„A családban a férfi a burzsoá és a nő jelenti a proletariátust.”
(Engels: A család, a magántulajdon és az állam eredete)

Kedves Momentum, nagyon örülünk annak, hogy a sikeres és hasznos olimpiai kampány után először minket, melegeket választottatok egy karakán kiállás tárgyául. Határozott kiállásokra ugyanis szüksége van a politikának, és titeket is sokan vádoltak már mismásolással, szóval a múlt héten közzétett videótok, amelyben a Pride-on való részvételre szólítjátok fel a magyarokat, fontos elmozdulás. Kár, hogy a munkások nem voltak ilyen szerencsések, mint mi, és május elseji ünnepük alkalmával nem részesülhettek hasonló kiállásban. De végülis egy új párt életében mindig fontos lépésnek számít, amikor világossá teszi, milyen ügyeket és milyen társadalmi csoportok vélt vagy valós érdekeit akarja formálni, képviselni.

De ha már itt tartunk, akkor azt azért megjegyeznénk, hogy a karakán kiállás ideális esetben nem kontraproduktív, hanem tényleg hozzátesz valamit azoknak az életéhez, jólétéhez, akik a képviselés tárgyát képezik. És itt már van pár fenntartásunk a videóval kapcsolatban.

Nem tudjuk, hogy a szerelemnek van-e színe és szaga, ezt mindenki maga döntse el. De az, hogy mindez alap, az, hogy a szexuális kisebbségek elfogadása alap, nem biztos, hogy jó kiindulópont. És nem csupán azért, mert ez tényszerűen nem igaz ma Magyarországon, hanem azért is, mert rossz stratégia.  A magyar társadalom jelentős része ma elutasító a szexuális kisebbségekkel szemben. Azt is biztonsággal feltételezhetjük, hogy ezek közül az emberek közül sokan nem rossz emberek, csak hát „így nőttek fel”.

És mint minden ember, ők is képesek a változásra, saját bőrünkön is tapasztaltuk már, hogy elutasító emberekből is lehet elfogadó. Csakhogy ez finom, érzékeny, sokszor személyes munka eredménye. Viszont ha szembeállunk valakivel, és szemébe mondjuk, hogy te nem érted az idők szavát, te a múltban élsz, akkor ne lepődjünk meg, ha nem állnak az ügyünk mellé. Ha arcukba fitogtatjuk, hogy milyen faszák is vagyunk mi, mert nekünk ez alap, akkor valószínűleg első reflexe nem a békesség lesz – érthető módon. Ezzel a fajta megbélyegző, kultúrharcos hozzáállással frontvonalakat lehet kiépíteni és fenntartani, ellenfelet lehet radikalizálni, de meggyőzni biztos, hogy nem – és a rendszerváltás utáni magyar történelem kiváló példája ennek a kudarcnak. Ha felülről, a haladás felkent papjai akarják kinyilatkoztatni, hogy mi is az alap, és mi nem, anélkül, hogy érveket is felhoznának, „csakazértmert2017van” alapon, ahelyett hogy közös munkával teremtenénk meg a közös alapot, akkor olyan végeredményeket kapunk, mint amit ma itthon látunk.

Sokszor még saját szüleinknek sem alap. Pedig aztán ha valakik, akkor ők nem rossz emberek, szeretnek is szenvedélyesen, de azért sírdogálnak kicsit, mikor előbújsz nekik. Nem azért, mert homofóbok, hanem mert ez az egész nagyon nem alap. Szembeállni velük, és lemaradizni őket, megölné azt a szeretetet és empátiát, amiből kiindulva majd hosszú munkával tényleg elérhető az elfogadás.

Lehet, hogy ez az „idők szava” bizonyos társadalmi közegekben, de máshol meg nem az. És Magyarország ilyen „máshol”. Lehet, hogy vannak emberek, akik „értik a 21. századot”, de talán annak lehetőségét is fel kell vetni, hogy a „21. század” más-más dolgot súg más-más hátterű embereknek. Van, akinek azt mondja az idők szava, hogy „a szerelemnek nincs neme” és ez alap – (bár nekünk, meleg nőknek és férfiaknak igenis van neme a szerelemnek: épp az a lényeg, hogy nem egy adott nem, hanem egy másik nem iránt vonzódunk, ez befolyásolja az életünket, hogy a szerelmünk neme más, mint az elfogadott, de ez most nem fontos). Viszont vannak olyanok is, akiknek a 21. század jelenségei azt tanítják, hogy becsülje meg a hagyományait, támaszkodjon a régi, sokszor kirekesztő közösségekre, védje meg azokat, ha kell harciasan is. Mert ezektől a hagyományoktól és közösségektől remél biztonságot, miközben a 21. század sokszor az életére káros változásokat hoz.

Ezek az emberek nem hülyék, nem maradiak, nem értetlenek, csak hát a 21. század mást mond nekik. A 21. század ugyanis relatív, és egy kiváltságosabb helyzetben lévő társadalmi csoport tagjainak, a világlátottak, tanultak, jómódúak időtapasztalatát általánosnak, univerzálisnak venni, nem egy győzelemre készülő, többséget építeni akaró párt stratégiája. Hanem egy kultúrharcos, önmagától másokat elidegenítő szektáé.

És ha már 2017.

Kétségtelen tény, és ennek kimondásától senki sem tud eltántorítani, Fekete-Győr Andrásnak igaza van. 2017-et írunk. Ez a dátum sok mindent jelenthet, eurocentrikus világképet (melyik naptár szerint, ugye-ugye), de leginkább azt, hogy 2016 óta még egyet fordult a Föld bolygó a Nap körül (nagyjából). De, ha a liberálisok által hangoztatott kontextusban értelmezzük, ez a tényt azt is jelenti, hogy még egy évvel közelebb kerültünk az emberi jogok fokozatos kibontásából következő utópiához, ahhoz, amikor a toleranciát csak a sokszínűség váltja fel, és mindenkinek alap lesz, hogy a Nyugathoz tartozunk.

Ez a dátumpornó misztikus tulajdonságokkal ruházza fel az idő múlását, a Történelmet egy természeti erőként mutatja be, amelynek iránya van, és amellyel szembeszegülni, a mainstreammel szembeni álláspontot elfogadni bűn: a történelem rossz oldalára helyezkedésének bűne.  2017 nem egy dátum, nem egy leíró tény, hanem egy elvárás, hogy mi is a trudeau-i értelemben tartozzunk  a Nyugathoz. De nem a trumpista-brexitista nyugathoz, nem, a nagybetűs Nyugathoz, a nyugat idealizált ábrándképéhez, amelynek megvalósulása felé lépkedünk konvergencia programonként. A történelem irányával egyetemben, az egyetemes haladás részeként. 2017 nem tűr ellentmondást, 2017 önmagában egy érv. Nem is egy érv: 2017 a lemaradással szembeni érv.

Ha 2017 érv a melegházasság mellett (ahogy a Momentum hetek óta személyes falunkon megjelenő hirdetése üzeni), érv az elfogadás mellett, akkor az egy valamit jelent: aki a melegházasság ellen van, vagy akinek nem alap a homoszexualitás, az a történelem rossz oldalán van, aki mellette, akinek alap, az a jó oldalán. A melegházasság így a „nyugatosság” jelzéseként, a nép körében a jobb minőségű emberekhez való tartozás amulettjeként is működik.

Bár egy valamiben igaza van a hazai liberálisoknak, tényleg van történelmi kontextusa a Pride-nak, a melegmozgalomnak és a házasság intézményének.

A szivárványszínű zászló, amely nem mindig volt Facebook-gomb, és ez a konkrét vonulás az úgynevezett meleg felszabadítási mozgalom terméke. Ez egy amerikai mozgalom a saját hőseivel, saját szimbólumaival és saját követelésével. Az, hogy ez az alapvetően amerikai dolog, hogy lett globális, hogy egyre több amerikai dolog hogyan lesz globális, és hogy is van az, hogy általában az amerikai dolgok globálisak, egy másik cikk témája lehetne. Ezt most hagyjuk, inkább beszéljünk arról, mi ennek a mozgalomnak a háttere. Ez a mozgalom is jött valahonnan: a szexuális felszabadítási mozgalomból. Abból a mozgalomból, aminek tagjai olyan szlogenekkel vonultak, hogy „Vessünk véget az emberáldozásnak, ne házasodj!”, hogy a házasság zsákutca (wedlock is deadlock).

A szivárványos zászló a házassághoz akkor kezdett el kapcsolódni, amikor a dekriminalizálás után a piacosítás hatására megjelent a meleg „közösség” (azaz vásárlóerő) követeléseként. A történelmi kontextusa az, hogy a cégek által szponzorált, a liberálisok által támogatott, a monogámia, a szexuális szerelem és csoportidentitás-képző Pride a konformitás, a beolvadás Pride-ja lett – a létező intézmények lebontása helyett az intézmények kritikátlan átvételének Pride-ja. Ami lehet, hogy minden mozgalommal így történik, de legalább tudjunk róla.  

Ez a kis történelmi kitérő csak alátámasztja, hogy az idő nem abszolút, országok között és azokon belül is más és más idők léteznek, és egyetlen konkrét fejlődési pályába, társadalmi kontextusba ágyazott évszámmal való érvelés, éppen hogy árthat bizonyos embercsoportok ügyének. Hiszen ha rámondjuk valamire, hogy alap, miközben nem az, azzal csak politikai riválisainknak spóroljuk meg az érvelést: így ők is hivatkozhatnak arra, hogy valójában az ő álláspontjuk az alap – és hát lássuk be, adott kontextusban lehet, hogy az emberek zöme velük fog egyetérteni ebben.

A Momentum egyébként nem áll egyedül ezzel a problémával, a Budapest Pride szervezőin is látszik, ahogyan érvről évre veszítik el a helyi kontextussal való viszonyt, és csúsznak bele az univerzális „2017-be”.

És ahogy ez történik, úgy üresedik ki a Pride, úgy lúgozódnak ki belőle a hús-vér leszbikusok, hús-vér melegek. Lúgozódik ki a tény, hogy Magyarországon nem létezik megfelelő HIV-megelőzés, lúgozódik ki a rendszer hiányosságai miatt szörnyű betegséget elkapók és továbbadók tapasztalata. A színtelen-szagtalan örömalap mögött elveszítjük szem elől a szexuális kisebbségeket aránytalanul sújtó szorongást, pszichés nehézségeket és öngyilkosságot. Elveszítjük a melegek nehéz és kínzó tapasztalatait, amelyek nem illeszkednek bele a globális meleg viselkedésmintákba, az anyagi és kulturális fogyasztáson keresztül megjelenő, pinkmarketingelt melegségképbe. Elveszítjük azokat az azonos nemű párokat, akik még a bejegyzett élettársi jogviszonyt is félnek igénybe venni. Elveszítjük azokat a bejegyzett élettársakat, akiktől lassan és rejtve vennék el a jogviszony tartalmát, a vele járó előnyöket és kedvezményeket.

És végső soron elfeledkezünk a rendszer kritikájáról, amely a szexualitáson keresztül szabályozza emberek életét. Elfeledkezünk arról, hogy nem pusztán attitűdök, maradi vagy haladó felfogások miatt élnek rosszul vagy jól emberek, hanem a történelem során kialakult rendszerek miatt, amelyek egyszerre rendelik alá a nőket a reproduktív biológiájuknak (hogy újabb és újabb emberi erőforrásokat „termeljenek”, lehetőleg minél kevesebb társadalmi támogatás nélkül, minél olcsóbban). Ahogy alárendelik a leszbikusokat, melegeket és biszexuálisokat, akiknek puszta létezése kétségbe vonja ezeket a hatalmi rendszereket.

Csak miközben a konformizmus felváltja a felforgatást, az „idők szava” átveszi az empátia és a meggyőzés helyét, aközben a szexuális kisebbségekért küzdő politika elveszíti az „itt és most” hús-vér leszbikusait, melegeit, biszexuálisait, és párhuzamosan veszíti el a társadalom többségének meggyőzésére irányuló harcot is.

Abban bizonyára mindenki egyetért – ha valami, akkor ez egy ideológiamentes tény –, hogy olyan dolgokat nem érdemes csinálni, amiben több a kár, mint a haszon.

Tonka Álmos és Rosenfeld Mirjam