói képzés során előírt, kötelező szakmai gyakorlatnak kell eleget tenni – a kötelező 50 óra közösségi szolgálat mellett –, mely első évben a tanéven kívüli, nyári időszakban két hetet, következő évben pedig három hetet jelent. A harmadik évtől kezdve évközi gyakorlat végzése is előírt, két hetente egy nap, ami mellett a nyári egy hónapos kötelező gyakorlat is fennáll hét órás műszakokban. A negyedik, utolsó kötelező tanévben minden két hétben egy nap a kötelező gyakorlat. A megfelelő tudás és elkötelezettség elsajátítása érdekében el is várható a „megfelelő munkatapasztalat”, azaz, hogy a szakmára készülő diákok szembesüljenek a feladatokkal, felelősséggel, nyomással, mely a munkakörben rájuk nehezedik az egészségügy velejárójaként. Ugyanakkor elvárható lenne a munkájukért járó tisztességes javadalmazás és a megfelelő munkakörülmények biztosítása is.

Azonban a szakmai gyakorlatra kirendelt diák csupán ösztöndíjban részesül, melyet ha átváltunk órabérre – és miért ne tennénk meg, ha munkát végez, kvázi szabadidejében (egyébként a nyári szünetben diákok ezrei dolgoznak betanított munkakörökben nettó 700-1000 forintos órabérekért gyárakban, boltokban kisegítőként) –, lehangoló eredményt kapunk: egy leendő ápoló gyakorlat alatti bérezése cirka 170 forint óránként.

Az ideiglenesen, betanított munkakörökben dolgozó társaikhoz képest már a középiskolai képzés során 4-5x kevesebb pénzhez jutnak ezek a diákok, miközben a megfelelő munkavédelem és munkakörülmény követelményei sem teljesülnek számukra.

Ezen gyakorlaton résztvevő diákok a munkaerőhiány miatt a kórházi munkába való azonnali részvételre kényszerülnek. A korábban elméletben megtanult munkafolyamatokat kiosztják számukra, és azt, miután jobb esetben egyszer, kérés nélkül megmutatták számukra, elvégzik a tudásuknak megfelelően. Ilyen munkák alatt kell érteni a különféle szakosztályok profiljába vágóan a vérnyomásmérést, pelenkázást, hőmérést, laborba járás, betegkezelés, stb.

A gyakorlatot végző diákok tehermentesítik a rendes munkavállalóként dolgozó ápolókat munkáik átvételével, elvégzésével. Ezzel önmagában nem is lenne probléma, amennyiben szem előtt maradna a képzési fókusz és a tisztesség megőrzése.

A nap végén azonban közel sem általános a különféle osztályokon a diákokkal történő terápiás beszélgetés alkalmazása, holott arra igény volna. És a munkavégzés közben is olyan strukturális problémákba futnak a 15-18 éves diákok, mint hogy rájuk parancsolnak, ne húzzanak új gumikesztyűt – melynek mérete úgy egyébként sem megfelelő kezükre. Vagy foltos (bár fertőtlenített) lepedők kiosztása feladatuk, a digitális hőmérők és vérnyomásmérők szabad szemmel is felmérhető pontatlansága pedig munkájuk végzését nehezíti. A betegekkel való néhol embertelen bánásmód (beteg privát szférájának és önbecsülésének sérülése) végül végképp demotiválttá és érzéketlenné teheti a friss, lelkes ápolókat; nem egyszeri eset az sem, ha az étkezési szünetükben munkavégzést „kérnek” tőlük. Ha pedig éppen nem osztottak rájuk munkát és leülnének pár perces pihenőre, akkor egynémely feszült ápoló pirít rájuk, hogy nem találnak-e maguknak munkát. Mindeközben gyakorlaton elvárható igényük a diákoknak, hogy folyamatos felügyelet alatt legyenek, egy kórházban, ahol emberek élete is múlhat a cselekedeteiken, az önálló, tapasztalatlan/bizonytalan munkavégzés veszélyei miatt.

A lehetetlen körülményekre egy innen kiragadott példa, hogy 15-18 éves, általában női tanulóktól várják el, hogy öreg férfiakat pelenkázzanak, esetenként a beteg privát szférájának megfelelő védelme nélkül, majd a veszélyes hulladékkal végig sétáljanak a folyosón kilincseket lenyomva, betegek és hozzátartozók szeme láttára, megfelelő tárgyi eszközök hiányában..

A nap végére kimerült, megviselt, demotivált tanulók levonhatják a maguk konklúzióit az egészségügyről és az ott dolgozókról. Jobb esetben lehetőségük van az érettségi után a munkakörből való kilépésre, hiszen a körülményekkel és bérezéssel már tisztában vannak. A munkakörváltás és a politikai ignorancia nyomán pedig a strukturális problémák változatlanok maradnak, immár évtizedes szinten.

A kormány pedig elvárja, mi több, kényszeríti a diákságot, gyermekeket és szülőket, hogy a jövő generációja egy olyan embertelen gépezet része legyen, melyben teljes hiányát szenvedik megbecsültségnek és tisztes megélhetésnek. Ameddig a szakképzés és a szakképzettséget igénylő munkakörök nem találkoznak az alapvetően elvárható emberi igényekkel, megbecsültséggel, megfelelő megélhetést biztosító fizetéssel és jó munkakörülményekkel, addig sem mi, a szolgáltatás igénybe vevői, sem az állam nem várhatja el, hogy megszűnjön az ágazati munkaerőhiány és javuljon az ellátás minősége.

Bár a béremelésekkel egy apró előrelépés történhetett az egészségügy helyzetében, ez a munkakörből vagy országból való elvándorlást nem fogja megállítani, amíg elmarad az egész rendszer problémáinak, forráshiányosságának orvoslása, illetve a képzés és működés emberközpontú reformja.

Bezárhatnak gimnáziumokat, egyetemeket, kényszeríthetik a diákokat szakközépiskolába. Lehet, kényszerűségből, el is végzik a képzést, ugyanakkor az elvándorlás táptalaját is nyújtják ezek az intézkedések, hiszen ugyanezen munkakörben pár év nyelvtanulást követően többszörös fizetést és presztízst érdemelnek nyugatabbra ezek a munkájuk, kötelességük iránt lelkes diákok… És mint azt páran már hallhatták családból, ismerősöktől, külföldön az adott idegen nyelvet sokkal kisebb erőráfordítással is el lehet sajátítani, az életminőség pedig magasabb. Ha fenn tudja magát tartani. De mi lesz azokkal, akik ezt a tőkefelhalmozást, amit a további tanulás igényel, nem engedhetik meg maguknak vagy külföldön ellehetetlenül a helyzetük a kényszerű munkavállalás miatt? És mi lesz a hátramaradottakkal?

Lipusz Balázs