A Brexit árnyékában megnyílik egy szociális unió létrehozásának lehetősége. Az uniós vita persze még csak az elején tart, de Orbán Viktor már arról beszélt, Magyarországra veszélyt jelenthet a koncepció. Pedig ha jól csinálják, épphogy lehetőséget biztosítana arra, hogy végre hatékonyan zárkóztassák fel az ország leszakadó részeit. Az Európai Bizottság egykori foglalkoztatásért, szociális ügyekért és társadalmi összetartozásért felelős biztosát arról kérdeztük, hogyan látja a Juncker Bizottság szociális Európát érintő terveit, mennyire neoliberálisak az uniós intézmények, valamint a francia és német választások eredménye milyen szerepet játszhat a szociális unió megvalósulásában? 

kép: 24.hu

Az Európai Bizottság nemrég kiadta a szociális dimenziójáról szóló vitairatát. Mit gondol róla? Vannak benne olyan ajánlások, amelyek fontosak lehetnek az EU jövőjét tekintve?

Ez a vitairat tulajdonképpen egy egyéves konzultáció terméke. Erre nagy szükség is volt, hiszen Jean-Claude Juncker a hivatalba lépésekor azzal nyitott, hogy megálmodott egy AAA minősítésű, szociális Európát – ám ennek ellenére az első egy évében nem történt semmi. Az Európai Parlament, Maria João Rodrigues, a Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetsége frakcióvezetőjének segítségével nagyon nagy szerepet játszott abban, hogy ez az úgynevezett szociális pillér feltöltődött egy konkrét tartalommal. Végülis az Európai Parlament hívta fel a figyelmet arra, hogy a digitalizáció és az automatizáció igen jelentős szerkezetváltást, rugalmasságot eredményezett a munkaerőpiacon, amihez hozzá kell igazítani az Európai Unió joganyagát.

Ez fontos például olyan kérdéseknél, mint a munkaidő, amelynek szabályozása ma még egy másfajta realitáshoz kapcsolódott.

Aki egy kicsit is ért a kérdéshez, az tudja, hogy a szociális dimenzió csak az EU-hoz mint politikai társuláshoz kapcsolva volna működőképes, nem lehet az eurózónára redukálni, se azt mondani, hogy csak a szabad munkavállalással kapcsolatos kérdésekben érvényesül.

Ennek következtében a Bizottság is, akarva-akaratlanul, jelentős továbblépést szorgalmaz a kérdésben.

Akarva vagy akaratlanul?

Lehet benne szándékosság, hiszen a Brexit árnyékában mozgunk. Ez az egész koncepció azt vázolja fel, hogy milyen lehet egy Brexit utáni Európa. A britek, korábban, ahol tudtak, betettek a szociális Európának, ám ha nincsenek már az EU-ban, akkor – elviekben – a többi ország szabadabban mehet előre egy mélyebb integráció felé.

Mi a garanciája annak, hogy a tagállamok is arra mennek, amerre az Európai Bizottság azt sugalmazza?

Ha megnézzük, hogy mi az, ami a legjobban foglalkoztatja a tagállamokat, olyan kérdéseket találunk, mint a kiküldött munkavállalók ügye, ami nem redukálható se a szabad munkavállalásra, se az eurózónára. A kiküldött munkavállalók kérdése nem az emberek szabad mozgása alá tartozik, hanem a szolgáltatások szabad mozgása alá. Ráadásul nem lehet csupán eurózónás kérdésként tekinteni rá, hiszen Románia, Lengyelország, Svédország nem eurózóna tagok – azaz, ha a szociális joganyagot az eurózónára redukáljuk, azzal nem lehet elrendezni ezt a kérdést. Ennek következtében, marad a harmadik opció, mint az egyetlen megoldás.

Elképzelhető egy olyan opció is, hogy marad a status quo, és semmilyen formában nem valósul meg a szociális dimenzió?

Igen, kiindulva abból, hogy az EU jövőjével foglalkozó, úgynevezett Fehér könyv egyes számú forgatókönyve is arról szól, hogy minden megy úgy tovább, ahogy eddig. Olykor akadozva, nyögvenyelősen, de mindig arra figyelve, mi az, aminek a szükségességében a nagy többség egyetért.

Konkrétan mit jelentene a szociális pillér?

Pillanatnyilag csak annyit jelent, hogy a Bizottság húsz tételben körülírta, miket tekint az európai szociális modell fontos elemeinek. Ezek olyan kérdések, amelyekben a tagállamoknak is van szerepük és az EU-nak is. Azért nehéz konkrétumot mondani, mert a húsz tétel esetében más és más az EU jogszabályi szerepe. A 19. pont például a hajléktalansággal foglalkozik: formálisan az EU-nak semmi szerepe nincs ebben a kérdésben. Mégis, amikor egy európai szociális pillért kellett definiálni, akkor ezt a kérdéskört nem lehet kihagyni. Ez azért van, mert amikor az EU a szociális pillért definiálja, akkor tekintettel kell arra lennie, hogy mi a tagállamok érdeke. Másrészt, hiába nincs az EU-nak itt hatásköre, az EU eszközök, támogatások használhatók ilyen célokra.

Akkor ez egy ideáltipikus Európai Uniót rajzol fel nekünk?

Ideáltipikus, de jelzi is azt, amiről az EU nagyon sok helyzetben szól: egy köztes helyzetben van, nem az övé az összes kompetencia, de nem is hagyhatja, hogy a tagállamok a saját fejük után menjenek. Elő kell mozdítania az együttműködést, amely sokszor csak kölcsönös tanulásról szól, de válsághelyzetekben jelenthet tényleges anyagi szolidaritást is.

Két évvel ezelőtt az akkori francia és német gazdasági miniszterek, Emmanuel Macron és Sigmar Gabriel közös állásfoglalásban jelezték, hogy szükség lenne egy szociális unióra. Macron azóta francia elnök lett, ez azt jelenti, hogy megvalósulhat valami a leírtakból?

Van, ami már meg is valósult a Gabriel-Macron kiáltványból. A Juncker-tervnek is nevezett Stratégiai és Beruházási Alap (EFSI) lényegében ezt az irányvonalat követi a beruházások támogatása terén. Az állásfoglalásban az eurózóna két legnagyobb gazdaságának gazdasági minisztere azt nézte meg, mi kell nekik a dinamikusabb gazdasági növekedéshez és munkahelyteremtéshez, és arra jutottak, hogy ehhez több beruházásra van szükség, valamint a gazdaságpolitika jobb koordinációjára és hosszabb távon az eurózóna elmélyítésére. A Juncker-terv tehát elindult, de azt lehet, és kell is fokozni.

Az viszont kérdés, hogy ami a monetáris unió reformját illeti, ott lehet-e abba az irányba menni, amit Macron mindig is képviselt. Szerintem ő soha nem rejtette véka alá, hogy a jelenleginél tökéletesebb monetáris uniót szeretne. Lehet, hogy ez 2-3 évvel ezelőtt csak egy vélemény volt, de mára szükségszerűséggé vált. Nagyon fogy ugyanis a türelem számos európai országban. Ráadásul 2-3 éven belül megint lesz egy gazdasági válság, és ha az eurózóna úgy megy neki a következő válságnak, mint az előzőnek, az nyilván a felbomláshoz fog vezetni.

A szociális pillér mit tud kezdeni a környezetvédelemmel?

Akkor is, ha jogként fogalmazzuk meg, azaz a tiszta környezethez való jogként, vagy tiszta ivóvízhez való jogként, ez egy külön terület. Nem könnyű ezt integrálni jelenleg azért sem, mert a jelenlegi Európai Bizottságban nincs külön felelőse a környezetvédelemnek. Besuvasztották a tengerészet alá, a klímaügy pedig bekerült az energiabiztos alá. Szóval pillanatnyilag azt látjuk, hogy ez az egész történet le lett értékelve. Ha akarják, akkor nyilván így is lehet előrelépni, amihez ösztönzést adhatnak a mai amerikai kormánnyal folytatott viták.

De amíg GDP-ben mérjük a gazdasági teljesítményt, addig nem is nagyon tudjuk a kérdésnek megadni a neki megfelelő hangsúlyt.

Ezért is fontos, hogy a GDP mellett más mutatókat is használjunk, és nem elég csupán a növekedés tényét konstatálni, hanem a növekedés minőségével is foglalkozni kell. Mi, a Bizottságban 2010-ben elindítottuk az Európa 2020 programot, ami arra hívta fel a figyelmet, hogy intelligens, inkluzív és fenntartható növekedésre van szükség. De ez a stratégia az új Bizottsággal háttérbe szorult. Technikai szinten továbbra is követhető, de a politika szintjén keveset lehet róla hallani.

Mit gondol, egy szociálisabb Európa képes lesz arra, hogy az elégedetlenségek csitítása révén megfékezze az EU-kritikus populizmust? Változna például ennek hatására a V4-ek EU-t támadó politikája (illetve inkább tiszteletben tartanák otthon a jogállamiságot)?

Igen, van összefüggés a felsorolt ügyek között. Nézzük meg például, hogy az EU mit tett a globalizációból fakadó társadalmi feszültségek ellen.

Tett valamit, de nem sokat. 2006-ban létrejött az Európai Globalizációs Alap (EGF), de nagyon kis összeggel, és sokan ezt meg is akarták szüntetni. A valóságban éppen ennek a működését kellene erősíteni, és könnyebben elérhetővé tenni a hirtelen jött válságok által sújtott térségek számára. Ami a visegrádi országokat és a Kelet-Balkánt illeti, itt a politikai anomáliák részben összefüggnek a belső területi egyensúlytalanságokkal, a rendszerváltás okozta gazdasági depresszió elhúzódásával, valamint a cigányság egyre rosszabb helyzetével. Ez idáig az EU eszközöket kínált fel e problémák kezelésére, de azokkal a helyi szereplőknek megfelelően kellene élniük. Ezért is kardinális kérdés az, hogy a fejlesztési forrásokkal mi történik, és a munkahely-teremtést vagy integrációt szolgáló pénzeszközök célba érnek-e. Ez az a mellény, amit újra kell gombolni, azt hiszem.

Az elmúlt években többször beszélt arról, hogy szükség lenne az uniós szintű munkanélküliségi biztosításra. Mesélne nekünk erről?

A monetáris unió jelenlegi modellje a maastrichti szerződéssel lett bevezetve, és arról szól, hogy van egy közös európai valuta, de amögött nincsen közös fiskális politika. Ez azért probléma, mert az egységes valutával a tagállamok feladják azt a képességüket, hogy a valutaárfolyam mozgásával, önálló kamatpolitikával tudjanak reagálni válságokra.

Egy ilyen esetben a válságokra, sokkokra valamilyen közös fiskális politikával kellene válaszolni – de olyan jelenleg nincsen. Ezt a lehetőséget meg kell teremteni, különben a gazdasági válságok költségei egyenetlenül oszlanak el a tagállamok között. Ezt tapasztaltuk az elmúlt években is: amint jött a válság, azt a centrumországok, mint Németország vagy Hollandia alig érezték meg, mert a szociális következmények ­– nagy munkanélküliség és növekvő szegénység formájában – a periféria-országokra terhelődtek rá.

Ezeket az országokat valahogy kompenzálni kell, és ennek a legegyszerűbb és legtakarékosabb formája az, hogyha az ilyen esetben jelentkező munkanélküliségi többletet az Unió közösen finanszírozza – azaz valamilyen megállapodás születik arról, hogy a munkanélküliségnek az ilyen ciklikus elemeit egy közös alapból álljuk.

Ez nem egy új történet. Már a hetvenes években, amikor végiggondolták a monetárius unió kérdését, megfogalmazódott, hogy a munkanélküliségre is kell egy uniós szintű válasz (ld. az ún. Marjolin jelentést), és a kilencvenes években is voltak tanulmányok, amelyek elmagyarázták az effajta, úgynevezett automatikus stabilizátorok fontosságát, de politikai okokból ez nem került be az építménybe.

Aztán nagyjából 2010-2011 után, ahogy mélyült az Európai Unió válsága elég sok számítás készült, amely azt bizonyítja, hogyha lett volna ilyen mechanizmus, akkor az eurózóna sokkal hamarabb kilábalt volna a válságból, és az egész válság szociális költségei is sokkal kisebbek lettek volna. Ez alapján, azt gondolom, logikus, hogy a monetáris unió reformjáról szóló elképzelések közül ez az egyik, ami ma az asztalon van (ld. a monetáris unió elmélyítéséről szóló friss bizottsági vitaanyagot).

Mi az, amin ez az elképzelés korábban megbukott?

A munkanélküli biztosítás, mint bármilyen más biztosítás is, egyfajta transzfert jelent. A maastrichti szerződés aláírása azonban időben egybeesett a német újraegyesítéssel – ami akkor magában egy óriási transzfert tett szükségessé Nyugat-Németországból Kelet-Németország felé. Így még egy transzfer kockázatát bevállalni nem lett volna bölcs döntés a német vezetés részéről.

A probléma az, hogy ezután az elképzelés nemkívánatosként maradt meg az európai közgondolkodásban, és nagyon kevés szó esett a következő években arról, hogy ez a jelenlegi maastrichti modell egy korlátozott, tökéletlen monetáris uniót fog bevezetni – a hiányzó elemeket pedig valamikor pótolni kellene.

Mindaddig, amíg nem jött egy hatalmas, az eurózónát próbára tevő válság, ezeket az elemeket senki nem akarta hozzátenni a rendszerhez. De most úgy látom, hogy eljött az idő. Már ha fenn akarjuk tartani az egységes valutát.

Ez mekkora kiadást jelentene a tagállamoknak?

Nem beszélünk hatalmas összegekről. A jelenlegi uniós költségvetés – ami jórészt transzfer – nagyjából az uniós költségvetés egy százalékát teszi ki. Nagy valószínűséggel további egy százalék már segítene az eurózóna stabilizálását garantálni. Ugyanakkor erre nincsen permanensen szükség, hiszen nagyon sok olyan időszak van, amikor a legtöbb országban csökken a munkanélküliség – olyankor nyilván nincs kifizetés az adott helyen.

Ez elsősorban közgazdasági, és csak másodsorban szociális kérdés. A forrásátcsoportosítás segít fenntartani a növekvő munkanélküliséggel sújtott országokban a vásárlóerőt. Szóval egy effajta transzfernek hála az összes ország együttes növekedése nagyobb lesz, mint amekkora enélkül lenne. Ez meg azt jelenti, hogy az ebbe invesztált pénz, vagy annak egy része, visszatér nagyobb mértékű kereslet formájában.

Mennyire fenntartható egy ennyire növekedés- és produktivitás-orientált rendszer? A munka világának átalakulásával nem lenne jobb ötlet a feltétel nélküli apaljövedelem bevezetése?

A munka világa tényleg változik, de ez nem jelenti azt, hogy a munkahelyek is annyira gyorsan tűnnének el, mint ahogy azt egyes szenzációhajhász sikerkönyvek állítják. Európában a digitalizált és automatizált gazdaságok egyben magas foglalkozási rátával is rendelkeznek. És bár az automatizálás egy ponton el fog vezetni az alapjövedelem bevezetéséhez, ettől még elég messze vagyunk.

Szerintem a legtöbben úgy gondolkoznak, hogy fontos a jövedelmek biztonsága, és legtöbben abban is egyetértünk, hogy fontos a minimális jövedelmek rendszere.

A kormányoknak viszont elsősorban a munkavállalást kell lehetővé tenniük, és csak utána kellene garantálniuk, hogy azoknak is legyen valamifajta jövedelmük, akik nem tudnak a munkaerőpiacon elhelyezkedni.

Az európai kontextusban a feltétel nélküli alapjövedelem ráadásul osztozik az ortodox fiskális politika gyengeségeiben is – ugyanis nem reagál a  konjunktúraciklusokra vagy aszimmetrikus sokkokra (vagy mondhatjuk azt is: a válságokra – a szerk.), míg a munkanélküliségi biztosítás ponthogy ezektől függ. A legtöbben egyetértenek abban is, hogy a transzferek megléte olyan esetekben indokolt, amikor valóban szükség van rá – ezért sem értem, miért kellene alapjövedelem formájában a gazdagoknak is állandó jellegű támogatást nyújtani.

A munkanélküli biztosítást úgy kell elképzelni, hogy nagyjából hét évente van válság, és amíg jó a konjunktúra, addig gyűlik a pénz egy számlán, ha meg beüt a válság, akkor elkezdik folyósítani?

Több modell is van. Tulajdonképpen két kérdést kell tisztázni, hogy csak interregionális vagy  intertemporális is a kiegyenlítés. Ha interregionális kiegyenlítésről beszélünk, akkor csak az adott éven belül van folyósítás a többlet-országok felől a deficit-országok felé. Ha intertemporális kiegyenlítés is van – és én ezt támogatnám – akkor jó években fel tudunk halmozni egy többletet, és rossz években felhasználni.

Hogyan működne a munkanélküliségi biztosítás a gyakorlatban?

A legegyszerűbb az lenne, ha felépítenénk egy viszontbiztosítási rendszert a tagállami munkanélküli segélyezés számára. A munkavállalóknak nem kellene tenniük semmit, a tagállamok viszont belépnének egy kockázat-közösségbe. Valamilyen szintű harmonizációra is szükség lenne a tagállamok között, annak érdekében, hogy a transzfer ne csak az állami költségvetést támogassa, hanem valóban el is jusson a rászorulókhoz.

Sebastian Dullien német közgazdász-professzor előállt egy komplexebb ötlettel, amely egy alap európai munkanélküli segély rendszert tenne lehetővé. A csatlakozó EU tagállamok munkavállalói mind biztosítva lennének. Ez viszont csak az alap-juttatásokat fedezné, azaz az elvesztett jövedelem ötven százalékát, hat hónapon keresztül – az érintett tagállamoknak pedig maguknak kellene kiegészíteniük és meghosszabbítaniuk a juttatásokat, a saját prioritásaiknak és igényeiknek megfelelően.

A nemzeti modellek továbbra is sokfélék lennének, de egy közös mag lehetővé tenné az alapvédelmek biztosítását, valamint egy gazdasági és szociális stabilizátor funkcióval is bírna. Egy olyan időszakban, amikor rengeteg európai az EU-ban csak a kényszereket – illetve néha a fiskális politikát – látja, egy effajta rendszer kézzel fogható lehetőséget kínálna arra, hogy a rossz időkben szolidárisak legyünk a sebezhető csoportokkal.

A morális kockázat elkerülése érdekében (azaz az egyes tagállamok felelőtlenné válását elkerülendő – a szerk.), létre kell hozni egy szabályozó testület, és ennek a testületnek hatáskört kell adni arra, hogy esetleg korlátozni tudja a kifizetéseket, amennyiben visszásságokat tapasztal. Egy ilyen testület – amelyben a munkáltatók és munkavállalók is képviseltetnék magukat – javaslatot tehetne a szabályok megváltoztatására.

Ezen kívül a rendszerbe való belépésnek is kell, hogy legyenek kritériumai. Valahogy harmonizálni kell a munkaügyi statisztikákat, a foglalkoztatási szolgálatok működését, és így tovább. Erre nagy szükség van annak érdekében, hogy a különféle országok teljesítménye összehasonlítható legyen. Egy effajta harmonizáció fontos előrelépés lenne az EU számára.

Mindig hozzá szoktam azt is tenni, hogy a morális kockázatnak kettős természete van: egyrészt, ha van közös finanszírozás, akkor a potenciális nettó kedvezményezett ezzel visszaél és felelőtlenebb lesz, de az is egy erkölcsi kockázat, amikor tudjuk, hogy van egy rossz rendszerünk, amely egy ponton össze fog omlani, de nem törődünk vele, mert abban reménykedünk, hogy nem mi fogunk miatta pórul járni. A kettő között kell megtalálni az egyensúlyt.

Az effajta rendszerben lenne helye az egységes, vagy uniós szinten szabályozott minimálbérnek (amit Macron és Gabriel is említettek a javaslatukban)?

A bizottság 2012-től kezdve minden országnak, így Németországnak is, javasolta, hogy vezesse be a minimálbért. Ez akkor a monetáris unióval függött össze, ugyanis Németországban megfigyelhető volt egy hosszú évekig elhúzódó bérstagnálás – azaz a termelékenység növekedésével együtt nem nőtt a bérszínvonal. Ez fokozta az eurózónán belüli egyensúlyhiányt. A minimálbér bevezetése ezen segített.

Hosszabb távon milyen kilátásai vannak az európai gazdaságnak? Mi kell ahhoz, hogy reagálni tudjon a következő években várható munkaerőpiaci átalakulásra?

Ahogy azt már említettük, az európai gazdaság most jó fázisban van, ami a növekedés ütemét és a munkanélküliség csökkenését illeti. Azt tartanám fontosnak, hogy senki ne elégedjen meg a válság előtti állapot helyreállításával.

Abban az értelemben modellváltás kell, hogy a válság előtt a spanyol, az olasz, de a francia gazdaság is túl magas munkanélküliséggel működött. Ezek az országok mind elkezdtek reformokat a szakképzés, illetőleg a fiatalok munkahelyhez segítése terén. Ezeket folytatni kell, gazdasági és szociális okokból egyaránt.

Andrew Watt közgazdásszal közösen jegyzett cikkében azt írják, hogy az unió struktúrája alapvetően nem neoliberális – akkor a baloldal és a progresszívok mit rontottak el, hogy mégis ennyire háttérbe szorulnak az EU intézményeken belül az ő elképzeléseik?

Cikkünkben azt hangsúlyozzuk, hogy a brüsszeli technokraták valójában politikai irányítás alatt állnak, és aki mást szeretne látni, annak politikai vitát kell folytatnia a nagyobb befolyással bíró irányzatokkal szemben. Ez elsősorban az Európai Néppártot jelenti, amelynek képviselői gyakran maguk is a brüsszeli bürokráciára mutogatnak, hogy elfedjék döntéseik politikai jellegét. A szocialisták az elmúlt harminc évben kevesebb választást nyertek, mint a jobbközép, így kevésbé tudták alakítani az össz-európai folyamatokat. Fontos azonban, hogy néhány alapkérdésben, mint a jogállamiság, vagy az európai szociális modell fő elemei, együtt tudtak működni a Néppárt szociális szárnyával. Amikor azonban megerősödtek, mint pl. a 90-es évek végén, vagy 2012-13 folyamán, nem tudták kellő erővel korrigálni a hibás gyakorlatot. Ennek egyik előfeltétele az alaposabb és jobban koordinált elemző munka és felkészülés lenne. Többet lehet tenni azért is, hogy megszólítsuk a választásoktól gyakran távol maradó, marginalizált társadalmi rétegeket.

Az interjú rövidebb változata eredetileg a Green European Journal-ben jelent meg.