Bármennyire is sokasodnak a Trump és a Kreml közötti kapcsolatról szóló hírek, kevés az esélye, hogy az elnököt eltávolítsák. Személye viszont egy nagyobb változást is megtestesít.
kép: foter.com
Nem Watergate – egyelőre
Két dolgot biztosan tudunk. Egyrészről az orosz kormányzat Putyinnal az élén egyértelműen Trumpot akarta győztesként látni, és ennek érdekében kézzel fogható, operatív módon beavatkoztak az amerikai elnökválasztásba. Másrészről az is tudható, hogy a Trump-kampány irányítói közül voltak olyan személyek, akik a kampány alatt kapcsolatba kerültek az orosz kormányzathoz közel álló emberekkel, néha hivatalos tisztségviselőkkel is. A kérdés az, hogy ez a két folyamat hol ért össze, és ahol összeért, mi történt valójában. Azaz Trump és körei „csak” inaktív kedvezményezettjei voltak az orosz manipulációnak, vagy volt-e aktív, tudatos, eltervezett összejátszás a két fél között. Ha pedig ez az utóbbi történt, akkor az a kérdés, hogy a megválasztott vezetők (Trump, Pence) pontosan mit, és mikor tudtak erről.
A sajtó részben attól hangos, hogy a vizsgálat elméletileg kifuthat akár egy impeachmentre (az elnök hivatalból való elmozdítása) is. Ennek azonban jelen állás szerint nincs realitása.
Mivel az elmozdítási javaslatnak a Kongresszus mindkét házában meg kell kapnia a többséget, ez bármikor nehéz ügy lenne, de úgy, hogy a Republikánus Párt irányítja mindkét házat, ez nem más, mint politikai science fiction.
(Hogy ez az állapot még akár évtizedekig így maradhat arról a GOP egész országra kiterjedő választási körzet hackelése gondoskodik, amit a pártvezérként megbukó Obama vezetésével a demokraták csendben átaludtak). Persze Nixon és a Watergate példájával mindig lehet érvelni, de jelen esetben ez nem állja meg a helyét. 1974-ben a Kongresszus demokrata többségű volt egy republikánus elnökkel szemben, ami párosult egy demokrata irányultságú sajtó-környezettel. Ma elég bekapcsolni a Fox Newst 5 percre, hogy lássa az ember, hogy ez nagyban megváltozott. Arról nem is beszélve, hogy „Tricky Dick” esetében olyan egyértelmű bizonyítékok (hangfelvételek az Ovális Irodából) kerültek elő, amik kétséget kizáróan bizonyították a személyes érintettséget (Nixon előre tudott az illegális tevékenységekről, utólag pedig aktívan részt vett a nyomok eltüntetésében, hivatalát felhasználva akadályozta a nyomozást). Ilyet Trump esetében még nem láttunk – szóval az impeachment lehet, hogy sok kattintást hoz a címekben, de valós alapja ebben a pillanatban nincsen.
Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!
Ezen túl azt se felejtsük el, hogy Trump elmozdítása esetén az alelnököt, Mike Pence-t esketnék fel. A volt indianai kormányzó pedig sok szempontból sokkal veszélyesebbnek bizonyulhat: lassan építkező, dörzsölt figura sokak számára megnyerő, egyszerű, egyenestekintetű kiállással és szörnyű gondolatokkal.
Trump és az átalakuló nemzetközi tér
Mivel az elnök egy ideig még biztosan marad, ezért a Trump-jelenség válaszokat követel mindenkitől. Az egész Trump-Kreml történet szépen illeszkedik napjaink nagy nemzetközi trendfordulójába: Trump eddigi tevékenysége lényegében felgyorsítja és teljesen új szintre helyezi az USA nemzetközi életből való visszavonulását. Ezt a fordulatot jól jellemzi, ahogy az új elnök alatt a Külügyminisztérium működése lényegében teljesen leállt, rengeteg hivatali poszt nincs betöltve, az USA elhagyja a klímavédelmi egyezményt, az elnök kétértelműen kommunikál az európai szövetségesekkel, külföldi partnerek személyes sértegetésében éli ki magát. Bár megértem balos barátaim örömét az amerikai dominancia csökkenésével és ország bezárkózásával kapcsolatban, de ez nem egy olyan változás, aminek örülnünk kellene.
Az amerikai katonai-ipari lobbi évtizedes befolyása a politikai elitre, az értelmetlen háborúk és diktátorok sugar daddyjeként eltöltött évtizedek valóban erős kritikára adnak okot. Viszont azt is érdemes belátni, hogy azok a történelmi időszakok, ahol egyes régiókban több egymással versengő hatalom dinamikája alakítja az eseményeket, sose hoznak jó eredményeket, főleg nem a kisnemzetek, és a progresszív ügyek számára. Az USA által hagyott vákuumot pedig ilyen időszak fogja követni, elég megnézni, hogy Kína hogyan nyomul be a Trump (és részben már Obama) miatt az USA által feladott területekre.
Bizonytalanabb, kiszámíthatatlanabb, geopolitikailag versengőbb évtizedek jönnek. Ezt pedig sem egy kis nemzet tagjaként, sem pedig a progresszív, újbalos értékek képviselőjeként nem lehet örömmel nézni.
Ezért a fokozódó hatalmi rivalizálás korszakában a bezárkózás helyett a nagyobb, és mélyebb nemzetközi együttműködést kell választanunk, bármelyik szempontot vesszük figyelembe. Hiszen miközben nyilvánvaló, hogy bizonyos kérdésekben csak a nemzetek közötti együttműködés tud megfelelő erőt biztosítani a szükséges fellépéshez (pl. klímaváltozás, offshore vagyonok), kis országként sem remélhetünk semmi jót egy, a fejünk felett zajló dominancia-harctól. (Az elmúlt évek például mindenki számára világossá tehették, hogy Oroszország befolyási övezete nem Ukrajnában ér véget, hanem ott kezdődik. Ennek hazai következményei pedig Pakstól a titkosszolgálatokig sok helyen láthatóak.).
Nemzetközi biztonság és stabilitás fontosságát húzza alá a történelmi tapasztalat is. Sokszor, sok helyen hivatkozunk az újbalon az 1945-1975 közötti „aranykorra”, amikor nyugat-európai országok rengeteg szociális és gazdasági sikert értek el, felépültek a széles középosztályos társadalmaik és ennek csúcsaként megszületett a skandináv modell is. Viszont ebből a képből szinte mindig kimarad, hogy mindennek hátterét az a főleg az USA ereje és aktivitása által garantált biztonsági rendszer adta, aminek a NATO, az EU, transzatlanti együttműködés az alappillérei voltak. Az ezek által biztosított biztonságpolitikai stabilitás és béke nélkül pedig nem valósulhatott volna meg ennek az időszaknak a társadalmi, gazdasági fejlődése: egy instabil, belső megosztottságnak és külső fenyegetéseknek kitett Európa nem lett volna képes ezeket az eredményeket elérni – régiós biztonság és béke nélkül nincs valódi társadalmi fejlődés.
Éppen ezért ennek a biztonságpolitikai rendszernek az erősítésén kell dolgoznunk, nem pedig gyengítésén – ezért mélyen hibásak a más kérdéseket legtöbbször tisztán látó Podemos, Syriza, Melenchon, Corbyn NATO-kilépést lebegtető, Putyin-relativizáló gesztusai, nyilatkozatai. Mert ezek helyett az európai újbalnak ebben a nemzetközileg bizonytalan helyzetben nemcsak egy igazságosabb, egyenlőbb, hanem egy diplomáciailag és katonailag is erővel rendelkező EU-ért és a NATO megerősítéséért kell dolgoznia. Ezt támogatja az is, hogy a Pew Research felmérése alapján az európaiak 74%-a azt szeretné, ha az EU nagyobb szerepet vinne a nemzetközi ügyekben.
Hiszen egyre jobban látszik, hogy korunk nagy kérdései csak nemzetközi együttműködéssel kezelhetőek – a nemzetállamok külön-külön nem állítják meg sem a jégsapka olvadását, sem Kajmán-szigeteken milliárdokat rejtegető vezérigazgató-kartelt.
Még kevésbé várható ez tőlük egy destablizálódó, széteső, bizonytalan nemzetközi környezetben – ilyenkor egyszerűen biztonsági kérdések fognak prioritást kapni, minden más háttérbe szorul. Ahogy számtalan új, az elmúlt években megjelenő nemzetközi kihívásra (dél-kínai tengeri konfliktus, népességrobbanással kombinált éghajlatváltozás Afrikában, cyberbűnözés stb.) is csak államok közti együttműködéssel lehet választ adni.
Ezekben a kérdésekben pedig szükségünk van az USA-ra: egy igazságosabb, fenntarthatóbb, és nemzetközi szinten aktív, együttműködésre kész USA-ra. Dogmatikusnak és szűklátókörűnek gondolom azt sokszor elvbarátaim által is osztott nézetet, ami ennek lehetőségét is tagadja, és úgy véli, hogy az USA eleve elrendelten csak és kizárólag „agresszor”, „imperialista” hatalom lehet, akármi történik. Ezzel szemben az USA-nak mind politikai hagyományaiban (Wilson, és Roosevelt külpolitikájának számos eleme, az ENSZ létrehozása, a Helsinki Záróokmány, a Camp David-i megállapodás stb.), mind a jelenlegi politikai elitjében (Obama nyitása Irán és Kuba kapcsán, Sanders platform, demokrata szenátorok külpolitikai manifesztója, nagyvárosi polgármesterek kiállása a klímavédelmi egyezmény mellett stb.), számos olyan elem van, ami ezt cáfolja.
Mint a nyugati világ továbbra is legerősebb hatalma, és legnagyobb gazdasága, Amerika sok fent említett problémában érzékenyen érintett. Csak hogy néhányat említsünk, az amerikai cégek offshore vagyona az USA költségvetését csökkenti, hajózási útvonalaknak való kitettség a gazdaságot érintheti, támadásoknak kitett digitális közműhálózatok stb. Így megfelelő vezetéssel az ország saját érdekei alapján is kifejezetten kezdeményező szerepet tudna vinni számos nemzetközi kérdésben.
Trumppal pont ezek a lehetőségek kerülnek évekkel távolabbra. Ezért is fontos, hogy milyen reakciót adunk a kialakult helyzetre. Mert éppen egy ilyen nehéz időszakban kell még inkább fenntartanunk a nemzetközi rendszer még működő elemeit, és új, erősebb együttműködési formákért dolgoznunk.
Dorosz Dávid
Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!
